– Nem kövérít? – kérdezte
aggodalmasan az agár vékonyságú nő, és hol jobbra, hol balra fordult a tükör
előtt, kritikusan szemlélve lapos fenekét.
Mira saját, gömbölyű hátsó
felére gondolt, majd kényszeredetten elmosolyodott. – Csodásan áll magán ez a
rövidnadrág, hölgyem!
– Biztos benne? Mintha
itt oldalt kiemelné a hájamat...
– Dehogy, tökéletesen
fest! – bizonygatta Mira. A szájába kellett harapnia, nehogy elküldje a nőt egy
zsíros ebédre vagy pszichológushoz a nyilvánvaló testképzavara miatt.
– Nem is tudom... Talán
inkább máshol is körülnézek. Addig félre tudná ezt tenni nekem?
– Persze.
A nő eltűnt a
próbafülkében, aztán egy perc múlva a nadrággal a kezében tért vissza. Mira
elrakta a farmert a pult mögé, udvariasan elköszönt, és az arca csak akkor
torzult grimaszba, amikor egyedül maradt az üzletben. Atyaég! És még másfél
hónapig ez lesz!
Szofi, a legjobb
barátnője beszélte rá, hogy a Balaton partján vállaljanak nyári munkát az idén.
Úgy gondolta, egy kicsit dolgoznak, sokat strandolnak, buliznak, de persze az
élet nem így működött. A valóságban Mira tíztől hatig ebben a belváros széli,
apró ruhaboltban ült, és próbált jó képet vágni az időnként betérő vásárlók
hülyeségeihez. Szofi pedig este nyolctól hajnalig egy lepukkant bárban szolgált
fel piát a már egyébként sem szomjas törzsközönségnek. Eddig nemhogy bulizni
nem jutottak el, de alig találkoztak, hiába laktak egy fedél alatt.
Mira sóhajtva pakolta
vissza a vállfákra a rövidnadrágokat. Ennél még a tavalyi nyár is jobban
sikerült, amikor az egyik fővárosi mozi büféjében dolgoztak. Legalább együtt
voltak, annyi pattogatott kukoricát ehettek, amennyi beléjük fért, és műszak
után beültek megnézni egy-egy filmet. Mira nosztalgikus gondolatait hangos
robaj szakította félbe. Ez már csak azért is furcsa volt, mert a ruhabolt
egyetlen szomszédja, ami egykor talán órásműhely lehetett, az elmúlt három
hétben teljesen elhagyatottnak tűnt.
Újabb csörömpölés
hallatszott, amitől Mira háta lúdbőrözni kezdett. Lehet, hogy hívnia kellene a
rendőrséget? Bár biztosan nem fényes nappal törnének be, ráadásul egy üres
üzletbe, nyugtatta meg magát.
Kilépett a boltból, és belesett
a szomszédos ajtón, ami tárva-nyitva állt. Egy sötéthajú fickót pillantott meg,
aki a leborult doboz tartalmát szedte össze éppen a padlóról, közben hangosan
szentségelt.
– Minden rendben? –
kérdezte Mira.
A pasas összerezzent, a
kezében tartott fényképezőgépet a szándékosnál nagyobb lendülettel pottyantotta
vissza a többi kacat tetejére, aztán felemelkedett. Nagyon magasra nőtt, olyan
széles válla volt, mint egy bikának.
– Minden rendben lenne,
ha nem ólálkodnál a hátam mögött – nézett szúrós tekintettel Mirára.
– Bocs, nem gondoltam,
hogy meg tudok rémiszteni egy ekkora darab embert, mint te – mondta a lány, és
kíváncsian nézett körül az üzletben. – Egyébként mit csinálsz?
– Szerinted? – morogta
gúnyosan a fickó. – Nyilván nem babazsúrt rendezek.
– Kibérelted az üzletet?
– Bingó! Most pedig, ha
nem bánod, dolgom van...
Mira nem bánta, sőt a
barátságtalan hangnem sem tántorította el. Beljebb ment az enyhén áporodott
szagú helyiségbe, és belekukkantott a dobozba. – Bakker, te fotós vagy?! –
kérdezte a fényképezőgépek láttán döbbenten.
– Igen. Mi olyan meglepő
ebben? – pillantott rá a férfi a korábbinál is zordabban.
– Nem is tudom. Inkább
bokszolónak nézel ki, vagy kidobóembernek. A fotósok, tudod, olyan...
kifinomultak. Mint Nánási Pál.
– Nánási Pál?! – húzta
fel a pasas egyik sötét szemöldökét. – Te most Nánási Pálhoz hasonlítottál?
– Mivel más fotós nem
jutott eszembe hirtelen – vonta meg a vállát Mira. – Egyébként épp hogy nem
hasonlítottalak hozzá.
– Még szerencse, ugyanis
én nem szoktam meztelen nőket fotózni.
– Sajnálod, mi? –
vigyorgott rá Mira, de a pasas szóra se méltatta a megjegyzést.
– Mi lenne, ha békén
hagynál, hogy folytathassam a pakolást? – dörmögte. Egyetlen könnyed
mozdulattal felemelte a nehéznek tűnő dobozt a pultra, aztán kikerülte Mirát,
és az út mellett parkoló terepjáróhoz ment.
– Oké, akkor később még
beszélünk! – kiáltott utána Mira lelkesen, bár válasz ezúttal sem érkezett. Egy
pillanatig elnézte, ahogy a férfi széles vállán megfeszül a póló, amikor egy
újabb dobozt vesz ki az autóból, aztán visszasétált a ruhaboltba. Talán mégsem
lesz ez a nyár annyira unalmas, mint eddig gondolta.
*
– Nem akarom, hogy a
bácsi lefényképezzen! – nyafogta a hat év körüli kisfiú.
Gábor próbált megnyerő
képet vágni, de nem járt túl nagy sikerrel, mert alig tudta visszanyelni a
fejében dübörgő szitokszavakat.
– Levente, ne hisztizz! –
szólt rá az anyja idegesen, amivel csak annyit ért el, hogy a gyerek hangosan
bömbölni kezdett, aztán kirohant az üzletből.
– Elnézést! – motyogta a
nő Gábornak, aztán a kisfiú után szaladt.
Az ajtó becsapódott
mögöttük, és Gábor végre hangosan kimondhatta azt, ami az elmúlt
kínszenvedéssel teli húsz percben a nyelve hegyén volt:
– Kis rohadék!
Az orrnyergét masszírozva
levetette magát az üzlet előterében álló kanapéra, ami hangosan megnyikordult a
súlya alatt. Bárcsak kiírhatná, hogy tizennégy év alatti kölykök fotózását nem
vállalja, de hát az túl diszkriminatív lenne. Idióta politikai korrektség!
Alig két hete nyitotta
meg az üzletet, de máris utálta ezt az egész fotóstúdiós hercehurcát. Vajon
létezik annál unalmasabb dolog, mint portrékat készíteni teljesen átlagos,
érdektelen emberekről?! De el kellett jönnie a fővárosból, és az tűnt a legjobb
ötletnek, ha vidéken húzza meg magát. A fényképezésen kívül máshoz nem értett, pénz
viszont kellett, mi mást tehetett volna? Még mindig inkább ez, mint az esküvői
fotózás.
Nyögve feltápászkodott a
kanapéról, és előszedte a határidőnaplóját. A következő kuncsaftja délután jön,
addig muszáj meginnia egy kávét, ennie egy szendvicset, különben nem fogja
kibírni a zárásig hátralévő órákat.
Magához vette a
pénztárcáját, a mobilját, aztán bezárta az üzletet. A szomszédos ruhabolt
ajtajára kiakasztották a rögtön jövök táblát, amitől Gábor egészen
megkönnyebbült. Az a lány... Mira... napjában legalább kétszer átjött a
fotóstúdióba, és addig beszélt és beszélt, míg Gábor már nem bírta eldönteni,
mit tenne szívesebben: kihajítaná az üzletből vagy megcsókolná, hogy végre
elhallgasson. Pedig nem is az esete. Gábor a kifinomult, karcsú, hallgatag
nőket szerette. Mira ezzel szemben telt volt, állandóan locsogott, és Gábor le
merte volna fogadni, hogy nem lehet megnézni vele egy filmet anélkül, hogy ne
szólna közbe kétpercenként. Ráadásul legalább tíz évvel fiatalabb nála, ha nem
többel. Biztos csak azért jutott eszébe az a képtelen csók, mert kezd az agya teljesen
megzápulni az egyhangú munkától.
Elindult a járdán az utca
végén lévő kávézó felé. A városnak ez a része távolabb esett a parttól és a
belvárostól is, itt az épületeket közel sem tartották olyan szépen rendben,
mint a központban, de a férfi nem bánta. Legalább kevesebb turista járkált
erre, és a gesztenyefákkal szegélyezett utcának volt egyfajta lepusztult bája.
Ősszel, amikor sárguló levelek borítják a járdát, és a házak kéményéből füst
kanyarog a szürke ég felé, egészen festői lehet. Gábor elhatározta, ha még
akkor is itt lesz, készít néhány felvételt. És talán a Balatonról is. Nem volt
oda a tájképfotózásért, de unaloműzésnek jó lesz.
Bement a kis kávézóba, vett
egy eszpresszót meg egy sonkás szendvicset, aztán leült az utcán felállított
asztalok egyikéhez, a napernyő alá. Komótosan falatozott, közben bambulta a
környéket, amikor Mira váratlanul megállt mellette.
– De jó, hogy itt
talállak, én is épp ebédelni jöttem! – csacsogta. Minden további nélkül leült a
Gáborral szemközti székre, lerakva maga elé a tejeskávéját és egy porcukorral
gazdagon megszórt péksüteményt.
– Miből gondolod, hogy
nem egyedül szeretnék ebédelni? – húzta el a száját a férfi, de Mira nem
sértődött meg. Sosem sértődött meg, bármennyire gorombán szólt is hozzá Gábor.
– Senki sem szeret
egyedül ebédelni – jelentette ki a lány, és beleharapott a kakaós csigájába. –
Hú, ez isteni! – mosolyodott el boldogan, Gábor pedig azon kapta magát, hogy bármennyire
is idegesíti Mira felbukkanása, legszívesebben átnyúlna az asztal felett, és az
ujjával törölné le a szájára ragadt porcukrot. Mégis mi a fene ütött belé?!
– Én igen.
– Mondd csak, te mindig
ilyen antiszociális vagy?
– Nahát, észrevetted? –
morogta a férfi.
– Már egy ideje, csak
gondoltam, nem szólok, hátha elmúlik – nevetett fel Mira. – De úgy látom,
tartós az emberundorod.
– Elég tartós. – Gábor
elkapta a tekintetét a lányról. A járdán ugráló verebeket kezdte el figyelni,
akik épp egy morzsán veszekedtek.
Az a rohadt júniusi
éjszaka! Amiatt kénytelen itt rostokolni az isten háta mögött. Egyébként sem
egy társasági ember, csoda, hogy azután még jobban magába fordult?!
– És nincs kedved
elmesélni, miért? – kérdezte a lány, mire Gábor megütközve nézett vissza rá.
– Épp neked? Eszembe
sincs! Mi lenne, ha inkább csak ennénk?
– Oké – vonta meg a
vállát Mira, és előszedte a táskájából a mobilját.
Az ebéd hátralévő
részében azon pötyögött, szinte fel sem nézett, Gábor pedig elmerengett rajta,
hogy ezúttal talán sikerült megbántania.
Amikor végeztek, csendben
elindultak az utcán – végül is mindketten ugyanabba az irányba tartottak. Mira
továbbra sem szólt, és Gábor kicsit elszégyellte magát. Lehet, hogy tényleg
megbántotta?
– Figyelj, Mira, nem
akartam bunkó lenni... – dünnyögte.
– Ez komoly? Nem direkt
vagy bunkó? Az azért elég nagy gáz – nézett fel rá a lány, barna szemében
nevetés bujkált.
– Maradjunk annyiban,
hogy csak részben szándékos.
– Egy fokkal jobb, bár
azt mondom, még így sem ártana megnézetned magad egy agyturkásszal. Vagy tudod
mit? – Mira most már szélesen vigyorgott. – Betelefonálhatnál egy olyan
ezoterikus műsorba! Tudod, ahol minden bajból kikúrálják az embert egy kis táv-vuduval.
Biztos a permanens bunkóságodon is tudnak segíteni!
Gábor próbált nem
elvigyorodni, de az arcizmai fellázadtak, és végül elnevette magát. – Nagyon
remélem, nem pszichológiát tanulsz!
– Nem, kommunikációt.
– Gondolhattam volna, mi?
– pillantott a lány vidáman csillogó szemébe, ami furán fogva tartotta... aztán
meghallotta a durranást.
A pulzusa egyetlen
másodperc alatt az egekbe szökött. Gondolkozás nélkül megragadta Mira karját, majd
a járda szélén álló hirdetőtábla mögé lökte. De olyan erősen, hogy a
lendületüktől a helyi koncerteket és a termelői piacot népszerűsítő plakátok
közül egyik-másik még le is szakadt.
– Au! – szisszent fel
Mira. – Ezt meg miért csináltad?
– Az a durranás... –
Gábor szíve dübörgött, ahogy kikukucskált a tábla mögül, a támadójuk után
kutatva.
– Csak egy autó volt –
hallotta Mira csitító hangját. Ekkor az ősrégi, barna Lada, ami az előbb húzott
el mellettük, kikanyarodott az utcából, közben a kipufogója újra hangosan
pukkant egyet.
– A rohadt életbe! –
káromkodott Gábor, és érezte, hogy remeg a keze. Beletúrt a hajába, hogy a lány
ne vegye észre. – Sajnálom, Mira, azt hittem...
– Semmi baj! Legalább
most már tudom, hogy jók a reflexeid. – A lány elmosolyodott, majd egy
pillanatra Gábor karjára simította a kezét.
– Menjünk! – dünnyögte a
férfi, hogy elejét vegye a további kérdezősködésnek, és elhúzódott a lánytól.
Mira bólintott, de a
hátralévő néhány méteren Gábor érezte, hogy a szeme sarkából őt figyeli. Az a
hülye Lada! Meg a hülye idegei! A júniusi ügy talán jobban megviselte, mint
eddig gondolta.
*
Mira minden reggel elment
úszni. A szabadstrand egy köpésre volt az albérletüktől, és ilyen korán alig
lézengtek a parton. Igaz, hosszan be kellett sétálnia a sekély vízben, de még
ezt sem bánta. Imádott úszni, és imádta, hogy a Balatonban úszhat. Ettől az
előtte álló unalmas munka a ruhaboltban valahogy elviselhetőbbnek tűnt.
Bár az, hogy Gábor
odaköltözött melléjük, sokat dobott a napjain. Még a morgolódásai ellenére is
szórakoztatóbb társaságnak bizonyult, mint az üzletbe betévedő középkorú nők a
folytonos nyűgjeikkel. Mira sejtette ugyan, hogy a férfi annyira nincs
elragadtatva a társaságától, nem mintha ez meggátolta volna abban, hogy újra és
újra átmenjen hozzá. Még azután a fura kipufogós eset után is, amire Gábor
azóta sem adott magyarázatot.
Egyik reggel, amikor Mira
visszaért az úszásból, és leült enni, Szofi vonszolta be magát a konyhába
résnyire nyitott szemekkel.
– Hát te? Nem alszol? – kérdezte
Mira meglepetten.
– Elfelejtettem
lenémítani a telefonomat, anyám meg persze felhívott – húzta el a száját a
barátnője. – Jellemző! Egy hónap alatt sem bírta megjegyezni, hogy ilyenkor szoktam
aludni.
– Estig még bőven van időd.
– Ja, az igaz, és így
legalább tudunk dumálni. – Szofi eltűrte az arcából hosszú, szőke haját, aztán
levetette magát a Mirával szemközti székre. – Mesélj a helyes szomszéd pasiról!
Csinált valami újabb furcsaságot?
– Semmit. – Mira
megvajazott egy pirítóst, és beleharapott.
– Pedig szerintem tök
menő, ahogy múltkor elrántott téged a képzelt pisztolylövés elől – vigyorodott
el Szofi. – Mint egy akciófilmben.
– Nem is biztos, hogy
pisztolylövésnek hitte azt a durranást.
– Akkor mégis minek?
– Nem tudom – mormolta
Mira, pedig ezen tűnődött már napok óta. Tényleg a lövés a legkézenfekvőbb
magyarázat a történtekre, mégis habozott elhinni. Talán azért, mert nem akart
belegondolni abba, miféle trauma állhat a háttérben, ha a férfi egy rozzant
kipufogót összekever egy pisztollyal. Egyszerűbb volt úgy tenni, mintha semmi
sem történt volna, és maradni a könnyed szópárbajoknál. Gábor láthatóan örült,
hogy nem kérdezősködik.
– Azt mondtad, a pasi is
Pestről jött, nem? – forszírozta tovább a dolgot Szofi. – Lehet, hogy
belekeveredett valami lövöldözésbe, vagy épp ott volt egy bankban, amikor
kirabolták. Mit mondtál, hogy is hívják?
– Bitay Gábor.
– Bitay, az nem túl
gyakori – dünnyögte Szofi, és máris a telefonjáért nyúlt. – Utánanézek a neten,
ha már aludni nem tudok, talán találok valamit.
– Ahogy gondolod – vont
vállat Mira –, bár én már lecsekkoltam a Facebookon. Az adatlapja elég hiányos,
és posztolni se szokott semmit. Azért próbálkozz, ha van kedved, nekem viszont
mennem kell dolgozni.
Lassan telt a nap. Gábor
egész délelőtt zárva tartott, aztán délután egymásnak adták a kilincset a fotózásra
érkezők. Mira nem tudta nem észrevenni, hogy jó néhány csinos, fiatal csaj is
akad közöttük, igencsak kirittyentve. Gábor meztelenül talán nem fényképez
nőket, de ruhában azért igen, ez egyértelműnek tűnt.
Zárás után aztán
megérkezett az asztalos, hogy új polcokat szereljen fel, Mira pedig még egy
órát rostokolt a boltban a szakit kerülgetve. Már elmúlt hét, mire az összes
polc a helyére került, és Mira elkezdhette visszarakosgatni rájuk a ruhákat. Nyolc
lett, amikor végre bezárta maga mögött az ajtót.
– Még itt vagy ilyen
későn? – hallatszott a háta mögül Gábor hangja.
A férfi a fotóstúdió
ajtajában állt, domború mellkasán ezúttal is a szokásos fekete póló feszült, az
arcán már kiütközött a sötét borosta. Mirának így még jobban tetszett, mint
frissen borotválva.
– Akadt egy kis plusz
munkám. Hát te?
– Nekem is. Hazavigyelek?
– Gábor olyan képet vágott, mintha saját maga is meglepődött volna a kérdésén,
talán már meg is bánta, hogy kicsúszott a száján. Mira azonban elfáradt az
egész napos munkától, nem akart gyalogolni, így figyelmen kívül hagyta ezt az
apróságot. Különben is kíváncsi volt rá, hogyan vezet Gábor. Az sokat elárul
egy férfiról.
– Köszi, az jó lenne! –
mosolyodott el.
– Egy pillanat, és jövök
– dörmögte Gábor, visszament a fotóstúdióba, aztán egy perccel később a
slusszkulcsával és a mobiljával tért vissza.
A barna terepjáróhoz
mentek, ami nem tűnt túl újnak. A karosszériát rengeteg karcolás borította, az
üléshuzatok is kopottnak látszottak. Viszont Gábor lendületesen tolatott ki
vele a parkolóhelyről, és az utca végén lévő kanyart is sebesen vette be. Ó,
igen, mosolyodott el elégedetten Mira, nincs lelombozóbb egy cammogva,
óvatoskodva vezető férfinál.
– Merre laksz? – kérdezte
Gábor, amikor kifordultak a főútra.
– A szabadstrand mellett,
Füredi utca.
– Oké, tudom merre van.
Némán hajtottak a gyér,
esti forgalomban, közben Mira a szeme sarkából Gábor profilját vizslatta.
Erőteljes vonásai voltak, már-már durvák, illettek tüskés természetéhez. Kormányon
lévő keze inkább szőrös mancsra emlékeztetett. Ijesztő kinézetével és
gorombaságával valószínűleg az emberek jó részét elriasztotta, de Mira érezte,
hogy ez inkább „amelyik kutya ugat, az nem harap” típusú viselkedés. Az apja
ugyanebbe a kategóriába tartozott, folyton zsörtölődött, de aranyból volt a
szíve, Mira mindenkinél jobban imádta.
Befordultak a
szabadstrandhoz vezető útra, és a lány nagy merészen gondolt egyet. – Van a
parton egy tök jó büfé. Ebéd óta nem ettem semmit, mindjárt éhen halok. Nincs
kedved csatlakozni? – pillantott a férfira, és még a lélegzetét is
visszafojtotta, míg a válaszra várt.
Gábor borostás álla
megfeszült, ahogy felé fordult, fekete szemében a meghökkenés mellett mintha
egy kis indulat is felvillant volna. Ennek ellenére biccentett. – Oké.
Mira, nem is leplezve az
örömét, a férfira vigyorgott, aztán a szabadstrand parkolójához irányította.
Onnan gyalogosan mentek tovább. A Balaton hatalmas víztömege némán fodrozódott
mellettük, a sötétkék égre narancsos csíkokat rajzolt a lemenő nap fénye.
A tóhoz közeli asztalhoz
ültek, Mira hekket evett, Gábor sültkolbászt.
– Nyilván azt –
viccelődött a lány –, mert az olyan férfias.
– A hal akkor nőies? –
húzta fel gúnyosan a szemöldökét Gábor. – Eddig azt hittem, te ilyen nemi egyenjogúságpárti
csaj vagy.
– Az is, viszont azért belátom,
hogy vannak különbségek. De mesélj arról, hogy megy a fotóstúdió!
– Jól, gondolom – vonta
meg a vállát a férfi. – Legalábbis egyre többen jönnek fotózásra.
– Mintha nem örülnél
annyira, hogy fellendült az üzlet – jegyezte meg Mira homlokráncolva.
– Nem valami izgalmas a
portréfotózás.
– Korábban nem ezt
csináltad? Pesten?
– Nem. – Gábor csak
ennyit válaszolt, és úgy tűnt, nem is hajlandó jobban kifejteni a témát.
– Akkor miért váltottál?
– Ha azt mondom, muszáj
volt, beéred ennyivel, vagy tovább kérdezősködsz? – húzta el a száját Gábor.
– Beérem ennyivel.
Egyelőre. – Mira ártatlan mosolyt varázsolt az arcára. – De csak azért, mert
szeretem a titokzatos pasikat.
Gábor rávillantotta sötét
pillantását, Mira pedig állta a tekintetét. A néma, hosszúra nyúló szemezést
követően azonban úgy érezte, minta kiszorították volna a tüdejéből a levegőt,
és a férfival is ugyanez történhetett. Legalábbis szokatlanul mélyet lélegzett,
majd a korábbinál jóval nagyobb érdeklődést szentelt a tányérján lévő ételnek.
Leszállt az este, mire
visszaindultak a parton. A nádasban vidáman kuruttyoltak a békák, a fűben a
tücskök ciripelve keltek velük versenyre. A kocsihoz érve Gábor ragaszkodott
hozzá, hogy hazáig kísérje Mirát, és a lány nem is nagyon ellenkezett. Némán
ballagtak a kihalt utcán. Amikor pár perc múlva odaértek a kis, háromszögtetős
nyaralóhoz, amit Miráék béreltek, mindketten megtorpantak.
– Köszi a vacsorát –
mosolygott a lány, és egy pillanatig úgy tűnt, Gábor megcsókolja. Egészen
lehajolt hozzá, Mira arcát csiklandozta a lélegzetvétele, orrát betöltötte a
férfi fanyar kölnijének az illata... Aztán a házzal szemközti bozótosban
megreccsent egy faág, talán egy kóbor kutya lába alatt, Gábor pedig nyomban
felkapta a fejét.
– Jobb lesz, ha bemész a
házba – mondta fojtott hangon, miközben a bokrokat fürkészte. Az arca komor
maszkká feszült.
– Gábor, mi történt? – Mira
még mindig nem moccant, de Gábor kinyitotta előtte a kaput, és szinte belökte a
kertbe.
– Menj be, Mira! Most! –
utasította kemény hangon, a lány döbbenten engedelmeskedett.
Bekóválygott a lakásba,
és az ajtó üvegtábláján keresztül még látta, hogy a férfi eltűnik a bozótosban,
aztán néhány perc múlva újra felbukkan. Mintha mi sem történt volna, elindult a
parkolóban hagyott autójához.
– Ez meg mi a franc volt?
– csúszott ki Mira száján hangosan a kérdés, a karja lúdbőrözni kezdett a
furcsa jelenettől.
Bezárta az ajtót, majd a
szokásosnál jóval alaposabban ellenőrizte, hogy Szofi minden ablakot
becsukott-e, aztán elment zuhanyozni. Később, amikor már bebújt az ágyába,
vette csak elő a telefonját, és látta meg azt az emailt, ami még órákkal
korábban érkezett a barátnőjétől.
Lövöldözésről
nem találtam semmit, de a pasid igazi nagyágyú fotós-berkekben
– szólt az üzenet. Mira kíváncsian kattintott a csatolt hivatkozásra.
A Sajtófotó pályázat
honlapja nyílt meg, a lány elképedve meredt az előugró képre. Egy fiatal,
menekült férfit ábrázolt, kezében egy néhány éves kislánnyal, ahogy a
Magyarország déli határán futó kerítés mögött állnak, a barikád túloldaláról
egy katona palackos vizet nyújtott nekik a rácsok között. A férfi barna arcáról
sütött a csüggedtség, a gyerek megdöbbentően kék szeméből szívfacsaró
szomorúság áradt. A katona homloka pedig komor ráncokba szaladt, de a szája
mosolyra húzódott, ahogy a kislányra nézett.
Gábor készítette a képet,
két éve elnyerte vele az első helyezést hír- és eseményfotó kategóriában.
Mira megnyitotta a
Google-t, majd izgatottan pötyögte be a férfi nevét. Mind újabb és újabb
képeket talált, cigánytámadásokról és a fekete seregről, gumibotot szorongató
rohamrendőrökről és az utcán felvonuló tüntetőkről, lepusztult kórházakban ülő
szenvedő betegekről és fáradtságtól beesett arcú ápolókról, orvosokról. Mindegyik
mestermű volt a maga nemében, és mindegyik, jött rá Mira hirtelen, igyekezett
több szemszögből is bemutatni a valóságot.
Nem csoda, ha ezek után
Gábor unalmasnak találja a szimpla portréfotózást, tűnődött a lány a sötét
szobában, összegömbölyödve a takaró alatt. De akkor miért jött ide, ebbe a
balatoni kisvárosba? Miért hagyta maga mögött korábbi életét?
És ami a leginkább nem
hagyta nyugodni, mi a fenét keresett a férfi a bokrok között, ahol egy
elkószált állaton kívül más nem nagyon lehetett?
*
Gábor egész nap azt
várta, mikor bukkan fel Mira, de sokáig a színét se látta a lánynak. Eleinte
még örült is neki, mert fogalma sem volt, mit mondhatna. Pedig a lány nyilván
magyarázatot vár. A kipufogós ügy felett talán elsiklott, de a tegnap estét nem
fogja annyiban hagyni, Gábor ebben biztos volt. Az igazat nem mondhatja el, ez
egyértelmű. De akkor mit tegyen?
A szokásosnál is
türelmetlenebbül bánt a fotózásra érkezőkkel, és megkönnyebbült, amikor az
utolsó kuncsaftjával is végzett. Épp készült felmenni a fotóstúdió feletti apró
lakásba, amikor Mira lépett be az ajtón, szokás szerint nem vesztegetve az
idejét a kopogtatásra.
Gábor pillantása
automatikusan a lány farmersortba és szűk, fehér trikóba bújtatott alakjára
siklott. Nyelnie kellett, hogy eltüntesse a torkában váratlanul megjelenő
gombócot. Mindig ennyire kívánatos volt ez a lány, vagy csak a képzelete
játszik vele?
– Beszélnünk kellene –
vágott a közepébe Mira nyomban. – A tegnap estéről.
– Nincs miről beszélnünk.
– Gábor hangja furcsán rekedtesen csendült, és még mindig nem tudta levenni a
szemét a lányról. – Elmentünk vacsorázni, aztán hazakísértelek. Ennyi történt.
– Ezt ugye te sem
gondolod komolyan?
– A lehető legkomolyabb
voltam.
Mira szeme összeszűkült,
ahogy Gábort méregette, az ajkát dühösen összeszorította. Vajon a majdnem-csók
miatt ennyire mérges? – töprengett a férfi.
– Tudom, hogy nem egy
szimpla portréfotós vagy – jelentette ki váratlanul a lány, és Gábor hirtelen
nem is tudta, mire gondol.
– Micsoda?
– Láttam a sajtófotó-díjas
képeidet, meg az összes többit is, amik megjelentek az újságokban.
– Te szaglásztál utánam a
neten? – mordult fel Gábor, amikor rájött, mire utalnak a lány szavai.
– Mivel nem mondtál
semmit, kénytelen voltam. – Mira egy cseppet sem tűnt sajnálkozónak, csak kíváncsinak,
és meglehetősen ingerültnek. – Ha ekkora nagymenő vagy, miért bérelted ki ezt
az üzletet? Azt már tudjuk, hogy nem azért, mert annyira imádod a portréfotózást.
– Semmi közöd hozzá! –
sziszegte Gábor. – Nem tartozom neked magyarázattal!
– Valóban így gondolod? A
kipufogós incidens után sem? Se azután, hogy tegnap mindenféle magyarázat
nélkül belökdöstél a házba?
Mira minden egyes kérdése
jogos volt, de Gábor nem törődött vele. Még mindig az járt a fejében, hogy a
lány nyomozott utána, és csak a vakszerencsén múlt, hogy a júniusi ügyre nem
bukkant rá.
– Nincs semmi közöd az
életemhez! – csattant fel. – Hagyj végre békén, Mira!
– Tényleg ezt akarod? – A
lány hangja ugyanolyan felháborodottan csengett, mint a sajátja.
Gábor egy pillanatig
eljátszott a gondolattal, hogy nemet mond. Talán a tényeket elhallgatva is megmagyarázhatná
Mirának, miért kellett elmenekülnie a fővárosból, és miért kénytelen
titkolózni. Lehet, hogy működne, de a lány egy idő után nem érné be homályos
indokokkal, konkrét válaszokat akarna, amivel Gábor nem szolgálhatott. Az lesz
a legjobb, ha egyáltalán nem is beszélnek.
Belenézett a lány izzó,
barna szemébe, aztán bólintott. – Igen, ezt!
– Oké. – Mira csak ennyit
mondott, nem dühöngött, nem hisztériázott, hanem egyszerűen kisétált az
üzletből.
De mielőtt elfordult,
Gábor látta az arcán a bánatot. Mocskos szemétládának érezte magát, amiért, ha
csak rövid időre is, de belekeverte a lányt a saját, zűrös életébe.
*
Eltelt két hét, és Mira
azon kapta magát, hogy számolja a nyárból hátralévő napokat. Nemsokára itt lesz
az augusztus 20-i hosszúhétvége, utána még dolgozik egy kicsit, aztán lemegy a
szüleihez Pécsre, mielőtt visszaköltözne a kollégiumba. Tiszta ciki, hogy
ennyire várja az egyetemet. Az még inkább, hogy ezen a nyáron a ruhaboltban
ücsörgésen és a goromba szomszédja iránt érzett vonzalmán kívül mást nem nagyon
tud felmutatni.
Gáborral azóta a fura
vita óta nem beszéltek. Ha véletlenül összefutottak az utcán, elmormogtak egy köszönést,
aztán mindketten siettek a saját dolgukra. Mira kezdte úgy érezni magát, mint amikor
félév közben szakított a sráccal, akivel ugyanarra az érvelési módszerek
szemináriumra jártak. A hátuk közepére se kívánták egymást, mégis heti
rendszereséggel kellett találkozniuk.
A hasonlat persze
sántított, hisz Gáborral még csak nem is jártak. Ennek ellenére Mira minden
alkalommal zavarba jött, amikor meglátta a férfit. Ez pedig, ahogy Szofi
többször is megjegyezte, cseppet sem vallott rá...
– Mira, figyelsz te rám
egyáltalán? – szólt ingerülten Éva, a bolt tulajdonosa, kirángatva a
gondolataiból a lányt. – Azt mondtam, hogy holnap fél tíz körül hozzák az őszi
kollekció első részét. Főleg sálakat és néhány hosszúnadrágot. Be tudsz jönni
előbb?
– Persze – felelte Mira
szórakozottan.
– Jó, majd itt hagyok egy
listát arról, miből hány darabot várunk. Ez a szállító új, nem szeretném, ha
átverne. Nézz át mindent alaposan, csak utána fizesd ki!
– Oké – mormogta a lány.
Csak fél füllel hallgatta Éva beszámolóját arról, hogy a héten még fel kell
mennie Pestre is, a nagykerekbe, és hoznia néhányat azokból a hosszított, elől
nyitott kardigánokból, amiket annyian kerestek náluk az utóbbi időben.
– Ó, és el is felejtettem
mondani, drágám! – csicseregte tovább a nő. – Elintéztem, hogy a helyi újságban
lehozzanak egy cikket az üzletről, csak kellene néhány kép. Mi lenne, ha
valamikor délután átugranál a fotóshoz, ha már úgyis itt van a szomszédban, és
megbeszélnéd vele?
– De ő portréfotós –
próbált Mira kifogást találni. – Nem lenne jobb egy olyan embert találni, aki
kifejezetten üzleteket szokott fényképezni? Keresek az interneten
elérhetőségeket, ha kell.
– Ugyan, semmi szükség
rá! Csak egy egyszerű napilapról van szó, nem egy divatmagazinról, nem akarok
vagyonokat fizetni a képekért. Kérdezd meg a fotóst, mennyiért vállalja. Hátha
ad kedvezményt a szomszédság miatt. Holnap majd beszélünk, mit sikerült
intézned! – zárta rövidre a témát Éva, és kilibbent a boltból.
Mira egész délután
halogatta a kellemetlen feladatot, közben egyre idegesebb lett. Mi a francnak
nem tudja az ilyeneket Éva saját maga elintézni? Semmi kedve nem volt Gáborral
beszélni, még a végén a férfi azt hiszi, csak ürügyet keres, hogy átmehessen
hozzá.
Lassan eljött a záróra. Mira
csigatempóban mosta fel az üzletet, hogy egy kis időt nyerjen. Titkon abban
reménykedett, mire végez, és átkopog a szomszédba, Gábor már nem lesz ott. Kényszerítenie
kellett magát, hogy az utcára érve ne rohanjon egyenesen haza, helyette a
fotóstúdió ajtajához lépett. Bent nem látott mozgást, de azért bezörgetett. Egy
darabig semmi sem történt, Mira már majdnem megfordult, hogy áldva a
szerencséjét elinaljon, de aztán Gábor megjelent az üzletben, és az ajtóhoz
ballagott.
Csak egy farmer volt
rajta, a mellkasát borító sötét szőrszálakat vízcseppek pöttyözték, a haja is
nedvesen lapult a fejére. Kétségtelenül éppen zuhanyozott, amikor Mira rátört.
A lány némán bámulta, talán még a száját is eltátotta. Ki gondolta volna, hogy
a pasas ilyen szexi félmeztelenül?
– Mira? Mit keresel itt?
– dörmögte Gábor zavartan.
– Ó, bocs – kapta el
gyorsan Mira a tekintetét a férfi bicepszéről, amit épp akkor szemrevételezett
–, csak a főnököm szeretné tudni, hogy elvállalnád-e a ruhabolt fotózását? Egy
újságba lennének a képek.
– Nem szoktam üzleteket
fényképezni...
– Tudom, mondtam is neki,
de erősködött, hogy azért kérdezzelek meg. Ha gondolod, szólok neki, hogy nem
vállalod. Majd este keresek a neten másik fotóst, nem gond – hadarta Mira, hogy
mielőbb szabaduljon a kínos helyzetből.
– Nem kell, megcsinálom a
képeket – mondta Gábor a lány legnagyobb meglepetésére. – Gyere be,
megbeszéljük.
Mira a férfi sötét
szemébe nézett, de ez sem bizonyult veszélytelenebb terepnek, mint csupasz
mellkasa, ezért inkább lesütötte a tekintetét. Így azonban megpillantotta Gábor
meztelen lábát, ami hatalmas volt, a körmeit gondosan rövidre nyírta, a
lábfejét pedig ugyanaz a sötét, kicsit göndör szőr borította, mint a mellkasát.
Mira nagyot nyelt, hirtelen azt sem tudta, hová nézzen. Egyáltalán nem tűnt jó
ötletnek, hogy bemenjen.
– Biztos nem gond? Nem
akarok zavarni – mormolta.
– Nem zavarsz.
– Oké.
– Van egy könyvem a belső
enteriőrök fotózásáról. Abban megmutathatod, mire gondoltatok.
Mira belépett a
fotóstúdióba, és a férfi után ment a bolt hátsó részébe. Eddig azt hitte, itt csak
Gábor műhelye van, ahol kinyomtatja, esetleg kicsit retusálja a képeket, de az
egyik sarokból meredek lépcső vezetett fel az emeletre. A férfi azon indult el,
Mira pedig szótlanul követte, és nagyon igyekezett, hogy közben ne stírölje
Gábor fenekét. Hirtelen biztosra vette, ha a férfinak nem volt ideje felvenni
pólót, akkor alsónadrág sincs a farmerja alatt. Ettől a felfedezéstől a szíve
vad vágtába kezdett.
Fent egy komplett kis
lakást rendeztek be. Egyik oldalon franciaággyal, felette dugig tömött
könyvespolcokkal, az ablak alatt egy fotellel, a szemben lévő fal mentén apró
konyhasarokkal.
– Te itt laksz? –
kérdezte a lány döbbenten.
– Igen, ez a garzon is az
üzlethez tartozott. Nem láttam értelmét, hogy külön lakást béreljek. Ez az a
könyv – emelt le Gábor a legfelső polcról egy albumot, és Mirának nyújtotta. –
Lapozd át, addig én rendesen felöltözök. – A fotel háttámláján heverő pólójáért
nyúlt, majd eltűnt egy ajtó mögött, ami bizonyára a fürdőszobába vezetett.
Mira mélyen, reszketegen
felsóhajtott, próbálta lecsillapítani zsibongó hormonjait. Valahogy nem tűnt
helyénvalónak, hogy a bevetetlen ágyra üljön, inkább az egyik konyhaszékre
ereszkedett le, és lerakta a könyvet maga elé az asztalra. Egészen
belefeledkezett a képekbe, de amikor Gábor visszatért, és lehuppant mellé, a
koncentrációja ismét szertefoszlott.
– Szóval, mire
gondoltatok?
– Kellene egy kép
kívülről, az utcafrontról, egy vagy kettő belülről. Valami ilyesmi – mutatott egy
fotóra a könyvben, ami egy illatszerboltot ábrázolt ugyan, de Mira úgy
gondolta, hasonló beállítást könnyen meg lehetne valósítani a ruhaboltban is.
– Oké, ehhez mit szólsz?
– Gábor közelebb hajolt, és lapozott néhányat a könyvben. Üde, kicsit citrusos
tusfürdő illatot árasztott, Mira önkéntelenül is hátrahőkölt. – Mi a baj? –
kérdezte a férfi a homlokát ráncolva.
– Semmi. – Mira a képre
nézett, amit Gábor mutatott neki. Anélkül, hogy felfogta volna, mit lát,
határozottan bólintott. – Igen, azt hiszem, ez jó lesz másodiknak. De persze Éva
szava a döntő. Az úgy jó neked, ha holnap átküldöm, hogy a részleteket
megbeszéljétek? – kérdezte.
– Persze – nézett rá a
férfi értetlenül. – Biztos minden oké?
– A lehető legokébb, de
jobb, ha most megyek.
Mira felállt, közben arra
gondolt, hogy szégyen a futás, de néha hasznos. Gábor azonban szintén
felemelkedett az asztaltól, és elállta az útját nagy testével.
– Figyelj, Mira, ami a
múltkorit illeti. Sajnálom, ha túl nyers voltam, de arról a... dologról tényleg
nem mondhatok semmit.
– De miért? És miféle
dologról? – csúszott ki a lány száján annak ellenére, hogy múltkor megfogadta,
nem kérdez többet Gábortól.
– Ne faggass! Nem akarlak
bajba keverni.
– Bajba? – Mira ijedten
fürkészte a férfi tekintetét, és próbált olvasni belőle. – Atyaég, Gábor, én
eddig azt hittem, összevesztél a csajoddal, vagy csináltál valami hülyeséget,
és kirúgtak az újságtól, ahol dolgoztál, azért jöttél ide. De ugye ennél jóval
komolyabb dologról van szó?
– Veszélyesebbről, és nem
akarom, hogy belekeveredj. – Gábor váratlanul végigsimított Mira arcán,
lapátkeze meglepően gyengéd volt. – Nem szeretném, hogy bajod essen – ismételte
meg halkan.
Mira dübörgő szívvel
lábujjhegyre ágaskodott, és meggondolatlanul a férfi szájához érintette az
ajkát. Gábor azonnal mozdulatlanná merevedett. Mira már azt hitte, állati nagy
hülyeséget csinált, a férfi el fog húzódni, de Gábor ehelyett dörmögött valamit
az orra alatt, ami gyanúsan káromkodásra emlékeztetett, és elmélyítette a
csókot.
Úgy csókolt, ahogy Mira
elképzelte. Finomkodás nélkül, mohón, pont olyan alaposan, ahogy a fotóit
készítette. Mirát egyetlen pillanat alatt elvarázsolta. Közelebb húzta magához
a férfit, és felsóhajtott, amikor Gábor nagy, meleg tenyere a hátára simult.
Imádott flörtölni, de
sosem volt az a típusú lány, aki könnyen ágyba bújt. Most azonban, amikor Gábor
kigombolta a blúzát, majd lefejtette róla a vékony anyagot, eszébe sem jutott
tiltakozni. Inkább merészen a férfi sliccéhez csúsztatta a kezét, és lehúzta a
cipzárját.
– Mira! – nyögte Gábor.
Könnyedén az ölébe kapta
a lányt, az ágyhoz vitte, és végigdőlt vele a rendezetlen takarón. Mira
belenézett sötéten parázsló szemébe, és csak arra tudott gondolni, bármilyen
veszély is leselkedik rá, ezért a férfiért megéri vállalni a kockázatot.
*
Gábor nem tudta, mire
riadt fel. Arra, hogy Mira megmoccan mellette, vagy a zajra a földszintről. Mi
a fene lehetett az a hang? Az álom egy szempillantás alatt kiment a szeméből.
Felült, és nyugtalanul fülelni kezdett.
– Mi történt? – mormolta
Mira a könyökére támaszkodva.
Gábor pillantása egy másodpercre
telt mellére vándorolt. – Nem hallottál valamit lentről? – kérdezte fojtottan,
és gyorsan kiverte a fejéből elképesztő szeretkezésük emlékét.
– De, arra ébredtem –
lehelte a lány. – Mintha az ajtó nyikorgott volna.
– A francba! Tényleg az
ajtó volt! – Gábor kiugrott az ágyból, és magára rántotta a farmerját. – Maradj
itt! Ha pár perc múlva nem érek vissza, hívd a rendőrséget.
– Azt gondolod, hogy ez
összefügg...? – Mira nem fejezte be a mondatot, de mindketten tudták, mire
gondol.
– Lehet. Ne mozdulj
innen! – Gábor még egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki olyan jól
mutatott az ágyában, aztán a lépcső felé indult.
Óvatosan lépdelt, hogy ne
nyikorduljanak meg a súlya alatt a fokok, és ahogy egyre lejjebb ért, úgy lett
a lenti neszezés egyre nyilvánvalóbb. Loccsanás hallatszott, átható benzinszag
terjengett a levegőben. Gábor azonnal megértette, mi készül, és mélyről jövő indulat
öntötte el. Igen, talán nincs oda ezért a fotóstúdióért, de nem fogja hagyni,
hogy felgyújtsák! Azt főleg nem, hogy ők is benne égjenek Mirával!
Kicsapta az üzletbe
vezető ajtót. A félhomály ellenére is nyomban kiszúrta a nagydarab, sötétruhás
fazont, aki épp a kanapé fölé tartotta a kannát, a kiömlő benzinnel sötétre
színezve a világos huzatot.
– Hagyd abba, te szemét!
– mordult fel, és választ sem várva a férfi elé ugrott.
Ökle a gyújtogató gyomorszáján
csattant, aki levegő után kapkodva görnyedt össze, a benzineskanna kiesett a
kezéből. Gábor már azt hitte, ennyivel sikerült megállítania, de akkor a fickó váratlanul
kiegyenesedett.
– Zámbori azt üzeni, hogy
rohadj meg! – vicsorogta összeszorított fogakkal, és villámgyorsan meglendítette
az öklét.
Gábor az arcát ért
hatalmas ütéstől a falnak tántorodott, vakolatdarabokat verve a padlón
gyülekező benzintócsákba, és csillagokat látott az állkapcsába nyilalló
fájdalomtól. Aztán rémült sikoltás hallatszott. Gábor a bolt hátuljába vezető
ajtóban észrevette Mirát.
– Tűnj innen, és hívd a tűzoltókat!
– ordította a lánynak, de Mira nem mozdult, hanem tágra nyílt szemekkel bámult el
mellette.
Gábor még épp időben
fordult vissza, hogy lássa a felgyulladó öngyújtó narancsos lángját, és még a
korábbinál is perzselőbb haragra gerjedt. Olyan erős haragra, ami egészen elsötétítette
az elméjét. Gondolkozás nélkül vetette magát a másik férfira, és kicsavarta a
kezéből az öngyújtót. Aztán behúzott neki egyet, még egyet, és egy újabbat,
minden mérgét, minden frusztrációját beleadva az ütésekbe.
– Gábor, ne! Még megölöd!
Apró, női kéz fogta le a
karját, és húzta el földön fekvő, eszméletlen ellenfelétől. Gábor lihegve
hátrált, aztán hátát a falnak döntve a padlóra csúszott. Képtelen volt levenni
a szemét a kanapé mellett heverő, mozdulatlan alakról.
– Ez meg mi a fene volt?
– suttogta Mira mellé térdelve.
Gábor nem látta értelmét,
hogy tovább titkolózzon. Hisz nem sok kellett hozzá, hogy a lány bent égjen a
házban vele együtt. Joga van tudni, hogy miért.
– Zámbori András küldte
rám ezt a fickót. Így akart bosszút állni rajtam – mondta rekedtes hangon.
– Zámbori András? Az az
építési vállalkozó, akinek a cége az autópályákat újítja fel?
– Igen, még nyár elején kaptunk
egy fülest az újságnál, hogy a pasas nem olyan patyolattiszta, mint amilyennek
mutatni szeretné magát. Az egyik újságíró leleplező cikket készült írni róla,
szüksége volt hozzá képekre. Én szegődtem Zámbori nyomába. Egyik este, amikor a
háza körül őgyelegtem, láttam az ablakon keresztül, ahogy megveri és
megerőszakolja a feleségét.
Gábor keze ökölbe
szorult, a száját elöntötte ugyanaz az epe keserűségű íz, mint akkor este, a
hatalmas, villaszerű épület előtt.
– Jézusom! – szisszent
fel Mira, és a férfi érezte, ahogy keskeny ujjait a tenyerébe csúsztatja.
– Az a mocsok még arra se
vette a fáradtságot, hogy behúzza a függönyt – köpte a szavakat –, és így
tökéletesen éles képeket tudtam készíteni az egészről, aztán feljelentettem a
rendőrségen. De a zsaruk totojáztak, és Zámbori valahogy megneszelte, mire
készülnek. Jobbnak látta, ha elmenekül, amíg nem rendeződik a helyzet. A
felesége, fene se tudja miért, de tagad mindent. Így, ha én visszavonom a
feljelentésemet, akkor Zámbori megússza. Próbált is rávenni erre, először csak
kenőpénzzel, aztán kevésbé finom eszközökkel. A zsaruk javasolták, hogy húzzam
meg magam vidéken, amíg el nem kapják, de úgy tűnik, itt is rám talált. Látod –
nézett a lány nagy, barna szemébe –, ezért nem akartam, hogy belekeveredj.
– Az a lényeg, hogy megmenekültünk
– simított végig Gábor állán Mira, ami még mindig lüktetett a korábbi ütéstől.
– De következő alkalommal
nem biztos, hogy ilyen szerencsénk lesz. Figyelj, Mira – fordította Gábor maga
felé a lány arcát –, nem fogok megharagudni, ha azt mondod, hogy te ebből nem
kérsz.
– Nem fogok hazudni –
nézett a lány egyenesen a szemébe –, halálra rémültem az előbb. De eszemben
sincs hagyni, hogy egy fehérgalléros gengszter véget vessen annak, ami
közöttünk van.
– Biztos vagy benne?
– Igen, ha te is.
Mira szája mosolyra
görbült, Gábor pedig az egész rohadt helyzet ellenére elvigyorodott, és magához
ölelte a lányt. Kintről egyre hangosabban hallatszott a szirénaszó, ők pedig
bent, a sötét, benzinszagú üzletben egymáshoz simulva csókolóztak, nem törődve se
a belépő rendőrökkel, se azzal, ami ezután még rájuk vár.
ELŐRENDELHETŐ!
A GYILKOSSÁG A KRIMIFESZTIVÁLON már elérhető
a FairBooks Kiadó webshopjában 30% kedvezménnyel:
Vadregényes Skócia, ördögi bosszú, tiltott szerelem.
Olvasd el, hogyan folytatódik Lottie és Hunter története!
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése