Montrose, Skócia
Április 20., szerda, 21:20
Ahogy Lottie belépett a motel hátsó bejáratán Colinnal a nyomában, azonnal szembe találta magát az anyjával. Susan Kelsey először a nyomozóra nézett, aztán rá, a homloka mély ráncokba szaladt.
– Édes istenem, Lottie! – szisszent fel. – Mondd, hogy nem ártottad bele magad megint egy rendőrségi ügybe!
– Nem – motyogta Lottie vöröslő arccal.
– Akkor mit művelsz egy rendőrrel? – Susan olyan hangosan kiáltott fel, hogy minden bizonnyal a folyosó túlfeléről nyíló étkezőben is hallani lehetett. – Múltkor majdnem meghaltál! Mi kell még ahhoz, hogy végre abbahagyd ezt az ostobaságot?!
Lottie arca még jobban lángolt. Sejtette, hogy a színe már a hajáéval vetekszik. Teljesen úgy érezte magát, mint gyerekkorában, amikor próbálta eltitkolni az anyja elől, hogy már megint verekedésbe keveredett az iskolában, pedig nem is ő kezdte a balhét, csak védekezett.
– Azt sem tudod, mi történt – mormolta az anyjának –, mert annyi időre se hallgattál el, hogy elmondjam. Ahogy azt sem tudod, hogy januárban mi történt.
– Nem kell elmondanod, ott van az arcodon, hogy semmi jó. Ahogy Edinburghben sem történt semmi jó. Azt hiszed, nem veszem észre, hogy alig alszol? Meg hogy olyan vagy, mint egy szellem? – Susan belemarkolt világoskék, bolyhos pulóvere aljába, és lejjebb rántotta a derekán, aztán idegesen beletúrt a hajába, ami eredetileg vörösesszőke volt, de egyre több ősz szál jelent meg benne. Jóval több, mint karácsonykor, amikor Lottie utoljára hazalátogatott a Fraser eset előtt. Az anyja miatta őszül egyre jobban… Lottie torkát elszorította a lelkifurdalás, és kizárólag emiatt volt képes nyugodtan válaszolni.
– Ne a folyosón beszéljük ezt meg. A vendégek még meghallják.
A konyha ajtaja felé terelte az anyját. Közben hátrapillantott Colinra, aki feszélyezetten ácsorgott mögöttük. Lottie vetett rá egy „én megmondtam”-pillantást, aztán intett neki, hogy jöjjön utánuk.
Mindannyian beléptek a konyhába. Lottie becsukta maguk mögött az ajtót, majd nagyot sóhajtott. A fából faragott, bézsszínűre pácolt bútorok és a barackszínű fal mindig megnyugtatta. Ez volt a kedvenc helye a motelben. Esténként, ha dolgoznia kellett, nem a szobájába ment, hanem ide, a hatalmas, fehér asztal mellé. Olyankor már se Susan, se Sienna, az anyja helyettese nem dolgozott, így Lottie teljesen egyedül lehetett. Az asztaltól pont ki lehetett látni a nagy, osztott táblás ablakon a hátsó udvarra, ami igazából egy rét volt, fákkal és bokrokkal.
Lottie szeretett itt ülni, és kibámulni az ablakon, miközben a cikkein gondolkozott, és elfogta a vágy, hogy ez a mai is egy ilyen szokásos este legyen, amikor addig ücsörög a konyhában a laptopja felett, amíg a szeme el nem kezd lecsukódni. Ám tudta, hogy ez az este teljesen más lesz.
– Ülj le. – Kihúzott az anyjának egy széket, és újra intett Colinnak.
Remélte, hogy a férfi most már átveszi tőle a szót, mert mielőbb túl akart esni a beszélgetésen. Kibújt a dzsekijéből, az egyik szék háttámlájára fektette, és a mosogatóhoz ment. Megtöltötte a régimódi vízforralót, aztán feltette a gázra. A szeme sarkából látta, hogy Colin kigombolja a kabátját, és leül az anyjával szemben. Azt is hallotta, hogy megköszörüli a torkát.
– Mrs. Kelsey, az egyik vendégéről, Trevor Blackwoodról lenne szó – kezdett bele a férfi, de persze Lottie anyja azonnal a szavába vágott.
– Miért kérdezősködsz Mr. Blackwoodról, Colin McBride?
Lottie felsóhajtott. Hát ez így nem lesz egyszerű…
– Anya, csak hallgasd meg, mit szeretne kérdezni.
– Nem! Először tudni akarom, miért velem beszél ezekről, és nem Mr. Blackwooddal. Aki egyébként nincs a motelben, a vacsorát is kihagyta.
– Elég nyomós oka volt rá… – motyogta Lottie, mire Colin felnevetett, de igyekezett köhögéssel leplezni.
Elővette a jegyzetfüzetét meg egy tollat, mindkettőt letette maga elé az asztalra, aztán teljes figyelmét Lottie anyjának szentelte.
– Akkor térjünk vissza a kérdésekhez, Mrs. Kelsey. Mióta lakik Mr. Blackwood a panzióban?
– Tegnap este érkezett – felelte Susan olyan hűvösen, mintha ő tenne szívességet azzal, hogy válaszol, Colinról azonban láthatóan lepergett a hangnem.
– Egyedül jött?
– Egy főre bérelte ki a szobát, ha erre gondolsz, de láthatóan ismert néhányat a többi vendég közül. Miért akarod ezt tudni? Mi történt?
– Mindjárt elmondom azt is – felelte Colin megnyugtató hangon, és meglepő mód Lottie anyja nem kérdezősködött tovább. – Ma mikor látta utoljára?
– Olyan fél órával vacsora előtt. A társalgóban iszogatott a többi vendéggel, aztán elment.
– Egyedül?
– Igen.
Lottie csészéket és teafiltert szedett elő a szekrényből, közben a beszélgetést követte.
– Később sem jött vissza? – kérdezte Colin, közben vetett egy pillantást Lottie-ra a válla fölött. Mindketten pontosan tudták, hogy Blackwoodnak már nem volt alkalma visszatérni a panzióba.
– Nem.
– És azt tudja, miért kellett elmennie? Hisz nem sokkal korábban jött csak meg.
– Nekem nem mondott semmit.
Lottie összeszorította a száját. Nem akart arra gondolni, hogy Blackwood egyenesen a gyilkosa karjába rohant, inkább újra a vízforralóra koncentrált. Amikor az sípolni kezdett, kitöltötte a forróvizet a poharakba, előszedte a teafilteres dobozt, aztán odavitt mindent az asztalhoz.
– Köszönöm. – Colin halványan rámosolygott, és belelógatott a poharába egy feketeteás filtert. – Kiket ismert Mr. Blackwood a többi vendég közül?
– A három írót, akik a fesztiválra jöttek. Legalábbis velük beszélgetett tegnap ebédnél. De tényleg, Colin McBride, mire fel ez a kérdezősködés? Mr. Blackwood csinált valamit? – Susan hátradőlt a székében, karba fonta a kezét, aztán meg is válaszolta a saját kérdését. – Belekötött valakibe, aki jól helyben hagyta, mi? Elég kötekedős alaknak tűnik nekem. – Susan rosszallóan megrázta a fejét. – Ez történt? Valakivel összeszólalkozott, az meg eltángálta, és most kórházban van, azért nem ért vissza még a motelbe, mi?
– Hullaházban van, anyám – csúszott ki Lottie száján.
Colin mintha kissé ingerülten szívta volna be a levegőt, amiért Lottie kikotyogta, mi történt, de nem tett semmilyen megjegyzést. Helyette Lottie anyjára nézett, akinek talán életében először torkára forrtak a szavak.
– Mr. Blackwood a ma este folyamán elhunyt.
Susan szeme tágra nyílt, riadtan nézett Colinra.
– Ennyire megverték?
– Nem verekedés volt, hanem gyilkosság történt.
– Szentséges isten! – hüledezett Susan falfehér arccal, aztán mindenféle átmenet nélkül dühösen Lottie-ra nézett. – Te meg azonnal beleavatkozol, mi? Ez hihetetlen!
– Eszembe sem volt beleavatkozni… – mentegetőzött azonnal Lottie, de az anyja villámló tekintettel belefojtotta a szót.
– Persze, ugyanúgy, mint januárban…
– Ezúttal tényleg nem avatkozott bele, Mrs. Kelsey – szólt közbe Colin csitítóan. – Ő találta meg a holttestet.
– Charlotte, hogy tehetted ezt? – kérdezte Susan olyan magas hangon, hogy kis híján beleremegtek az ablaküvegek, Lottie pedig pontosan érzékelte, hogy a kérdésben benne van az anyja összes dühe, aggodalma és csalódása. Felsóhajtott. Amikor Susan nem a becenevén szólította, az sosem jelentett semmi jót.
– Nem direkt találtam meg azt a hullát.
– Nem, mi? Akkor magyarázd már el nekem, miért hullanak úgy körülötted az emberek, mint a legyek! Először a szomszédod, most meg a motel egyik vendége. Egek ura! – kapta Susan a szája elé a kezét. – A motel egyik vendégét megölték! Soha többet nem fog nálunk senki szobát bérelni, ha ez kiderül! Csődbe megyünk…
– Dehogy megyünk csődbe, ne drámázz! – szólt rá Lottie az anyjára, aztán nyomban meg is bánta.
– Ne drámázzak?! – sziszegte Susan. – Megtaláltad a hotel egyik vendégének a hulláját, az isten szerelmére! Ismerlek, Lottie! Ugyanúgy bele fogsz avatkozni a nyomozásba, mint odalent Edinburghben, és ezúttal nem csak téged veszíthetlek el, hanem még a motelt is. – Megremegett a hangja, és a szeme, ami ugyanolyan zöld volt, mint Lottie-é, gyanúsan fényleni kezdett, mintha bármelyik pillanatban elsírhatná magát.
– Csupán annyi történt, hogy sajnálatos módon épp a lánya akadt rá Mr. Blackwood holttestére – szólt közbe Colin újra. – Mi pedig azon vagyunk, hogy minél előbb megtaláljuk a tettest, de ehhez beszélnem kell a vendégekkel, és ki kell derítenem, hogy tudják-e, Mr. Blackwood kivel találkozott ma este. Szólna nekik, hogy feltennék pár kérdést?
Azzal, hogy feladatot adott neki, sikerült is megnyugtatnia Susant. Az asszony vett egy mély levegőt, vetett még egy utolsó helytelenítő pillantást Lottie-ra, és újra ugyanaz a nyugodt moteltulajdonos volt, aki még a legbizarrabb problémára is talál megoldást.
– Természetesen. Előkerítek mindenkit, és megkérem őket, hogy várakozzanak a társalgóban, amíg mind sorra kerülnek. Jó lesz így?
– Nagyszerű. Köszönöm!
– Akkor intézkedem is. – Susan kegyesen biccentett Colinnak, majd kisietett a konyhából.
Lottie felállt az asztaltól, és odament a mosogatóhoz, hogy beleborítsa a teáját, amiből egyetlen kortyot sem ivott. Közben Colinra pillantott, aki ugyanolyan zavartnak tűnt, mint amikor megérkeztek a motelbe.
– Sajnálom, hogy végig kellett hallgatnod ezt a kellemetlen jelenetet.
– Ugyan, ennél jóval kellemetlenebb jeleneteknek is a tanúja voltam már – legyintett Colin. – Viszont anyádnak igaza van. Nem avatkozhatsz bele a nyomozásba.
– Nyugodj meg, eszemben sincs – biztosította Lottie, úgy tűnt azonban, hogy Colin ugyanúgy nem hisz neki, mint az anyja. Egy pillanatig némán meredtek egymásra; Lottie kissé ingerülten, Colin pedig valamiféle komor elhatározással.
– Ha szerencsénk van – szólalt meg végül a férfi –, Blackwood elmondta valamelyik vendégnek, hogy kivel találkozik, és akkor még azelőtt le tudjuk zárni ezt a szerencsétlen ügyet, mielőtt káoszt okozna a városban.
– Sajnos ritkán mennek ilyen egyszerűen a dolgok – mormolta Lottie, ismét Edinburghre gondolva. Csak most vette észre, hogy még mindig a kezében szorongatja az üres teás poharat. Berakta a mosogatóba, aztán újra Colin felé fordult. – Gondolom, a többi kihallgatáson már nem lehetek itt.
– Jól gondolod. – A férfi arcán feltűnt egy mosoly árnyéka. – Én pedig jól gondolom, hogy nem tudlak rávenni arra, hogy egyelőre ne írj semmit a gyilkosságról a Hírnökbe?
– Holnap reggelig várhatok, tovább nem. Akkor fel kell töltenem a hírt a netes felületünkre.
– Jó. De előtte egyeztessünk, mit írsz bele.
– Le akarod csekkolni a cikkemet? Mi ez, cenzúra? Azt hittem, az manapság már nem divat.
– Nem cenzúrázni akarlak. Csak megbizonyosodni arról, hogy nem írsz bele semmi olyat, ami ront a helyzeten. Mondjuk azt, hogy te találtad meg a hullát, amivel azonnal magadra irányítanád a gyilkos figyelmét. Ezt pedig ugye egyikünk sem szeretné? – vetett rá egy Colin jelentőségteljes pillantást.
Lottie gyomrát mákszemnyire húzta a hirtelen jött páni félelem, és már nem a panzió konyhájában állt, hanem a Pentland Hillsen, abban az átkozott kunyhóban, és nem Colin volt vele, hanem Fraser…
– Jó, nem írom bele – préselte ki magából a szavakat. – Most viszont jobb, ha megyek.
Felkapta a dzsekijét a székről, és kényszerítette magát, hogy lassan sétáljon ki a konyhából, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Odakint a folyosón szerencsére még nem jelentek meg a vendégek, és az anyja sem volt sehol. Lottie egy pillanatra nekitámaszkodott a falnak, ahogy újból fejbe kólintotta minden, ami aznap este történt. Muszáj kimennie a levegőre!
Belebújt a dzsekijébe, de az ujjai túlságosan remegtek ahhoz, hogy a cipzárt is behúzza. A hátsó ajtó felé botorkált, és mielőtt bárki meglátta volna, kisurrant rajta. Leereszkedett a legközelebbi padra. Rádöbbent, hogy olyan hangosan kapkodja a levegőt, a szíve pedig olyan ütemben ver, mintha kilométereket futott volna. A kandeláberek halványsárga fényében fürdő udvar kezdett egyre jobban elhomályosodni a szeme előtt.
A térdére könyökölt, és beleszántott a hajába. Kétségbeesetten próbált arra koncentrálni, hogy lelassítsa a pulzusát, de képtelen volt megnyugtatni magát, csak egyre vadabbul kapkodta a levegőt, mégis mintha egyre kevesebb jutott volna belőle a tüdejébe. Ha az anyja kijön, és ilyen állapotban találja, akkor csak még jobban meg fog ijedni, és még inkább azt hiszi, hogy nem tud magára vigyázni. Ezt pedig nem hagyhatja! Ettől a gondolattól azonban csak még nehezebbnek tűnt a légzés.
Lehunyta a szemét, az ujjbegyeit belenyomta a homlokába, és próbálta előbányászni az akaraterejét, a makacsságát, de csak a fülében dübörgött egyre hangosabban a pulzusa. Olyan hangosan, hogy már alig hallott mást. Ijedten vette észre, hogy a keze-lába remeg, és a szeme előtt fekete pöttyök ugrálnak. Le-hunyta a szemét. Attól tartott, szégyenszemre el fog ájulni, de aztán váratlanul egy tenyér súlyát érezte meg a vállán.
Rémülten pillantott fel. Nem láthatja meg senki ilyen állapotban! Az anyja főleg nem… Ám nem Susan állt a pad mellett, hanem Hunter. Lottie döbbenten meredt rá, és hirtelen biztos volt benne, hogy csak képzelődik. Talán már el is ájult, és a férfi csak egy káprázat.
– Pánikrohamod van – mondta a káprázat-Hunter. – Nincs semmi baj, mindjárt vége lesz. Lélegezz lassan, mélyeket.
A férfi leguggolt elé, és kisöpörte a haját a homlokából. Ujjai hozzáértek a bőréhez, az érintése valóságosnak tűnt. Nem lehet káprázat, ahhoz túl igazi…
Lottie egy pillanatig csak nézte fakókék tekintetét, ami az elmúlt hónapokban kísértetként üldözte, nézte az állát fedő sötétszőke borostát. Hosszabb volt, mint januárban, inkább szakállnak tűnt. Lottie ujjbegyei bizseregtek, hogy megérinthesse, hogy megtudja, mennyire szúr. Lehet, hogy csak első pillantásra tűnik szúrósnak, ahogy Hunter maga? Lottie kétségbeesetten tudni akarta. És azt is, milyen lenne újra Hunter karjaiban. Vajon ugyanolyan hihetetlenül szédületes, mint januárban? Minden sejtje azt üvöltötte, hogy igen. És azt, hogy tegye meg, ne törődjön semmivel. Hisz Hunter itt van, eljött hozzá…
De még szélvészként csapongó gondolatai és a fojtogató pánik közepette is tudta, hogy ami közöttük van, az bonyolult, és nincs olyan forgatókönyv, ami szerint jól végződhetne.
MEGJELENT!
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése