Alexander beállt a büfé előtt kanyargó, hosszú sorba, és savanyúan állapította meg, hogy nem ő az egyetlen a rendőrségen, aki képtelen elkezdeni a napját egy csésze kávé nélkül.
– Mit tudsz Barry Rawenről? – lépett oda hozzá Garry White váratlanul.
– Neked is jó reggelt! – morogta Alexander, miközben próbálta gondolkodásra ösztökélni az agysejtjeit. A kis fickók azonban koffein nélkül nem akartak együttműködni. – Rawen? Neil Rawen testvére?
– Igen, ez elég egyértelmű. Úgy értettem, mit tudsz a munkásságáról.
– Amikor legutóbb csekkoltam, jogászkodott.
– Igen, védőügyvéd, és elég speciális az ügyfélköre. Tegnap délután beszéltem a fővárosi kollégákkal, akik újabban azt gyanítják, hogy szoros kapcsolatot ápol az alvilággal. Legalábbis elég sok ügyfele köthető a maffiához. Felmerült az is, hogy Rawen bizonyítékot hamisít, és többször előfordult, hogy a védelem tanúi hirtelen eltűntek.
– Már régen sem volt szimpatikus a fickó. De mi köze ennek a nyomozáshoz? – érdeklődött Alexander türelmetlenül. A sor lassan haladt, jó néhány ember állt még előttük, és túl keveset aludt ahhoz, hogy kora reggeli kérdezz-feleleket játsszon Garryvel.
– Olivia Stern, aki szintén ott volt a tónál az öcséd eltűnésekor – magyarázta a kollégája –, azt állítja, hogy Barry lelépett, miközben Jamest keresték.
– Mi? – csattant fel Alexander ingerülten. – Annak idején beszéltem a nővel, és egy szóval sem említett ilyet.
– Biztos nem kérdezted elég kedvesen – vigyorgott Garry, és Alexandernek kedve támadt behúzni neki egyet, de visszafogta magát. – A lényeg – folytatta a kollégája –, hogy Olivia szerint Rawen elég hosszú időre lelépett. Gondoltam, ennek nem árt utánanézni. Kíváncsi vagyok, milyen magyarázattal rukkol elő. Neked mi a terved mára?
– Az Ügyészség elküldte, milyen ügyekkel foglalkozott Fellow a halála előtt. Azokat akarom átnézni.
Garry visszament az irodájába, Alexander pedig végre hozzájutott a kávéjához, és nekiállt a munkának. Előző nap a búvárok néhány üres üvegen és fél pár papucson kívül nem találtak semmit, így reggel tovább folytatták a keresést. Ezúttal a parttól távolabb vizsgálódtak, és Arrington adott melléjük egy szárazföldi csapatot is, akik a tó túlsó oldalán húzódó erdősávot kutatták át. Alexander tudta, bármelyik pillanatban rábukkanhatnak valamire, és ettől nehezére esett az Ügyészségtől kapott dokumentumokra koncentrálnia, pedig volt közöttük olyan is, amire emlékezett a hírekből.
A David Larkin ügyről hosszan cikkeztek tavasszal, végül is nem minden nap bukik le egy magas körökben mozgó ingatlanmágnás azzal, hogy hivatalnokokat veszteget meg. És a számtalan egészségügyi intézményt érintő visszaéléses esetnek is nagy volt a visszhangja. Az emberek felháborodtak azon, hogy a kórházi személyzet jó pénzért kiárusította a halottak személyazonosságát. Alexander a következő néhány órát olvasással és az interneten fellelhető cikkek böngészésével töltötte.
Kora délután aztán Fanny kopogtatott be az irodájába.
– Azt mondták, először idejöjjek – torpant meg az ajtóban –, de látom, dolgod van.
Rövid, sárga szoknyát viselt, és Alexander azon kapta magát, hogy a combját bámulja. Nem volt rajta harisnya, a bőre aranybarnán csillogott.
– Felkísérlek az informatikusokhoz – szakította el pillantását a nő lábáról.
Felmentek a legfelső emeletre, és leadták Fanny telefonját. Lefelé a liftben Alexander próbált ügyelni arra, hogy megtartsa a kellő távolságot, de orrába így is bekúszott a nő illata. Mire visszaértek az irodájához, már zsongott a feje.
– Nem akarlak zavarni – torpant meg Fanny a folyosón. – Várakozhatok máshol is, vagy lemegyek a büfébe...
Alexander tudta, az lenne a legjobb, ha rábólintana a javaslatra, ennek ellenére kinyitotta a nő előtt az ajtót.
– Arra semmi szükség. Legalább tartok egy kis szünetet.
– Oké. – Fanny vetett rá egy kutató pillantást, aztán belépett az irodába.
Alexander utána ment, becsukta maguk mögött az ajtót, közben próbálta nem Fanny fenekén legeltetni a szemét, de csúfos kudarcot vallott. A nő megállt a szoba közepén, szembefordult vele, és Alexander kínosan a tudatára ébredt annak, hogy össze vannak zárva egérlyukra emlékeztető irodájában.
– Alexander, én... – szólalt meg Fanny tétován –, sajnálom, hogy elhallgattam előled azt az e-mailt – mondta, karamellaszín szemét Alexanderre függesztve.
– Oké – nyögte ki Alexander. Mert mi mást is mondhatott volna? Azt rohadtul nem, hogy tegnap, amikor észrevette Fannyt a stégen összekuporodva, minden haragja elszállt. A nő ugyanúgy nézett ki, mint tíz éve, amikor Jamesnek nyoma veszett: a szeméből eltűnt minden élet, az arcáról minden ragyogás.
– Nem, tényleg szólnom kellett volna – erősködött Fanny. – Te és James közel álltatok egymáshoz...
– Hagyjuk ezt! – mordult fel Alexander; pont a nő szájából hallani, hogy közel állt az öccséhez, felért egy arculcsapással. – Bocsánatot kértél, elfogadtam, maradjunk ennyiben.
– Jó. – Fanny aprót biccentett, közben úgy szorította magához a táskáját, mintha tucatnyi zsebtolvaj ólálkodna körülötte. – Tényleg jobb lesz, ha most megyek.
Az ajtóhoz lépett, és Alexander ahelyett, hogy hagyta volna elmenni, megfogta a kezét, és visszahúzta magához.
– Fanny, nem úgy gondoltam az előbb. Csak ez az egész marhára bonyolult. James és te jól megvoltatok, én meg belerondítottam a képbe.
– Nem egyedül a te hibád. Én... – Fanny hirtelen elhallgatott, és Alexander elbűvölten nézte, ahogy apró, fehér fogait belemélyeszti telt ajkába. – Én egy szóval sem mondtam, hogy hagyd abba.
– Emlékszem – dünnyögte Alexander.
A nő olyan közel állt hozzá, hogy nem csak kábító vanília illatát érezte, de azt is hallotta, milyen sebesen kapkodja a levegőt. Alexander keze önkéntelenül indult útnak, fel a karján, a vállán, a nyakáig, aztán ujjaival beletúrt Fanny sűrű, vörös hajába. Ugyanúgy, mint azon a régi estén. Hallotta, ahogy a nő lélegzete elakad, és látta, ahogy elnyílik az ajka, és már semmivel sem törődve hajolt hozzá, amikor felpattant az ajtó, és Garry szinte beesett az irodába.
– Beszéltem Barry Rawen titkárnőjével! – kiáltotta, csak utána tudatosult neki a helyzet. – Izé... – köszörülte meg a torkát. – Zavarok?
– Nem. – Alexander elhúzódott Fannytól, és úgy érezte magát, mint akit nyakon öntöttek egy vödör jeges vízzel. – Megtennéd, hogy lemész a büfébe? – kérdezte a nőt. – Szólok az informatikusoknak, hogy ott keressenek.
– Oké – mormolta Fanny vöröslő arccal, és kiiszkolt a szobából. Alexander magában szitkozódva bámult utána.
– Itt meg mi folyik? – érdeklődött Garry.
– Semmi! – csattant fel Alexander, és zsebre dugta ökölbe szorított kezét. Tényleg nem történt semmi, de nem sokon múlott. Az istenit! Jobban teszi, ha ezután nem maradt kettesben Fannyval. – Inkább azt mondd, mi a helyzet Barry Rawennel.
– Elutazott, de hogy hova, azt még a titkárnőjének sem árulta el. Ja, és nem lehet sehogy sem elérni, ugyanis állítólag a mobiltelefonját sem vitte magával.
– Ez eléggé kamunak tűnik nekem.
– Nekem is, kicsit utánanéztem, és nem hagyta el az országot, viszont van egy nyaraló a nevén. Szerintem ott bujkál.
– Te kérdezd ki a titkárnőt! – rendelkezett Alexander. – Én addig megnézem azt a nyaralót.
– Nem hiszem, hogy jó ötlet egyedül odamenni – jegyezte meg Garry, de a nyomozó nem törődött vele.
– Valószínűleg csak azért bújt el, mert sok a takargatnivalója a munkája miatt. Örökkévalóságig tartana összetrombitálni egy csapatot. Odamegyek, megnézem, mi a helyzet. Majd akkor hívok erősítést, ha többen vannak.
– Arrington nem fog örülni.
– Leszarom!
Alexander a pisztolyáért nyúlt. Azóta a majdnem-csók óta izzott benne a feszültség. Muszáj valahogy levezetnie! Ha nem Fannyval, akkor majd Rawenen; a pasas megérdemli, hogy kicsit megszorongassák. Elvette Garrytől a jegyzetlapot, amire a nyaraló koordinátáit firkantotta, és a terepjáróhoz sietett.
A ház a Dartmoor Nemzeti Park területén állt, az egyik falu határában. Alexander nyaktörő sebességgel száguldott a keskeny utakon, és rövidesen elérte a fehér házak és buja kertek alkotta települést. Immár kisebb sebességre kapcsolva elhagyta a lakóövezetet, és óvatosan megközelítette a házak mögött húzódó domboldalt. A robosztus épület mellett egyetlen autó állt. Alexander leparkolt, és a bokrok takarásában odakocogott a házhoz.
A mozgás tényleg segített, elűzte a nyugtalanságát. Egy vastag törzsű tölgyfa mögött megbújva végigpásztázta a kertet, és amikor nem látott mozgást, átlendült a kerítés felett. Fűvel és gazzal benőtt udvaron landolt, amit imitt-amott csenevész rózsa és galagonyabokrok pöttyöztek. Előhúzta a pisztolyát a zsebéből, és odaosont a bejárathoz.
Bezörgetett az ajtón, de semmi sem történt.
Újra kopogtatott, és ezúttal mocorgás hallatszott bentről. Az ajtó lassan kinyílt. A résben azonban nem Rawen jelent meg, hanem egy fegyver csöve.
Alexander oldalra rugaszkodott, de így sem sikerült teljesen elugrania a golyó elől.
– Bassza meg! – szitkozódott, aztán nem törődve a sebesülésével megcélozta Rawen kezét, és tüzelt.
A férfi elejtette a pisztolyt, Alexander pedig összeszorított fogakkal ugrott oda hozzá. A földre nyomta az üvöltő pasast, és rákattintotta a bilincset a kezére. Az ingén tátongó szakadásra, és az egyre terebélyesedő vérfoltra bámult, és lihegve lerogyott Rawen mellé a fűbe.
A kurva életbe, ezt nem így tervezte!
*
A kopaszodó informatikus hosszadalmasan magyarázott az egyik applikációról, és még arra is ügyelt, hogy a szakzsargont minimálisra csökkentse, de Fannynak így is nehezére esett figyelnie.
– Itt tudja aktiválni a nyomkövetőt – mutatott az informatikus egy gombra a mobil képernyőjén, kirángatva Fannyt kusza gondolataiból. – A GPS-t használja, és sajnos csak addig működik, míg be van kapcsolva a telefon. Ha gondolja, beállítom úgy, hogy alapból menjen a nyomkövetés. Akkor nem kell ezzel bíbelődnie, ha valami baj történik.
Fanny rábólintott a javaslatára, aztán még egy sor hasonló program következett, kezdte elveszíteni a fonalat. Végül az informatikus beállította a rendőrkapitányság éjjel-nappal hívható számát a telefonja segélyhívójába, majd kikísérte az irodából.
Fanny megkönnyebbülten lépett ki a folyosóra. Amikor azonban az előcsarnokba ért, két egyenruhás ment el mellette, és óhatatlanul is a fültanúja lett a beszélgetésüknek.
– És Kougar megsebesült? – kérdezte az egyik.
– Igen – bólintott a másik. – Azt mondták, rálőttek. Bevitték a kórházba.
Fanny nem is gondolkozott azon, mit tegyen, ösztönösen rohant oda az autójához, és elindult a Royal Devon felé. A délutáni csúcsforgalomban nem volt könnyű eljutni a kórházig. Fanny kétségbeesetten markolta a kormányt, kerülgette a többi autót, közben azt mantrázta, hogy minden rendben lesz. Nem vesztheti el Alexandert is, mint Jamest! Hogy mikor emelte a két férfit ugyanarra a szintre, arról fogalma sem volt. Csak azt tudta, hogy a nyomozóhoz kell rohannia, ez dübörgött rémülettől zsibbadt agyában.
Amikor végre odaért, sietve leparkolt, és beszaladt a vöröstéglás épület nagy üvegajtaján. A sürgősségi felé vette az irányt, közben szíve a torkában dobogott. Míg körülnézett a zsúfolt váróteremben, műtőben sürgölődő orvosok képe jelent meg előtte, hallotta a fájdalmas nyöszörgést, érezte a vér émelyítő, édeskés szagát. Hol lehet Alexander? A rátörő pániktól egy pillanatra gondolkozni sem tudott, aztán meglátta a férfit. Az egyik vizsgálóból jött ki éppen, bal karján hófehér kötés díszelgett.
– Alexander! – Fanny az embereket kerülgetve futott oda hozzá, és kis híján a nyakába vetette magát, de még időben megtorpant. Némán bámult a nyomozó sápadt, borostás arcába, és a szemét elfojtott könnyek szurkálták.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte Alexander, és fürkésző pillantásától Fanny arca lángolni kezdett. Tényleg, mit keres itt?
– Csak tudni akartam, hogy vagy – motyogta. – Még az őrsön voltam, és hallottam, hogy meglőttek.
– Semmi komoly, csak a karomat találta el a golyó. Emiatt nem kellett volna bejönnöd. Már haza is engedtek.
– Elvigyelek? – csúszott ki Fanny száján a kérdés, aztán legszívesebben a falba verte volna a fejét. Nem csinált elég nagy hülyét magából eddig, muszáj rátennie még egy lapáttal? – Mármint, gondolom, nem nagyon tudsz most vezetni – próbált szépíteni a helyzeten.
Alexander szigorú vonalú szája mintha egy leheletnyit felfelé kunkorodott volna, de lehet, hogy csak Fanny képzelődött.
– A vezetés még menne is fél kézzel, csak épp a Dodge Rawen nyaralójánál maradt. Szóval, ha nem gond...
– Dehogy! Itt parkolok a bejárat mellett.
Elindultak a folyosón, Alexander nehézkesebben, és Fanny hozzá igazította a lépteit. Időről-időre a nyomozóra pislantott, el akarta mondani neki, mennyire megkönnyebbült, hogy nem történt komolyabb baja, de nem bírt megszólalni. Alexander ugyanolyan megközelíthetetlennek tűnt, mint mindig, és Fannynak fogalma sem volt, hogy juthatna át a páncélján. És egyáltalán honnan jött az a gondolat, hogy átjusson rajta? Zavartan bámult le a kórház vajszínű járólappal burkolt padlójára, és próbált rájönni, mi is történt az elmúlt fél órában.
Kiértek az autóhoz, és Alexander arca enyhén eltorzult, amikor beszállt az anyósülésre. Hosszan fészkelődött, végül bal karját a könyöklőre fektette, a jobbal pedig bekapcsolta a biztonsági övet.
– Tulajdonképpen mi történt? – törte meg Fanny a kényelmetlen csendet, miközben kitolatott a parkolóból.
– Rawen a nyaralójában rejtőzködött, és a kopogtatásomra egy golyóval válaszolt – fintorodott el Alexander. – Csak miután lefegyvereztem, derült ki, hogy alaposan belőtte magát heroinnal.
Fanny döbbenten pislogott.
– Barry narkós?
– A jelek szerint, és elég keményen nyomja. Tucatnyi tasak por volt a házban.
– Fogalmam sem volt róla...
– Nekem se, elhiheted – morogta a nyomozó –, és azt se gondoltam, hogy pisztolya van, különben óvatosabb lettem volna.
Fanny rákanyarodott a Topsham Roadra, és elindult a belváros felé. Most már jóval gyorsabban lehetett haladni, csak a piros lámpáknál volt néha kisebb torlódás. Leelőzött egy kisteherautót, és közben Alexanderre pillantott, aki némán meredt ki a szélvédőn. Most jóval sápadtabbnak tűnt, mint korábban, sötét borostája egészen elütött hófehér bőrétől.
– Jól vagy?
Alexander bólintott, bár nem volt túl meggyőző.
– Csak kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása – szűrte a szavakat a fogai között.
– Melyik utcában laksz?
– A Melbourne Streeten.
Fanny bekanyarodott az utcába, és leparkolt az épület előtt, amire a férfi mutatott. Tartotta az ajtót, míg Alexander kikászálódott az autóból, és közben aggódva figyelte.
– Segítsek még valamiben?
– Nem kell, holnapra kiheverem. Kösz, hogy elhoztál.
Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetük, és Fanny azt hitte, Alexander még mond valamit, de a férfi csak kurtán biccentett, aztán eltűnt a bejárati ajtó mögött.
Fanny egész este azon nyugtalankodott, minden rendben van-e vele, de nem tudta megmagyarázni, miért aggasztja ennyire a dolog. Talán azért, mert sose látta Alexandert gyengének vagy elesettnek. Látta jókedvűnek, főleg James társaságában, dühösnek, rendszerint az apjára, és ingerültnek vele szemben, de a gyengeséget egyszerűen képtelen volt összeegyeztetni a férfiról kialakított képével.
*
Másnap reggel Kate izgatottan fogadta Fannyt a kávézóban.
– Láttad a híreket ma reggel?
– Nem, miért? – Fanny lerakta a két pitét a pultra; az egyik epres-rebarbarás volt, a másik pedig póréhagymás-burgonyás. Már csak fel kellett szeletelni őket.
– Az Arbor tóról volt szó, állítólag a rendőrség búvárokkal fésülteti át az egészet – mesélte a barátnője, és közben óvatos oldalpillantást vetett rá.
– Tudom – dünnyögte Fanny, és lelkiismeret-furdalása támadt, hogy sem az e-mailről, sem az újabb rendőrségi vizsgálatról nem tett még említést. – Emlékszel Simonra, aki a patakba fulladt?
– Hogy is felejthetném el? – grimaszolt Kate.
– Írt nekem egy e-mailt nem sokkal a halála előtt. Az állt benne, hogy James életben van. Ezért kutat a rendőrség a tónál, újra a holttestét keresik.
Kate kezéből kipottyant a törlőkendő, amivel a hűtőpultot tisztította éppen. Lehajolt, hogy felvegye, és az arcán jól látszott a szánalom.
– Ez rémes, Fanny! Miért nem szóltál róla?
Fanny megvonta a vállát, és elkezdte felszeletelni a pitéket. Azt mégsem mondhatta, hogy épp ezt a szánakozó tekintetet akarta elkerülni, mert akkor csak megbántaná Kate-et.
– Nincs kedved átjönni este? – vetette fel a barátnője hirtelen. – Vettem Marknak egy új társast, ami még felnőttfejjel is elég izgi, kipróbálhatnánk.
– Oké – felelte Fanny, bár leginkább csak azért, hogy ne okozzon csalódást Kate-nek.
Amikor végzett a kávézóban, leszállított még pár süteményrendelést, aztán elment bevásárolni. Egész délután sütött, majd átment Kate-hez és Markhoz. A társasjáték valóban szórakoztató volt, és sikerült elterelnie a figyelmét egy kis időre. Aztán ahogy végére értek a játéknak, és Kate elment lefektetni Markot, Fannyt újra elöntötték azok a különös érzések.
– Minden rendben van? – kérdezte a barátnője, amikor visszaért. – Olyan feszültnek tűnsz. Történt valami?
– Nem... vagyis igen... – felelte Fanny akadozva, és elmesélte Kate-nek, hogy Alexander megsebesült.
– És te bementél hozzá a kórházba, aztán haza fuvaroztad? – Kate kíváncsian fürkészte az arcát. – Azt hittem, el akarod kerülni, amennyire csak lehet.
– Igen, így volt, de amikor meghallottam, hogy rálőttek, annyira megijedtem. – Fanny felállt a fotelből, az ablakhoz sétált, és kibámult az esti szürkületbe burkolózó kertre. – Attól féltem, hogy ő is meghal, mint James – vallotta be halkan. – Tisztára nevetséges vagyok!
– Miért lennél? – hallatszott Kate megnyugtató hangja a háta mögül. – Attól még, hogy régen nem voltatok jóban, aggódhatsz érte. Végül is ezer éve ismered.
Fanny elfordult az ablaktól, és a barátnőjére pillantott.
– Annyira zavaros ez az egész, Kate! Annak idején tudtam, hogy Alexander egy rideg, mogorva különc, és udvariasságból úgy tettem, mintha próbálkoznék, de igazából nem akartam megismerni.
– És most már nem annyira rideg és mogorva? – tudakolta Kate somolyogva.
– Dehogynem, az! De néha tud kedves is lenni, és úgy érzem, törődik a biztonságommal. Valószínűleg csak a régi idők és James kedvéért, de azért rendes tőle.
– Lehet, hogy tíz év alatt megváltozott. Ez elég hosszú idő, nem lenne túl meglepő.
– Persze, igazad van – hagyta rá Fanny, de közben nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy annak idején elsiklott valamilyen lényeges momentum felett, és ez egyre jobban piszkálta a kíváncsiságát. Vajon milyen Alexander valójában a zord külső alatt?
– És azért valljuk be – folytatta Kate –, hogy a nyomozó elég dögös.
– Mi?
– Dögös. Olyan rosszfiúsan, hiába zsaru. Nem gondolod? – vigyorgott Kate szégyentelenül.
– Ezen még nem gondolkoztam – füllentette Fanny.
Annak idején tényleg volt Alexanderben valami határozottan rosszfiús, és Fanny előbb hitte volna, hogy összeütközésbe kerül a törvénnyel, minthogy a szolgálatába áll. De a férfi ezzel is meglepetést okozott.
Még este is ezen töprengett, amikor bekucorodott a tévé elé, és pár perccel később úgy aludt el, hogy még az éjjeli lámpa fénye sem zavarta. Reggel aztán egy levelet talált a postaládájában. Feladó nem volt rajta, sőt bélyeg és pecsét sem, még a nevét sem írták rá, ami elég különösnek tűnt. Mégis ki küldhette? Fanny kíváncsian bontotta fel a borítékot, amiből egy összehajtogatott papírlap került elő. Kisimította a lapot, és döbbenten olvasta el a rajta lévő egyetlen mondatot:
FELEJTSD EL, AMIT SIMON MONDOTT!
Ha szívesen olvasol tőlem, ha tetszenek a történeteim, és van egy perc szabadidőd, kérlek szavazz rám a Dugonics András díjon, ahol krimi kategóriában jelöltek. Köszönöm!
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
.JPG)
A múlt bűnei regények a Felföldi rejtélyek sorozat két kötetével együtt rendkívül kedvező áron vásárolható meg a Ködös Albion könyvcsomagban.
11,170 Ft helyett most 7,520 Ft!
Fergeteges ebook akció! Szerezd be most akciósan az összes regényemet!
Féláron a könyveim az Álomgyárnál! Már csak augusztus 31-ig!
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan. A nyomtatott könyvek mellé ajándék könyvjelzőket adunk. ÚJDONSÁG: Felföldi rejtélyek könyvcsomagok illatgyertyával. Részletek a linken:
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése