Tristan beült a fekete Subaru Imprezába, és bevágta az
ajtót. Ez a szolgálati autó nagy előrelépést jelentett a leharcolt Volkswagen
Golfhoz képest, amit Londonban használt, és ez volt nagyjából az egyetlen
előnye a skóciai áthelyezésnek. Meg persze a Felföld közelsége. Tristan
szerette a hegyeket; a kopárnak és egyhangúnak tűnő sziklákat, amik valójában
ezerféle színben pompáztak, és mindig tudtak meglepetéssel szolgálni.
Betelefonált az őrsre, és megtudta, hogy Daniel Baker Dalgety Bayben lakik, úgy egyórányira Edinburghtől, viszont a városban dolgozik, egy utazási irodánál a központban. Megnézte a neten a nyitvatartást, és úgy döntött, hogy először odamegy. Egy próbát megér, hátha ott találja Bakert. Ha meg nem, legalább megtud róla pár dolgot.
Felpillantott az első emeleti ablakokra, és ismét
elöntötte az indulat. Nagyon remélte, hogy Lottie Kelsey nem fog újra bekavarni
neki, abból elég volt a novemberi eset. Akkor is folyton a nyomában járt,
folyton beleütötte az orrát mindenbe, és állandóan faggatott mindenkit. Az
pedig egy cseppet sem érdekelte, hogy ezzel a nyomozást akadályozza. Az a nő a
firkászok legalja: törtető, öntelt és az anyját is eladná egy jó sztoriért!
Ráadásul a nős főnökével hentereg. Ettől Tristan torkát nyomban elöntötte a
keserű epe. A nővére egy ugyanilyen ringyó miatt vesztett el mindent.
Olyan messzire el kell kerülnie Kelsey-t, amennyire
csak lehet, mert még meg találja ölni, pedig a karrierje nem élne túl még egy
botrányt. Nem lesz még egyszer olyan szerencséje, hogy megússza áthelyezéssel,
akkor már biztosan ki fogják rúgni. Tristant kirázta a hideg a lehetőségtől. Csikorgó
fogakkal fordította el a slusszkulcsot, és indított.
Végighajtott a Gorgie Road szürke téglás házai
mellett, amin az ünnepnapnak hála alig járt autó. A Dalry Road már kevésbé
bizonyult kihaltnak, a Haymarket környékén pedig emberek özönlöttek ki a vasútállomás
üvegtetejű épületéből, akár méhek a méhkasból. Január másodika van,
munkaszüneti nap, az ég szerelmére! Minek mászkál ennyi ember az utcákon! Ha nem lenne
szolgálatban, neki esze ágában sem lenne a belvárosba jönni. Sőt, Edinburghben
maradni. Az első géppel Louise-hoz repülne. De ahogy Louise-ra gondolt, már nem
azt a ragyogó nőt látta maga előtt, sötétbarna hajával és telt ajkával, akit
ismert, hanem a tolószékben ülő, csontsovány alakot.
A fenébe! Először a nővére, aztán Louise… Hogy
mehetett tönkre ennyire minden?!
Tristan kényszerítette magát, hogy a vezetésre és
Miranda Bakerre koncentráljon, bár ettől sem lett kevésbé ideges. Azt hitte, a
kurátor öngyilkossági esete után már nincs lejjebb, erre megbízzák ezzel az
üggyel… Aznap reggel a főnöke félórás kiselőadást tartott neki arról, mennyire
fontos, hogy gyorsan megtalálják a nőt és lezárják a nyomozást. Bonyodalmak
nélkül. Azt nem tette hozzá, hogy különben mi lesz, de szükségtelen is lett
volna. Tristan enélkül is pontosan tudta, mennyire ingatag a helyzete, és ha
újra hibázik, akkor könnyedén munka nélkül találja magát. Így hát bármennyire
is a háta közepére kívánta ezt az ügyet, nem volt túl sok beleszólása a dolgok
alakulásába. A londoni baklövése után be kellett fognia a száját, és azt kellett
tennie, amit mondtak neki, bármennyire is nehezére esett.
Elfojtott egy horkantást, és ismét visszaterelte a
gondolatait Miranda Bakerre. A helyszínelők nem találták nyomát annak, hová
mehetett a nő, se erőszakra utaló nyomot a lakásban, ami különös. Miranda
Bakernek jó munkája volt, és biztos egzisztenciája. Az ilyen emberek nem
szoktak csak úgy felszívódni, legalábbis nem önszántukból, és ez aggasztotta
Tristant. Lehet, hogy jóval több ez, mint szimpla eltűnés?
A VisitHighland utazási iroda az óváros szélén állt,
egy bordó épület aljában. Tristan leparkolt előtte, kiszállt a Subaruból, és a
járókelőket kerülgetve a bejárathoz ballagott. Belépett az elegáns, minimalista
stílusú irodába, és akaratlanul is elfintorodott. Valami édeskés, virágillatú légfrissítőtől
bűzlött az egész helyiség, a vakítóan fehérre festett falakat a Loch Lomondról
és a Ben Nevisről készült fotók díszítették, a hosszú üvegpult mögött egy szőke
és egy barna hajú nő ült. Hófehér egyenblúzt viseltek, és mindketten a
számítógépen kopácsoltak. Az egész hangulat borzalmasan elütött attól a fajta
túrázástól, amit Tristan szeretett: hátizsákkal gyalogolni a hegyek között,
porban, szélben, esőben, aztán este megmosdani egy patakban, és sátorban
aludni. Bár nyilván a VisitHighland ennél jóval felsőbb kategóriás utazásokat
szervezett.
– Miben segíthetek, uram? – pillantott fel a szőke nő
a számítógépéből, félbeszakítva Tristan gondolatait, és korábban egykedvű arcán
felvillant az előre begyakorolt műmosoly.
Tristan alig tudta elnyomni a fintorát; gyűlölte a
képmutatás minden formáját, még az ilyen ártalmatlan fajtát is. Bizonyára
azért, mert túl sokszor akadt dolga alakoskodó emberekkel a munkája során.
Előszedte a zsebéből az igazolványát, és megmutatta a
nőnek.
– Daniel Bakerről lenne pár kérdésem. Itt dolgozik,
igaz?
– Igen, itt, de ő túravezető, nem az irodában…
– Daniel? Mibe keveredett már megint?! – szisszent fel
a barna hajú, félbeszakítva a másik nőt. Enyhe skót tájszólással beszélt, és
lilára rúzsozott szája nem húzódott színlelt mosolyra, mint a kolléganőjének.
– Semmibe sem keveredett, csak váltanék vele pár szót.
Hol találom?
– Nem a városban lakik.
– Igen, tudom. Azt mondta, túravezető. Esetleg
megnézné, dolgozik-e ma? – bökött Tristan a számítógép felé.
– Persze. – A nő észbe kapott, és visszafordult a
monitorhoz. Körmei hangosan kopogtak a billentyűkön, és Tristan nem tudta
elűzni az érzést, hogy nyugtalan. Vajon miért?
– Egyébként mibe szokott Baker belekeveredni? – kérdezte
könnyedén.
A nő ujjai egy pillanatra megálltak a billentyűzeten,
mielőtt tovább folytatta volna a kopácsolást. Szőke kolléganője összeráncolt
homlokkal nézte, aztán visszafordult a saját gépéhez, és úgy tett, mintha
nagyon lekötné a munka.
– Tehát mibe keveredett Baker? – kérdezte meg újra
Tristan.
– Semmi különös – mormolta a barna hajú. – Csak szeret
bulizni…
– Bulizni? – húzta fel a szemöldökét Tristan, majd
elhallgatott, és csak figyelte a nőt, akinek a tekintete nyugtalanul ugrált a
képernyőn.
– Igen, tudja, bulizik, iszik…
– Volt rendőrségi ügye is?
– Dehogy! Nem volt, csak… néha összeverték. Tudja, ha
piásan rossz emberbe kötött bele. – A nő felpillantott Tristanre, és megvonta a
vállát. – Azt hittem, most is ez történt, csak esetleg ezúttal rosszabbul járt.
– Semmi ilyesmiről nem tudok.
– Akkor jó! – A nő kissé reszketegen elmosolyodott,
aztán újra a monitorra nézett, benyomkodott még pár billentyűt, majd
visszafordult Tristan felé. – Daniel valószínűleg otthon lesz. Tegnap este ért
vissza egy ötnapos Outlander-túráról.
– Outlander?
– Tudja, a sorozat. A skót-időutazós-boszorkányos. A
forgatási helyszíneket látogathatják végig az érdeklődők.
– Világos – mondta Tristan, bár egyáltalán nem
értette, mi a jó abban, ha az emberek pár filmhelyszín miatt átbuszozzák a fél országot.
– Kösz az infót! – morogta, a barna hajú nő pedig összehúzott szemöldökkel
meredt rá. Bizonyára képtelen volt feldolgozni, hogy létezik olyan ember, akit
nem nyűgöz le az Outlander, vagy bármilyen más filmes túra gondolata.
Tristan kiment az irodából, és beült a Subaruba. Tehát
Daniel Baker az elmúlt öt napban nem volt Edinburghben, durván nyomja a
bulizást, és előszeretettel csábítja el az utazási iroda női alkalmazottait.
Tristan ugyanis meg mert volna esküdni rá, hogy a barna hajú megvolt a fickónak.
Már csak az a kérdés, tudja-e Baker, mi történt a nővérével. Na meg azzal az
ötezer fonttal, amit a nő a munkahelyéről elemelt.
***
Lottie a második kávéját kortyolgatta, amikor a nyitva
hagyott bejárati ajtón keresztül meghallotta, hogy a helyszínelők kijönnek
Miranda lakásából. A bögréje nagyot koppant az asztalon, ahogy lerakta, és a
folyosóra iramodott.
– Helló, fiúk! – mosolygott rá a két zsarura.
Edgar, az idősebb elhúzta a száját, amikor meglátta,
és ettől őszes bajuszának vége viccesen felfelé kunkorodott. Lottie gyomra
összeszorult. Régebben Edgar mindig kedves volt vele, de nyilván ő is hallott
az Aleister-botrányról, azért tűnik most olyan barátságtalannak. Lottie nem
hibáztatta, hisz ő is csalódott saját magában, amiért belekeveredett egy sehová
se vezető viszonyba. Nyelt egyet, és a fiatalabb rendőrre nézett. Charlie úgy
vigyorgott rá, mint egy macska, aki épp készül belenyalni a tejfölös bödönbe. Ő
pedig bizonyára azt gondolja, hogy ha dugott a főnökével, akkor onnantól kezdve
bárkivel hajlandó lefeküdni. Mennyire tipikus pasi hozzáállás! Lottie azonnal
meg is bánta, hogy nem cserélte le a pizsamáját normális, utcai ruhára.
– Miért kellett nektek is kijönnötök? – fordult inkább
vissza Edgar felé. – És amúgy találtatok valamit?
– Ne is vesztegesd az idődet kérdezősködésre, kislány!
– morogta Edgar. – Hunter küldött egy üzenetet, hogy itt laksz a szomszédban,
és bele akarod ütni az orrod a nyomozásba.
– Csak annyit árulj el, hogy mit kerestetek a
lakásban! – alkudozott Lottie.
– Sajnálom, de eszemben sincs bajba kerülni miattad.
Edgar hátat fordított, és minden további szó nélkül a
lépcsőhöz indult. Lottie összeszoruló torokkal nézte, ahogy a férfi eltűnik a
lépcsőfordulóban, közben észre sem vette, hogy Charlie közelebb lépett hozzá.
– Én mesélhetnék ezt-azt. Tudtad, hogy a szomszédod a
polgármester haverjának dolgozik?
– Micsoda? – lepődött meg Lottie. – Nem tudtam.
– Hát pedig a brókercég tulaja állítólag rendszeresen
együtt pókerezik a polgival. Ezért zavartak ki ide minket úgy, mintha nem is
egy üres lakásba jönnénk, hanem egy széttrancsírozott hullához – röhögött fel
Charlie.
Lottie gyomrában gyors bukfencezésbe kezdett a kávé,
ahogy megérezte Charlie dezodorának erős illatát. Kényszerítenie kellett magát,
hogy ne üljön ki az arcára az undor.
– És találtatok valamit? – kérdezte újra.
– Előbb inkább azt beszéljük meg, mit adsz cserébe a
további infókért. – Charlie elvigyorodott, és Lottie mellére bámult,
egyértelművé téve, milyen ellenszolgáltatásban reménykedik.
Lottie mosolyt erőltetett az arcára, és úgy tett,
mintha nem értené a célzást.
– Meghívlak egy sörre a Black Catben.
– Az nem lesz elég, cicám! – röhögött fel Charlie.
Lottie-t megcsapta a lehelete, amitől azonnal rátört a rosszullét.
– Két sör és egy whisky – mondta, le sem véve a szemét
a férfiról.
– Én valami egészen másra gondoltam.
Charlie felemelte a kezét, és végighúzta mutatóujját
Lottie kulcscsontján. Lottie reflexből homorított, és hátrált egy lépést.
Nagyon kellett koncentrálnia, hogy ne rúgja tökön a pasast. Pedig annyira
szívesen megtette volna! De semmi szüksége egy újabb botrányra, márpedig ha
nekimegy egy zsarunak, legyen az bármilyen nagy seggfej is, abból nagy patália
kerekedne. Így hát visszanyelte a szájába toluló epét, és kurtán megjegyezte.
– Nem áll az üzlet.
– Ahogy akarod. Ha meggondolnád magad, tudod, hol
találsz. – Charlie nem átallott rá kacsintani, aztán komótosan elindult lefelé.
Lottie összeszorított szájjal nézte a lépcsőt, és
amikor meghallotta, hogy a lenti ajtó nyílik, majd csukódik, betrappolt a
lakásába, és egyenesen a fürdőszobába ment. Bár Charlie csak a kulcscsontján
érintette meg, mégis mocskosnak érezte magát. Nem is annyira az érintés miatt,
hanem azért, mert egy másodpercig elgondolkozott azon, hogy elfogadja Charlie
ajánlatát. Tényleg ilyen mélyre süllyedt?!
Nem akart ezen gondolkozni, inkább lekapkodta a
ruháit, és beállt a zuhany alá. Amikor végzett, magára kapott egy farmert és
egy pulcsit, aztán leerőltetett pár falat kétszersültet a torkán. Amíg megitta
a maradék kávéját, azon töprengett, mit tegyen, de még mielőtt döntésre
juthatott volna, megcsörrent a mobilja. Az anyja hívta, és Lottie
legszívesebben fel sem vette volna, mert pontosan tudta, mi következik.
– Szia – mormolta bele a telefonba.
– Boldog szülinapot, kislányom! – csendült fel az
anyja éneklően vidám hangja. – Hányra érsz ide?
– Már mondtam karácsonykor, hogy nem tudok menni – kezdett
azonnal mentegetőzni, közben pedig arra gondolt, hogy ha így lenne ötöse a
lottón, ahogy előre megjósolja az anyja reakcióit, már rég milliomos lehetne.
– A születésnapodon se érsz rá, Lottie?
– Holnap dolgoznom kell, és a szerkesztőségben
mindenki pont leszarja, hogy születésnapom van.
– Másfél óra alatt itt vagy, és elég lenne reggel
visszaindulnod, ha korán kelsz – hadarta az anyja, aztán megváltozott a hangja,
végleg eltűnt belőle a kezdeti vidámság. – Ennyi időt csak tudsz rám szakítani!
Már nem is tudom, mikor aludtál itthon utoljára. Karácsonykor is csak jöttél és
mentél. Alig látlak mostanában!
– Mintha én tehetnék róla, hogy így el vagyok havazva –
morogta Lottie, ami persze nem volt teljesen igaz.
A munka korábban nem gátolta meg, hogy Montrose-ba
utazzon. Aleister óta viszont ritkán járt haza, és ha mégis Montrose-ba
látogatott, akkor is csak rövid ideig maradt. Attól tartott, az anyja kiszúrja,
hogy elhallgat előle valamit, és ezt nem akarta. Az asszonynak elég baja van
anélkül is, hogy tudná, a lánya összeszűrte a levet a nős főnökével.
– Olvastam a cikkedet – törte meg az anyja a
kényelmetlen csendet, ami egyre gyakrabban jelent meg a beszélgetéseikben. – Arról
a kiállításról. A boszorkányosról. Milyen fura, pogány dolgok vannak abban a
városban! – ciccegett.
– Meglepődnél, hány wicca koven van a Felföldön, a kis
falvakban – felelte Lottie, közben eszébe jutott az a pár óra, amit a
kiállításon töltött, interjúkat készítve a látogatókkal. Úgy tűnt, a
boszorkányság menő manapság, talán épp azért, mert egyszerű válaszokat ad a
legkomolyabb problémákra is. Persze azok a válaszok egy rakás szart sem érnek,
de biztos megnyugtató hinni bennük. Lottie-nak hirtelen eszébe jutott, hogy
Miranda is kérdezősködött a cikkről, meg a wiccákról nem is olyan rég. – Talán
Monstrose-ban is van boszorkány közösség – mormolta, de közben a gondolatai még
mindig Miranda körül jártak. Lehet, hogy ő is boszorkánysággal akarta megoldani
valamilyen problémáját, és emiatt került bajba?
– Boszorkányok Montrose-ban?! Ugyan már, ez badarság! –
szipákolt az anyja. – Itt csupa rendes ember lakik.
– Na persze. – Lottie nyelt egyet, hogy eltűnjön a
torkából a hirtelen képződött csomó. – Le kéne raknom… – mondta, de az anyja
úgy kiáltott fel, mintha meg sem hallotta volna a szavakat.
– Nem fogod elhinni, mi történt!
Lottie sejtette, hogy valószínűleg semmi komoly, az
anyja csak az időt akarja húzni, hogy tovább beszéljenek, és ettől nyomban
lelkifurdalása támadt.
– Miért, mi történt? – tette fel kötelességtudóan a
kérdést, legyűrve az ingerültségét.
– Aldenék megvették a Hírnököt.
– Kik azok az Aldenék?
– Londonból jöttek, az öreg Williams bácsi házát
vették meg a szomszéd utcában. Úgy felújították, hogy rá sem lehet ismerni, még
medencét is építettek a kertbe. Medencét! Itt, Skóciában! Azt mondjuk nem
értem, mi a fenének. De mindegy, nem ez a lényeg. Kicsit ki akarják kupálni a
Hírnököt, és fel akarnak venni egy vagy két újságírót, és a rakat hirdetésen
kívül más cikkeket is beletennének. Esetleg jelentkezhetnél, kislányom.
– Van munkahelyem.
– De ha a Hírnöknek dolgoznál, lakhatnál itthon.
Esténként meg segíthetnél a hotelben.
Lottie visszanyelte a választ, ami a szájára
kívánkozott, mert nem akart veszekedni. Imádta a szülővárosát, de eszében sem
volt vert sereg módjára hazakullogni. Így sem, hogy a mostani helyzete már-már
kilátástalan. Még amiatt sem, hogy tudta, az anyjának tényleg szüksége lenne
rá.
– Az Edinburghi Króniák jóval nagyobb, itt több
lehetőségem van – mondta kimérten.
– Azért írsz még mindig unalmas kiállításokról, mert
annyi lehetőséged van? – élesedett meg az anyja hangja, aztán rögtön észbe is
kapott. – Sajnálom, Lottie! – visszakozott azonnal. – Ezt nem kellett volna
mondanom.
A kimondott szavak azonban ott lógtak a levegőben,
mint a harci repülők, amik bármelyik pillanatban tüzet nyithatnak. Lottie úgy
markolta az egyik szék háttámláját, hogy az ujjai egészen elfehéredtek tőle.
– Tényleg nem. Ahogy az előbb említettem, nem tudok ma
Montrose-ba menni – szögezte le, és ő maga is meglepődött, milyen ridegen cseng
a hangja. – Majd valamelyik hétvégén meglátogatlak.
– Ezen a hétvégén?
– Nem, inkább jövő szombaton, de előtte még
telefonálok.
– Ahogy gondolod, kislányom. – Az anyja hangjában
egyszerre érződött szomorúság és helytelenítés, és ettől Lottie úgy érezte
magát, mintha nyolcéves lenne. Egy nagyon undok nyolcéves.
– Ha pénzre van szükséged, hogy felvegyél magad mellé
egy embert, aki segít a hotelben, akkor… – kezdte, de az anyja nyomban
félbeszakította.
– Majd meggondolom. És ha úgy döntök, hogy alkalmazok
valakit, akkor természetesen én fogom fizetni. Ne csinálj úgy, mintha a hotel a
csőd szélén állna… Vagy mintha nem boldogulnék egyedül a vezetésével.
– Ezt egy szóval sem mondtam.
– Jó, akkor majd hívj fel, ha kitaláltad, mikor jössz.
– Oké.
Lottie egy hosszú pillanatig még a füléhez szorította
az elnémult telefont, aztán felsóhajtott, és leeresztette a kezét. Valahogy
sikerült megállnia, hogy ne vágja földhöz a mobilt; csak egy rövid, halk koppanás hallatszott a
csendes szobában, ahogy lerakta az asztalra. Hirtelen mindennél jobban
szeretett volna kocsiba pattanni, és meg sem állni Montrose-ig. Látta maga
előtt a barna-fehér épületeket, az öböl csillogóan kék vízét, az anyját, ahogy
a nagyszülőktől örökölt, szállodává alakított udvarház kertjében a virágokat
gondozza… és az apja sírját a városszéli temetőben.
Erősen az ajkába harapott. Nagyobb szemétládának
érezte magát, mint valaha, hogy megmaradt családjának hátat fordítva éli a
világát Edinburghben. De bármi is történt, nem bírna visszamenni. Nem bírná
feladni az álmait. Ez volt ő, egy halomnyi nagyratörő terv. Ha azokat is sutba
vágná, mi maradna belőle?
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése