Vakszerelem

Anna levette a fülhallgatót a fejéről, felállt, és kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Órákig ült a laptop előtt, Ida biztos le fogja szidni az éjszakázás miatt, de nem érdekelte. Ez a regény megér minden egyes idegesítő kiselőadást!

Elégedetten mosolyogva fordított hátat az íróasztalnak, és három lépéssel az ágyhoz ment. Térdén végigsimított a támláról lelógó bolyhos pléd, amit a délutáni szunyókálás után dobott oda. Felkapta, kitapogatta a csücskeit, és összehajtogatta. Aztán oldalra fordult, lépett kettőt, és már kint is volt a szobából.

A folyosón nem kellett megérintenie a falat, anélkül is tudta, mikor ér a konyhaajtóhoz, már annyiszor megtette ezt a rövidke utat. De az is lehet, hogy a kávé illata vezette a konyhába. Ida mindig hagyott egy kancsóval a tűzhelyen, Annának csak ki kellett töltenie egy pohárba, és megmelegítenie a mikróban. Egyik sem okozott gondot, igazából a kávéfőzés se okozna, sőt, a reggeli készítés se, de a nagynénje szeretett mindent megcsinálni helyette, Anna pedig sosem tiltakozott. Nem akart hálátlannak tűnni.

Bement a konyhába, ahol szokatlan módon a kávéillat mellett nyirkos hideg fogadta. Meglepetten torpant meg. Éjszaka ugyan esett, de a nedvesség sosem szökött be ennyire a házba. Ida nyitva hagyta volna az ablakot?

Kitapogatta a hajnali párától nedves üveget, aztán az érdes fakeretet, és egészen meglepődött, hogy mégsincs nyitva.

Lehet, hogy a teraszajtó...?

Csupasz karján végigfutott a borzongás, ahogy arrafelé fordult. Egy hűvös fuvallat meglibbentette a haját, combjára simította a hálóingét, és Anna torkát összeszorította valami fura, rossz előérzet. Talán betörtek?

Nem hallott azonban semmi mást, csak saját, kapkodó légvételeit.

Lépett egyet... még egyet...

...aztán a lába beleütközött valamibe a padlón.

A pulzusa a fülében dübörgött, ahogy térdre ereszkedett, majd előre nyúlt. Az ujjai puha textilt érintettek, aztán bőrt.

Hideg, élettelen bőrt...

*

     

  Szélesi Krisztián főhadnagy kiszállt a kocsijából, és szétnézett a tizenhatodik kerületi, keskeny utcán. A régimódi fémkerítések és a burjánzó bokrok mögött zegzugos kertek és takaros házak bújtak meg. Olyan érzése támadt, mintha nem is a fővárosban lenne, hanem vidéken, és ettől a gyomra kellemetlenül összeszorult. Elhessegette a kéretlen emlékeket, belépett a kopottas, zöld kapun, és a pocsolyákat kerülgetve elindult a járdán.

Társa a ház bejárata előtt támasztotta a falat, és cigizett.

– Azt hittem, sosem érsz ide! A hullát már elvitték, a helyszínelők is lassan végeznek... – kezdte Pali, de Krisztián félbeszakította a szóáradatot.

– Mit tudunk eddig?

– Egy öregasszony az áldozat, a doki szerint rosszul lett, elesett és beütötte a fejét. Nem hiszi, hogy idegenkezűség történt volna.

– Akkor mit keresünk itt?

– A csaj az oka, aki megtalálta a hullát. Ő az öregasszony unokahúga, és mióta itt vagyok, azt szajkózza, hogy a nagynénjét megölték. Egyébként vak, ráadásul ponyvaregényeket ír, szóval fenntartással fogadom az elméleteit.

– Azért én meghallgatnám, mit mond.

– Oké, ahogy gondolod – rántotta meg Pali a vállát, és elnyomta a cigit. A csikket oda sem figyelve elhajította a fűbe. – Bent van a nappaliban.

Mindketten beléptek a virágmintás tapétával fedett előszobába, és Pali a folyosó túloldaláról nyíló ajtó felé mutatott.

– Az a szoba az. Adamovics Annának hívják. Amíg beszélsz vele, megnézem, találtak-e valamit a helyszínelők.

‒ Jó – biccentett Krisztián, aztán bevonult a nappaliba.

A szobában a falak mentén mindenütt vitrines szekrények álltak, tele ócska porcelán figurákkal és mindenféle vicikvacakkal, amit az idős asszonyok olyan szívesen gyűjtenek. A nagy zsúfoltságban Krisztián alig vette észre a fotelben kuporgó alakot, aztán amikor meglátta, és jobban megnézte, földbe gyökerezett a lába, és a tüdejéből kiszorult az összes levegő.

Adamovics Anna annyira hasonlított Sárira, mintha ikertestvérek lennének, és Krisztián már nem a régimódi, levendulaillatú házban állt, hanem napfényes, szegedi otthonukban, és szinte hallotta Sári kacagását...

– Van itt valaki? – kérdezte Anna. Telt, mély hangja volt. Teljesen más, mint Sárinak, és ez kirántotta Krisztiánt a keserédes emlékekből.

– Elnézést! – köszörülte meg a torkát. – Szélesi Krisztián főhadnagy vagyok. Beszélhetünk?

A nő úgy intett a kanapé felé, mintha pontosan tudná, hol van.

– Üljön le!

– Köszönöm! Elmondaná, mi is történt?

Krisztián hallgatta a nő szavait, közben nem tudta levenni róla a pillantását. Az a szőke haj, az ovális arc, a telt ajkak... Mit meg nem adott volna, hogy újra lássa őket! De nem így, egy idegen nőn, aki nem Sári. Megköszörülte a torkát, hogy meg tudjon szólalni.

– Miért gondolja azt, hogy a nagynénjét megölték?

– A teraszajtó miatt. Ida nagyon pedáns... volt. – Anna hangja megbicsaklott egy pillanatra. – Nem hagyta volna nyitva.

– Talán azelőtt lett rosszul, hogy bezárhatta volna.

– De hát jó pár lépésnyire feküdt az ajtótól... Nem, valaki bejött azon az ajtón, tudom!

– Hallott valamit, ami erre utalt?

– Nem, de... Nézze, írás közben zenét hallgatok, javításnál meg felolvastatom a szöveget. Olyankor nem hallok semmit, de nem hiszem, hogy Ida rosszul lett. Magas a vérnyomása, de szedi rá a gyógyszereit. Valaki járt a házban rajtunk kívül, biztos vagyok benne! Kérem, nyomozó... csak járjon utána mindennek!

A nő nem Krisztiánra nézett, hanem valahová el, a bal válla felett, de furcsán rezzenéstelen, fakókék tekintetéből sütött a könyörgés.

– Rendben! – morogta Krisztián. Képtelen lenne nemet mondani valakinek, aki ennyire hasonlít a halott feleségéhez.

*

Anna kinyitotta a hűtőt, arcát megcsapta a hideg, és az állott, orrfacsaró szag. Valami megromolhatott, de semmi kedve nem volt kitapogatni, mi lehet az. Inkább a legfelső polcon lévő vajért nyúlt, aztán gyorsan becsapta az ajtót. Előkereste a toastkenyeret, és beletett két szeletet a pirítóba. Aztán a konyhapultnak dőlt, és hangosan felsóhajtott.

Mindig is szeretett volna belecsöppenni egy krimibe. Talán épp ezért írt bűnügyi regényeket, hogy beleképzelhesse magát a szereplők helyébe. Ha tudta volna, hogy a valóság szomorú, magányos és nagyon-nagyon félelmetes... Főleg éjszakánként, amikor ébren feküdt az ágyában, és mindenféle furcsa zajokat hallucinált.

A pirító hangosan kattant, ahogy a kenyerek kiugrottak belőle, közben felberregett a csengő, és Annát elöntötte a megkönnyebbülés; legalább szólhat valakihez. Az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kikiáltott az udvarra.

– Ki az?

– Szélesi főhadnagy – hangzott a felelet. – Nem zavarom?

Annán végigfutott a borzongás a nyomozó mély, rekedtes hangjától. Ugyanúgy, mint azon a szörnyű reggelen. Még egyetlen férfi hangja sem hatott így rá, pedig azért akadtak barátai, az elmúlt években.

– Nyitva van, jöjjön be! – szólt, aztán hallgatta a járdán, majd a lépcsőn koppanó határozott lépteket.

– Nem kéne nyitva hagynia a kaput.

A léptek zaja elhallt, a férfi megállt előtte, és Anna orrába bekúszott az illata: kicsit füstös, kicsit fás, mint egy tábortűz az erdő mélyén, amit eloltott a hirtelen jött zápor.

– Csak napközben hagyom nyitva, egyszerűbb így – vonta meg Anna a vállát.

– Boldogul a nagynénje nélkül? – kérdezte Szélesi, és Anna utálta magát, amiért könnyek kezdték el szurkálni a szemét egy ilyen egyszerű, udvarias kérdéstől.

– Boldogulok – erőltetett magára egy mosolyt. – Vivi... a nő, aki a szomszéd házat bérli, gondozza a kertet, és segít takarítani. A többit megoldom egymagam.

Megfordult, bement az ajtón, a nyomozó pedig követte. Anna a konyhába vezette, csak azért, hogy megkínálhassa kávéval, és bebizonyítsa neki, hogy egyedül sem életképtelen. A férfi azonban elhárította az ajánlatát.

– Nem kérek, köszönöm.

– Oké, akkor mondja el, miért jött! – szegte fel Anna az állát, és magán érezte Szélesi kutató tekintetét. Mint múltkor, most is biztos volt benne, hogy a férfi figyeli minden rezzenését. És ettől a bőre ismét felhevült.

– Megvan a boncolás eredménye – kezdte a nyomozó, és Anna önkéntelenül is felszisszent.

– És? – nyögte.

– A nagynénje éjfél és egy óra körül halt meg.

– De hát kilenckor mindig lefeküdt aludni!

– Talán rosszul érezte magát, és felkelt – folytatta Szélesi. – A vérében nyoma sem volt a vérnyomáscsökkentő gyógyszerének, ez pedig azt jelenti, hogy három-négy napja nem szedte őket.

– Micsoda? Ida sosem felejtette el bevenni a gyógyszereit!

– Úgy tűnik, most mégis. Az orvos szerint emiatt lett rosszul. Minden jel arra utal, hogy a nagynénje természetes halált halt.

– Nem... – Anna megmarkolta a konyhaszék háttámláját, közben tisztábban érezte, mint valaha, hogy Ida halálát valaki előidézte.

– Sajnálom, de le kell zárnom a nyomozást – dörmögte Szélesi, aztán egy pillanatra rásimította a tenyerét Anna kezére. A röpke érintéstől Anna arca felforrósodott, és gyorsabban kezdett verni a pulzusa.

– Maga mindent megtett – mormolta arra pillantva, amerre a férfit sejtette. Az ujjbegyei bizseregtek, hogy megérinthessék az arcát. Hogy el tudja képzelni, milyen. Mekkora őrültség! Hisz csak kétszer beszéltek, és most már többet nem is fognak.

– Viszlát, Anna! – búcsúzott el a férfi, aztán léptek kopogtak, és nyílt, majd csukódott a bejárati ajtó.

Anna reszketegen felsóhajtott, és még hosszan a fülébe csengett, ahogy az a mély, rekedtes hang a nevén szólítja.

*

Krisztián nem tudta, miért parkol le a nyugati téri Alexandra előtt másnap délután. Azt se, hogy miért megy be, és mi a fenének keresi Adamovics Anna könyveit.

Találomra emelte le a polcról az egyik regényt, és a hátsó borítón meglátta a nő fotóját. Anna olyan rejtelmesen mosolygott azon a képen, mint Mona Lisa. És mint Sári... A felesége akkor is így mosolygott, amikor már csontsoványra fogyott, és alig állt a lábán. Mintha tudná a titkot, amit a többiek nem. Tudná a választ a megmagyarázhatatlanra.

Krisztián lenyelte a keserűségét, és megvette a könyvet. Azt mondta magának, csak a fotó miatt, Sári emlékére, de amikor hazaért, nem tudott ellenállni neki, elkezdte olvasni.

Órák teltek el, és észre se vette. A történet beszippantotta, a szavak Anna hangján csendültek fel a fülében, és amikor az ágyjelenethez ért, a vér száguldozni kezdett az ereiben.

Dühösen rakta félre a regényt.

Csak azért, mert egy idegen nő hasonlít az elhunyt nejére, nem hiheti azt, hogy visszakapott egy kis részt Sáriból!

Ennek ellenére következő reggel, amikor beért a rendőrőrsre, megkérte Palit, hogy nézzen utána Adamovics Idának.

– Megvan, amit kértél – állította meg a folyosón Pali néhány órával később.

– Mit tudtál meg?

– Csupa unalmas dolgot. Adamovics Ida ápolónőként dolgozott, aztán amikor a bátyja és a sógornője meghaltak autóbalesetben, magához vette a lányukat. Sosem volt férjnél, a házat az unokahúgára hagyta, tartalék pénze nem nagyon volt. Egyébként miért is kutatsz ilyen megszállottan egy lezárt ügy után?

– Anna nagyon biztos benne, hogy a nagynénjét megölték.

– Anna, mi? – húzta Pali gúnyos vigyorra a száját. – Azért jobban tennéd, ha nem szegnéd meg a szabályokat, csak hogy találkozhass vele!

– Fogalmad sincs, miről beszélsz! – förmedt rá Krisztián, pedig tudta, hogy Palinak igaza van.

*

– Minden rendben van, Anna? ‒ Vivi hangja aggodalmasan csendült, miközben megállt Anna mögött. Megsimogatta a karját, olyan anyáskodóan, pedig csak néhány évvel lehetett idősebb nála. 

– Persze.

‒ Ha szeretnél társaságot, szívesen itt maradok, miután végeztem a takarítással – ajánlotta fel Vivi. ‒ Rossz ennyire egyedül maradni.

Anna tudta, hogy a nő gyermekotthonban nőtt fel, és azt is, hogy csak jót akar, ennek ellenére megrázta a fejét.

‒ Köszönöm, de dolgoznom kell. Pár hét múlva itt a leadási határidő. Folytatnád a takarítást máskor?

‒ De a nagynénéd szobája még hátra van. Vedd fel a fülhallgatót, akkor nem zavarlak.

‒ Nem! ‒ Anna nem bírt hozzáérni a fülhallgatóhoz, amióta Ida meghalt. Rosszul volt a gondolattól, hogy ha aznap este nem dübörög zene a fülében, akkor hallotta volna, hogy valaki jár a házban. És Idát is, amikor segítségért kiált. Már ha egyáltalán volt ideje segítségért kiáltani... ‒ Inkább most menj el! Ráér a takarítás.

Annának persze nyomban lelkifurdalása támadt, hogy undok volt, és még kevésbé találta a helyét, miután Vivi elment. Nem tudott írni, csak fel-le járkált, aztán a lábai valahogy a nagynénje szobájába vitték.

Elhaladt a széles ruhásszekrény mellett, majd a polcok következtek, az összetéveszthetetlen könyvillattal, végül az ágy. Lehuppant a puha matracra, végigtapogatta az éjjeli szekrényt, és nyomban megtalálta, amit keresett: a kis, műanyag tégelyt, amiben Ida vérnyomáscsökkentői voltak.

Megrázta, és a pirulák zörögni kezdtek benne. Tehát nem fogyott el. Hátradőlt az ágyon, és beszívta a levendulaillatot, ami annyira Idára emlékeztette.

Mindig természetesnek vette, hogy nála lakhat. Pedig nem volt az. Gyermekotthonba is kerülhetett volna annak idején, mint Vivi, és akkor mi lenne most belőle?

Nem író, az biztos.

Arra is Ida buzdította. Azt mondta, Anna tehetséges, hisz már gyerekkorában is meséket talált ki a babáinak. A vakok iskolájában megtanult gépelni, aztán Ida beszerezett neki minden szükséges programot, hogy Anna egyedül is tudja használni a számítógépet.

Ida mindig azt hajtogatta, hogy ha már nem láthatja a világot, legalább képzelje el, és írja le. Anna pedig megtette, és ettől kicsit úgy érezte, mintha még mindig látna. És ezt Idának köszönhette. A nagynénje adott neki egy új életet. Ahelyett, ami húsz éve abban a borzalmas balesetben örökre elveszett.

Anna újra megrázta a gyógyszeres dobozt, és hallgatta a tompa zörgést. Vajon miért nem vette be Ida a gyógyszereket...?

Aztán váratlanul bevillant a magyarázat.

Feltápászkodott az ágyról, reszkető kezébe szorította a tégelyt, és kibotladozott a szobából. Fel kell hívnia Szélesit!

*

Anna kék, nyári ruhában állt az ajtó előtt, karcsún és szőkén, Krisztián automatikusan végigfuttatta rajta a pillantását. Jóval merészebben, mint más nőkön, és ettől nyomban elszégyellte magát. Csak azért, mert Anna vak, nem bámulhatja ennyire szégyentelenül!

Megköszörülte a torkát, és kényszerítette magát, hogy a nő halványkék szemébe nézzen.

‒ Történt valami? A diszpécser azt mondta, hogy mindenképpen velem akart beszélni.

Anna kinyújtotta a kezét, a tenyerében egy gyógyszeres dobozt tartott.

‒ Meg tudja vizsgáltatni Ida gyógyszereit?

‒ Miért? – Krisztián a fehér, műanyag tégelyre pillantott, de nem nyúlt érte.

‒ Szerintem nem vérnyomáscsökkentő van benne. Valaki kicserélte. Ez az egyetlen magyarázat.

‒ Méreg nyomaira sem bukkant az orvos, azt hivatalból nézik minden boncolásnál.

‒ Lehet, hogy nem méreg. Nem tudom, mi van benne, de valami más.

‒ Nézze, Anna ‒ sóhajtott fel Krisztián ‒, a nyomozást lezártuk, nem küldhetem el csak úgy a rendőrségi laborba a tablettákat.

‒ Meg kell vizsgáltatnia, tudom, hogy igazam van! – erősködött a nő, és ettől Krisztián haragja azonnal fellobbant. Lehet, hogy Annának ugyanolyan angyali arca van, mint Sárinak, de veszettül makacs.

‒ Mi a francot vár tőlem? Ez nem egy krimi, amit úgy ír meg, ahogy akar, hanem a való élet. Be kell tartani a szabályokat!

Anna halvány arcát elfutotta a pír. A melle szaporán emelkedett és süllyedt, mágnesként vonzotta Krisztián pillantását. A szeme sarkából látta, hogy a nő visszahúzza a kezét, és görcsösen megmarkolja a gyógyszeres dobozt.

‒ Igaza van, nem kellett volna magát ugráltatnom – mondta kimérten Anna. ‒ Majd én elintézem.

Konokul megemelte az állát, és az ajtó felé fordult, de Krisztián utána kapott, és megragadta a karját, hogy visszatartsa.

‒ Mit akar tenni?

Anna megütközve fordult vissza felé.

‒ Bizonyára, ha eleget fizetek érte, egy magánlabor megvizsgálja a tablettákat – közölte. ‒ Elengedne?

Krisztián azonnal visszahúzta a kezét, aztán, maga sem tudta, miért, újra felemelte, és végigsimított Anna alkarjának belső részén, a kéken futó éren, le egészen a csuklójáig. Végül kiszedte a tégelyt a nő ujjai közül.

‒ Majd én keresek egy magánlabort – morogta.

Az autójához sietett, közben úgy száguldott a pulzusa, mintha nem is ő simogatta volna meg a nőt, hanem Anna őt. És egyáltalán nem csak a karján.

*

Anna a férfi érintésének emlékével aludt el, és vele is álmodott. Az arcát nem látta, csak a kezét: nagy tenyerét, hosszú ujjait és erős alkarját, amit sötét szőrszálak borítottak.

A bőre lángolt, amikor reggel felébredt, és úgy kapkodta a levegőt, mintha futott volna.

Leült az íróasztalhoz, és az írásba menekült, de a férfi karakterek mély, rekedtes hangon szólaltak meg a fejében.

Krisztián hangján.

Mert ezek után nem gondolhat rá a vezetéknevén, vagy nyomozóként, nem igaz? Bár nem tudta pontosan, mit is jelent az „ezek után”.

A férfi megsimogatta a karját, ennyi történt, talán csak vígasztalásnak szánta. Vagy bocsánatkérésnek, amiért rá csattant. Nem szexisnek, amilyennek Anna érezte.

Lassan kifújta a levegőt, aztán kényszerítette magát, hogy az írásra koncentráljon.

Eltelt két nap. A kertben volt épp, szedret szedett, amikor a nyomozó felbukkant. Anna összerezzent, ahogy meghallotta a lépteket.

‒ Sajnálom, nem akartam magára rontani – szabadkozott azonnal Krisztián. ‒ Csak nem válaszolt a csengőre, és aggódtam, hogy valami baja esett.

Anna felkapta a fejét, aztán felszisszent, ahogy a hirtelen mozdulattól egy tüske az ujjába szaladt. Krisztián kérdés nélkül fogta meg a kezét, és húzta ki a tüskét, majd vévigsimított a seben. Anna alig tudott megszólalni.

‒ Aggódott?

‒ Igen, mert igaza volt, Anna. Azok a tabletták tényleg nem vérnyomáscsökkentők, hanem egyszerű vitaminok. Valaki kicserélte őket. Nyilván azzal a szándékkal, hogy a nagynénje rosszul legyen.

‒ Tudtam! – suttogta Anna. Hát tényleg nem képzelődött! Nem csak a fantáziája játszott vele. Erre várt, ezt akarta hallani, de most, hogy kiderült, úgy érezte, mintha fejbe kólintották volna. ‒ De ki volt az? Ki tehette ezt Idával?

‒ Ki fogjuk deríteni.

‒ Tudja, azt hittem, könnyebb lesz. Ha lesz okom valakit gyűlölni, amiért ezt tett Idával. De nem könnyebb...

Ösztönösen húzódott közelebb Krisztiánhoz, bár maga sem tudta, mit vár. Megértést? Vagy teljesen mást? A keze hozzáért valami puha anyaghoz, talán a férfi ingéhez, orrába bekúszott az illata.

‒ Tudom, hogy nem könnyebb ‒ mormolta Krisztián gyengéden, és Anna ujjai maguktól csúsztak fel a karján, a vállán, egészen az arcáig.

Kitapogatta a borostát, ami már-már szakáll volt, a magas járomcsontot, a széles orrot, a vastag szemöldököt. Hallotta, hogy Krisztián felnyög, aztán megérezte száját az ajkán. A csókjának mentol és szenvedély íze volt, Anna gyomra beleremegett.

Nagy, meleg tenyér simult a hátára, és Krisztián magához szorította. Anna önkéntelenül is felszisszent, ahogy megérezte a hasának feszülő merevedést.

‒ Sajnálom! ‒ lihegte a férfi, és elhúzódott.

‒ Ne, semmi baj! ‒ Anna megragadta a karját, és közelebb akarta vonni magához, de Krisztián nem mozdult.

‒ Nem lehet. A feleségem...

‒ Nős vagy? ‒ Anna döbbenten hátrált, vádlijába belemart a szederbokor szúrós ága, de alig érezte a fájdalmat.

‒ Dehogy, csak... nagyon emlékeztetsz a feleségemre. Sári három éve halt meg.

Anna tudta, azt kéne mondania, hogy sajnálja, de képtelen volt kinyögni a szót. A keze ökölbe szorult, és azt kívánta, Krisztián bár mondta volna inkább, hogy nős. Ennél még az is jobb lenne. A férfi a halott nejét látja benne... Azért volt az első pillanattól kezdve olyan kedves, azért csókolta meg. Annát a rosszullét kerülgette.

‒ Sajnálom! ‒ Krisztián hangja a szokásosnál is rekedtesebben csendült.

Anna egy másodpercre még magán érezte a tekintetét, aztán már csak a távolodó lépteit hallotta. Felzúgott egy autó motorja, kerekek csikorogtak az út széli murván, majd lassan újra csend lett. Anna a kezébe temette az arcát, és hullani kezdtek a könnyei.

*

Krisztián aznap éjjel Sárival álmodott. A nő az ágyában feküdt, szőke haja kusza volt, eltakarta az arcát. Krisztián farka megfeszült a sóvárgástól. Olyan rég tarthatta a karjaiban, olyan rég hatolhatott belé! Mohón magához ölelte.

Azt hitte, ugyanaz lesz, mint mindig, amikor Sárival álmodott: a nő köddé válik a karjai között. Ám ezúttal Sári nagyon is hús-vérnek tűnt. Felnyögött, hátradöntötte a fejét, a haja félrehullott az arcából... és Krisztián döbbenten bámulta Anna szenvedélytől elködösülő arcát.

Azt gondolta, a sokktól lelohad a vágya, de a sóvárgás csak még erősebben tört rá. Mindenáron meg akarta kapni Annát!

Reggel feldúltan ébredt; az álom képei villództak a fejében, amíg munkába hajtott.

Egész nap Adamovics Ida múltját kutatta. A zsigereiben érezte, hogy ott találja meg a választ arra, miért kellett a nőnek ilyen körmönfont halált halnia. A gimnáziumi évekig kellett visszamennie, mire rábukkant valamire.

‒ Mit számít, hogy a nő valamikor az őskorban magántanuló volt? ‒ morogta Pali, amikor délután visszaért az őrsre. ‒ Mi köze van ennek a halálához?

‒ Van egy tippem, és Anna talán meg tudja erősíteni.

‒ Azt kétlem. Ma egész nap vért izzadtam, és a csaj rohadtul nem segített – dohogta Pali, és levetette magát a Krisztián íróasztala előtti székre. ‒ Azt állítja, bárki járhatott a nagynénjénél akkor este anélkül, hogy észrevette volna. Én meg azt hittem, hogy a vakok füle éles...

‒ Zenét hallgatott írás közben – jegyezte meg Krisztián, közben elfogta a bűntudat, amiért rászabadította cseppet sem toleráns társát Annára. De mi mást tehetett volna? ‒ És a térfigyelők?

‒ Semmi. Éjfél körül egyetlen autó se hajtott be az utcába. Kilenc és tíz között viszont több is, de csak a szomszédok. És mindez a felhajtás pár rohadt vitamin miatt...

‒ Azok a vitaminok okozták a nő halálát.

‒ Oké, oké, értem! Csak azt nem, miért én rohangálok ki az isten háta mögé, miközben te itt lógatod a lábad.

‒ Elég sok a munka itt is ‒ válaszolta Krisztián, de közben felvillant előtte Anna. Ahogy ott áll a kertben, kusza hajjal, csóktól duzzadt szájjal, és csupán az emléktől beléhasított a vágy. Képtelen lenne normálisan gondolkozni a nő közelében, de ezt nyilván nem mondhatja el Palinak. ‒ Jobban haladunk, ha felosztjuk a feladatokat.

‒ Jobban hát – röhögött fel a társa, aztán feltápászkodott a székből. ‒ Hát, én ma már tuti nem megyek vissza a csajhoz! Menj el hozzá te! Vagy ha annyira félsz, hogy ráugrasz, akkor hívd fel! Bár én inkább a személyes látogatásra szavazok. Tudod, jobban belegonolva elég tökös nő ez az Anna. Nem rinyál, pedig ott maradt egyedül a házban, amiben kinyírták a nagynénjét. Szerintem meg fogod bánni, ha elszalasztod.

‒ Ezt inkább hagyjuk! Különben sem áll jól neked a lelkizés – morogta Krisztián, de azért kénytelen-kelletlen autóba ült, és elhajtott Annához. Idegesen kopogtatott be a házba, és amikor a nő megjelent az ajtóban, kiszáradt a torka.

‒ Mit keresel itt? – kérdezte Anna, és Krisztián meglepetten kapta el a pillantását fehér blúzáról, amin átsejlett csipkés melltartója.

‒ Beszélnünk kell. Bemehetek?

Krisztián azt hitte, hogy a nő nemet fog mondani. Igazából nem is csodálkozott volna rajta azokután, ami a kertben történt. Anna azonban aprót biccentett, majd hátrafordult, és merev léptekkel bement a házba. Krisztián követte.

‒ Honnan tudtad az előbb, hogy én vagyok?

‒ Az illatodból. Olyan mint a... melegre fűtött erdei kunyhó az esőben. ‒ Anna hangja elfúlt, arcát elöntötte a pír, és Krisztián gyomrába belemart valami furcsa, elemi vágyakozás, amilyet korábban még sosem érzett.

‒ És milyen volt a csókunk? – kérdezte rekedtes hangon.

Anna még jobban elpirult, és beharapta az alsó ajkát.

‒ Mint egy falat After eight, a kedvencem – suttogta, aztán a vonásai hirtelen megkeményedtek. ‒ Miről akartál beszélni?

Krisztiánnak kényszerítenie kellett magát, hogy a nyomozásra koncentráljon, és ne döntse a nőt a kanapéra. Pont, ahogy Pali mondta.

‒ Tudtad, hogy a nagynénéd a gimnázium negyedik évében magántanuló lett? ‒ kérdezte meg Annát. ‒ Úgy is érettségizett le.

‒ Nem tudtam. De miért?

‒ Szerintem terhes volt.

‒ Terhes? – nyögte Anna, és az arca még a szokásosabbnál is halványabbnak tűnt, szinte átlátszónak. ‒ Ez nem lehet igaz!

‒ Én is csak találgatok. Tudod, hol tartotta az iratait?

‒ Igen, a szobájában van egy komód, abban. De szerintem tévedsz.

‒ Azért megnézhetjük őket?

Anna egy pillanatig nem felelt, aztán felsóhajtott.

‒ Rendben, nézzük.

*

Anna leült a nagynénje ágyára, és hallgatta, ahogy Krisztián kihúzza a fiókot, és az iratokkal neszez. A férfi teóriája szűrreálisnak tűnt, képtelen volt elhinni. Aztán a papírzörgés hirtelen elhalt, és Krisztián élesen beszívta a levegőt.

‒ Mit találtál? ‒ kérdezte Anna szaporán dobogó szívvel.

A férfi léptei tompán koppantak a szőnyegen, aztán az ágy besüppedt a súlya alatt, ahogy Anna mellé ült.

‒ Egy születési anyakönyvi kivonatot. Abból az évből, amikor a nagynénéd végzős volt.

Egy lapot csúsztatott Anna kezébe, ami puha volt és rojtos, mintha sokat hajtogatták volna.

‒ Mi a gyerek neve? – nyögte ki.

‒ Vivien – válaszolta Krisztián ‒, és ott van a fiókban egy dokumentum arról is, hogy a nagynénéd a születése után lemondott róla, és örökbe adta.

Anna sebesen dübörgő szíve kihagyott jó néhány ütemet.

‒ Örökbe adta? A nő, aki takarítja a házat... Viviennek hívják, és édes istenem... Azt mondta, árva! És a kora... Nagyjából annyi idős lehet, mint amennyi Ida lánya.

Krisztián kivette a kezéből a lapot, és meleg tenyerébe zárta hideg ujjait.

‒ Elég sok az egybeesés ahhoz, hogy véletlen legyen. Beszélek vele.

‒ Veled megyek!

‒ Nem lehet. ‒ Krisztián végigsimított hüvelykujjával a kézfején, és Anna csak ekkor döbbent rá arra, amit a férfi nem mondott ki. Hogy Viviennek bejárása volt a házba, és könnyedén kicserélhette Ida gyógyszereit.

‒ Hallani akarom, mit mond!

‒ A nő gyanusított, nem vihetlek magammal ‒ csendült a férfi határozott hangja. ‒ De utána visszajövök, és mindent elmondok, rendben?

‒ Rendben ‒ mormolta Anna, és hallgatta Krisztián távolodó lépteit.

Nem sokkal később szirénák harsantak. Anna visszament a nappaliba, és a kanapén kucorogva hallgatta a kintről beszűrődő zsibongást.

Sosem gyűlölte még ennyire a vakságát. Hogy nem győződhet meg a saját szemével arról, mi történik. Tudni akarta, hogy Vivi tényleg Ida lánya-e. Az ő unokatestvére... Tudni akarta, hogy képes lenne-e bántani valakit.

Örökkévalóságnak tűnt, mire újra csend lett az utcán, aztán nyikordult az ajtó, és Krisztián ült le mellé.

‒ Úgy tűnik, tényleg Vivien cserélte ki a gyógyszereket, bevitték a rendőrségre kihallgatni – mondta csendesen, és Annát elöntötte az iszonyat.

‒ De hát az anyja volt!

‒ Igen, aki csecsemőként elhagyta. Vivien hosszan kutatott, mire rátalált. Bizonyára haragudott rá, meg akarta büntetni.

‒ Istenem... ‒ Anna érezte, hogy könnyek tolulnak a szemébe. ‒ Annyit járt itt a házban, és mindig olyan kedves volt... Nem látszott rajta...

‒ Általában nem látszik – dünnyögte a férfi, és magához ölelte. ‒ Most már minden rendben lesz, Anna! Túl vagyunk rajta!

Anna beletemette az arcát puha ingébe, és beszívta az illatát. Túl vannak rajta... Egy pillanatig képtelen volt elhinni, aztán beléhasított a felismerés. Ezzel végetért a nyomozás, Krisztiánnak többé nincs oka eljönni hozzá. Annának furán elfacsarodott a szíve, és arra gondolt, ha többet nem találkozhat a férfival, legalább legyen mire emlékeznie.

‒ Feküdj le velem! – kérte.

‒ Mi? ‒ Anna érezte, hogy Krisztián teste megfeszül. ‒ Ne mondj ilyet! Csak sokkos állapotban vagy.

‒ Nem érdekel! És az sem, hogy a halott feleségedre emlékeztetlek. ‒ A férfi arcára szorította a kezét, és lehúzta magához.

Hallotta, hogy Krisztián felmordul, és érezte, hogy az ajka után kap. Aztán a nyelve benyomult Anna szájába, és a csók íze tényleg olyan volt, mint az After eight. Egyszerre keserű, édes és pezsdítő.

Szédelegve tapogatta ki Krisztián ingén az apró gombokat, kigombolta őket, aztán belemélyesztette az ujjait a sűrű szörzetbe. Barna, döntötte el, ugyanolyan, mint a haja és a borostája. Már látta is maga előtt a férfi nyúlánk alakját, és a szikár izmokat borító, sötét szőrszálakat.

‒ Biztosan akarod? – zendült a rekedtes hang. ‒ Most mondd, ha mégsem. Mert lassan nem tudok leállni.

‒ Nehogy leállj! ‒ sóhajtotta Anna, és hagyta, hogy Krisztián a kanapéra döntse.

A férfi fölé gördült, feltűrte a blúzát, és az ujját Anna csipkével fedett mellbimbójára simította. Nem cirógatta, nem csinált semmit, Anna torka mégis egyetlen pillanat alatt kiszáradt, és a szeme előtt lila és bíbor foltok táncoltak, olyan élénken, mintha tényleg látná őket, nem csak képzelné.

Krisztián ujja lassan mozogni kezdett, köröket és kriszkrakszokat rajzolt, Anna melle fájdalmasan feszült a csipkének. Aztán a férfi lehúzta róla a blúzt, kioldotta a melltartót, és egy pillanatig nem hallatszott semmi más, csak kapkodó légvételei.

‒ Gyönyörű vagy! – A foga között szűrte a szavakat, mintha nehezére esne őket kimondania, talán azért, mert fájdalmas emlékeket idéztek.

Biztos a feleségére gondol.

Annának bele kellett harapnia a szájába, nehogy kicsússzanak a szavak. Aztán megérezte Krisztián forró nyelvét a mellén, és kiröppent fejéből az összes aggasztó gondolat. Már nem lilát és bíbort látott, hanem vöröset és lángoló narancssárgát.

Körmeit belevájta Krisztián hátába, csípőjét az ágyékához dörzsölte, és amikor azt hitte, nem bírja tovább, a férfi lehúzta róla a szoknyát, majd a bugyijához nyúlt, és lerántotta. Aztán Anna meghallotta a cipzár csikorgását és a ruhasuhogást.

‒ Gyere! – morogta a férfi olyan rekedtesen, hogy alig lehetett felismerni a hangját, és felhúzta a kanapéról Annát.

Meztelen testük összesimult, és Anna végig sem gondolta, mit tesz, csak kibontakozott az öleléséből.

‒ Hátulról ‒ suttogta.

‒ Anna, ne...

‒ De, én így szeretném!

Leereszkedett a szőnyegre, négykézlábra, és előrehajtotta a fejét, hogy a haja függönyt vonjon az arca köré. Egy pillanat múlva Krisztián már mögé is térdelt. Végigsimított a gerince mentént, a fenekén, aztán megfogta Anna csípőjét, és beléhatolt.

– Istenem, ez tökéletes! – lihegte.

Anna szeme előtt fényes szikrák pattogtak, ahogy Krisztián egyre gyorsabban és gyorsabban lökte bele magát a testébe. Aztán a férfi előrehajolt, a lába közé csúsztatta az ujjait, és körözni kezdett a csiklóján. Anna szivárványszín tűzijátékokat látott, és a gyönyör úgy hasított belé, mint kés a húsba, váratlanul, fájdalmasan.

Aztán a férfi időt sem hagyva kihúzódott belőle, és maga felé fordította.

– Látni akarlak – nyögte, és amikor Anna tiltakozni akart, még hozzátette: – Téged, nem Sárit.

Anna háta a szőnyeghez simult, Krisztián fölé hengeredett, és egyszerre szisszentek fel, amikor a farka szinte magától megtalálta a bejáratot. A férfi mozogni kezdett, és Anna mindenhol magán érezte izzó pillantását.

– Anna! – kiáltott fel Krisztián, a lökései egyre hevesebbek lettek, és újra jött a kéj, ami ezúttal nem lopott volt, hanem puha és mámorító. Anna úgy érezte, végre hazaérkezett.

*

Krisztián halk kopogtatásra ébredt. Óvatosan kimászott Anna melől, belebújt a nadrágjába, és az ajtóhoz sietett

‒ Sejtettem, hogy itt talállak, te álszent! ‒ vigyorgott Pali a küszöbön.

‒ Mit keresel itt ilyen későn?

‒ Csak szólni akartam, hogy megvan Molnár Vivien vallomása. Beismerte, hogy ő járt akkor éjjel a házban. Állítólag megbánta, amit tett, és vissza akarta tenni a gyógyszereket, de már csak az anyja holttestét találta a konyhában. Bepánikolt, és elmenekült.

‒ Persze, hogy bepánikolt, végül is miatta halt meg a nő.

‒ Ja, bár tagadja, hogy meg akarta ölni. Csak azt szerette volna elérni, hogy Ida lerobbanjon. Arra számított, Anna majd megkéri, hogy költözzön hozzájuk, és segítsen. Marha nagy adósságai vannak, hónapok óta nem fizet lakbért, a főbérlője már azon volt, hogy kitegye.

‒ Tehát megint a jó öreg anyagiak...

‒ Igen, pénz és szex, ez mozgatja a világot. Hagylak is, hadd folytasd az utóbbit – kacsintott Pali, és nevetve indult vissza az autójához.

Krisztián bezárta az ajtót, visszasétált a hálószobába, aztán leült az ágyra, és hosszan nézte Annát. Ovális arcát, telt ajkát, az apró szeplőket az orrnyergén... Annyira hasonlít Sárira, és mégis olyan más! Makacs, önálló és bátor. Palinak igaza van, nem szalaszthat el egy ilyen nőt.

Visszabújt Anna mellé, magához húzta, és elmosolyodott, amikor az egyik szőke tincs megcsiklandozta az orrát. Lehunyta a szemét, és három év óta először nem a múltra gondolt elalvás előtt, hanem a jövőre Annával.

ELŐRENDELHETŐ!

A GYILKOSSÁG A KRIMIFESZTIVÁLON már elérhető

a FairBooks Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel:

Jud Meyrin: Gyilkosság a krimifesztiválon (Felföldi rejtélyek 2.)

Vadregényes Skócia, ördögi bosszú, tiltott szerelem.

Olvasd el, hogyan folytatódik Lottie és Hunter története!  

Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:

A múlt bűnei

Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

Lowdeni boszorkányhajsza (Felföldi rejtélyek 1.)

Csontvázak a szekrényben (Rózsakői rejtélyek 2.)

Gyilkosság a krimifesztiválon (Felföldi rejtélyek 2.)

Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:

Megyeri Judit - Jud Meyrin regények

A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:

NewLine Kiadó

Libri - Megyeri Judit

Libri - Jud Meyrin

Bookline - Megyeri Judit

Bookline - Jud Meyrin

Líra - Megyeri Judit

Líra - Jud Meyrin

Book24 - Megyeri Judit

Book24 - Jud Meyrin

Álomgyár - Megyeri Judit

Álomgyár - Jud Meyrin