.JPG)
– Nem, az ki van zárva! Nem lehetett Ron! – ismételgette Fanny hajthatatlanul, mint egy mantrát. – Tudom, hogy ő sose tenne ilyen. Nem ártana nekem.
Látszott, hogy még mindig a korábbi sokk hatása alatt áll. Alexander kézen fogta, és kivezette az üvegszilánkokkal borított konyhából. A nappaliban leereszkedett a kanapéra, és maga mellé húzta a nőt.
– Figyelj, Fanny, nem azt mondtam, hogy biztosan ő volt. De mást nem láttam a környéken, és mindenképpen beszélnem kell vele – próbált a józan eszére hatni. – Szóval elárulnád végre, hol lakik?
Egy pillanatig úgy tűnt, a nő tovább fog ellenkezni, de aztán karamellaszínű szeme megrebbent, és bólintott.
– Rendben – mondta –, de csak akkor, ha én is veled mehetek.
– Az túl veszélyes lenne!
Fanny felnevetett, bár a hangjába nem sok öröm vegyült.
– Miért, itt nem veszélyes? Bármikor bedobhatnak egy újabb követ, és lehet, hogy ezúttal el is találnak.
Alexander nagy nehezen elfojtotta a szitkokat, amik a helyzet abszurditása miatt kívánkoztak a szájára, és gyorsan mérlegelt. Nem vesztegetheti tovább az időt, meg kell találnia a kertészt!
– Jól van – szűrte a fogai között a szavakat –, de az én szabályaim szerint játsszunk. Ha odaértünk a házhoz, azt teszed, amit mondok. Kérdés és késlekedés nélkül!
– Oké – biccentett a nő készségesen.
– És ha be kell vinnem a pasast az őrsre, akkor elmész a barátnődhöz, és ott töltöd az éjszakát. Megegyeztünk?
– Rendben. – Ezúttal a válasz nem hangzott olyan meggyőzően, de Alexander kénytelen volt beérni ennyivel.
Az eget szürkéskék felhők takarták, amikor kiléptek a házból, a délutáni verőfényes napsütésre már semmi sem emlékeztetett. Beültek a Dodge-ba, és elindultak abba az irányba, amit Fanny mondott. Átvágtak Ivybridge főutcáján, és jobbra kanyarodtak egy kereszteződésnél, nem messze attól a földúttól, ami a malomhoz vezetett.
Alexandert rossz előérzet fogta el. Az utcát minden egyes újabb kanyarral egyre elhagyatottabb porták övezték. Falaikat a szentléleken kívül más nem igen tartotta össze, és sok közülük nem is felújításra, inkább ledózerolásra szorult.
– A következő kanyar után lesz – szólt Fanny. – Az ott balra.
Alexander homlokráncolva nézett a házra. Az eredetileg halványsárga, de idővel piszkosfehérre fakult kövek alkotta falakat csak néhol törték meg a keskeny, osztott táblás ablakok, amiknek az eredeti színe talán zöld lehetett, de mostanra már azok is mind szürkésre koptak. Az alacsony, düledező kőkerítés közepén fából tákolt kapu állt, mellette és a falak körül dús bokrok pompáztak. A sárga, fehér, rózsaszín és piros virágok tarka kavalkádja már-már feledtette az épület roskatag állapotát, és némi képzelőerővel könnyedén fel lehetett idézni, milyen festői hajlék volt egykor.
– Nem látom sehol a furgont – jegyezte meg Alexander, miközben leparkolt az út szélén.
– Talán Ron nincs is itthon.
– Azért nézzünk körül!
Zsebébe csúsztatta a pisztolyát, és kiszállt a Dodge-ból, Fanny pedig követte. A kerítés mentén a kapuhoz sétáltak, ami résnyire nyitva állt. Alexander meglökte, és az ajtó keserves nyikorgással tárult fel előttük.
– Be akarsz menni? – suttogta Fanny a háta mögül kissé riadtan.
– Mivel nem látok sehol csengőt, kénytelenek leszünk a ház ajtaján kopogtatni.
Töredezett járda vezetett az épület bejáratához, két oldalán színes bokrok sorakoztak, csak néhol törte meg egy-egy gyümölcsfa a színpompás forgatagot. Alexander a zsebébe süllyesztette a kezét, és megmarkolta a pisztolyát – a sűrű bozót kellemetlen emlékeket idézett fel benne. Ezúttal azonban senki sem támadt rájuk. A kert kihaltnak tűnt, csak az egyre erősödő szellő fodrozta a leveleket.
Felmentek a lépcsőn, és Alexander bezörgetett a nagy, fából ácsolt ajtón, de nem kapott választ. Újra próbálkozott, ezúttal erőteljesebben, de így sem történt semmi.
– És most? – érdeklődött Fanny, miközben visszafelé tartottak a Dodge-hoz.
– Most várunk, közben pedig ellenőrzünk ezt-azt.
Beültek a terepjáróba, majd Alexander felhívta Garryt, és elmesélt neki mindent. A kollégája megígérte, hogy utánanéz Ronnak. Miután Alexander lerakta a telefont, az autóra csend borult. Szeme sarkából Fannyra pislantott, és most, hogy a vészhelyzet egy rövid időre szünetelt, fogalma sem volt, mihez is kezdjen.
Alexander mindig is a rövidtávú, laza viszonyok híve volt: néhány kellemes együttlét, aztán az előre borítékolt szakítás. Régebben nem is vágyott többre, mióta pedig nyomozó lett, az életritmusa nem engedett meg mást. Komoly kapcsolatokban nem volt tapasztalata, és sokszor úgy érezte, nem is lenne alkalmas ilyesmire. Fanny esetében pedig csak tovább bonyolódott a helyzet. A nő az öccse barátnője volt, az istenit! Alexander számtalanszor látta őket csókolózni, éjszakánként hallotta a James szobájából kiszűrődő, félreérthetetlen zajokat. Még ha a bűntudatán valahogy túl is tudna lépni, erről hogy a fenébe feledkezhetne el?! És fogalma sem volt, hogyan mondhatná mindezt el Fannynak. Pedig sürgősen tisztázniuk kell a helyzetet. Még azelőtt, hogy belesodródnak valami visszafordíthatatlanba. Ironikus módon az ütött-kopott furgon megjelenése mentette ki a kényes helyzetből.
Fanny nyomban hátrafordult.
– Ez Ron! – mondta.
Alexander a visszapillantó tükörből látta, hogy a kertész lefékez, és ebből azt feltételezte, hogy le akar parkolni mögötte.
– Beszélek vele. Te maradj itt! – Kiszállt, és épp odalépett volna a lelassító furgonhoz, amikor a volán mögött ülő férfi váratlanul jobbra rántotta a kormányt, és csikorgó kerekekkel visszakanyarodott abba az irányba, ahonnan jött.
– A rohadt életbe! – A nyomozó visszaugrott a Dodge-ba, és egy villámgyors ipszilon fordulás után a kertész után eredt.
A szakadt furgon meglepően gyorsan haladt, jóval gyorsabban, mint amire számított. Alexander bekapcsolta a szirénát, és gázt adott.
– Mi a fenét művel Ron?! – kérdezte Fanny elképedve.
– Mit gondolsz? Menekül. Még mindig azt hiszed, hogy ártatlan? – morogta Alexander némileg szarkasztikusan, miközben lendületesen kikanyarodott a furgon után a falu főutcájára. A nő nem válaszolt, csak némán meredt az előttük robogó autóra.
Kiértek Ivybridge-ből, és Alexander még jobban felgyorsított, de csak annyit ért el vele, hogy közelebb jutott a másik kocsihoz, leelőzni azonban a keskeny, girbegurba úton nem tudta. Szitkozódva kapcsolta be az autórádiót.
– Itt, Kougar – dörmögte, amikor az Exeteri Rendőrkapitányság diszpécsere bejelentkezett. – Egy gyanúsított nyomában vagyok, sötétkék Ford Tranzit, a rendszáma WE52NGT. Az Old Exeter Roadon, az A38-as felé tartunk, erősítés kellene.
– Máris küldöm, nyomozó!
Időközben a felhők egészen viharoskék színűre sötétedtek, a szélvédőn esőcseppek koppantak, majd minden további átmenet nélkül szakadni kezdett az eső. Körülöttük a táj szürkére, homályosra fakult, és Alexander hunyorogva próbálta kivenni az előttük kanyargó aszfaltcsíkot. Épp egy rozzant épület mellett haladtak el, ami egykor talán fogadó lehetett, amikor meglátta a kereszteződést. Nem tűnt túl forgalmas csomópontnak, de az út kicsit kiszélesedett előtte, lehetőséget adva arra, hogy végre előzzön.
– Kapaszkodj! – figyelmeztette Fannyt, majd a gázra lépett.
A Dodge dübörögve gyorsult fel, és amikor a lökhárító már majdnem elérte a furgon hátulját, Alexander kivágott jobbra, és tövig nyomta a gázpedált, majd balra húzta a kormányt, hogy leszorítsa a furgont az útról. A kocsik karosszériája csikorogva-szikrázva feszült egymásnak, hol a Ford, hol a Dodge kerekei döccentek az út melletti köveken.
– Vigyázz! Le akar kanyarodni! – sikította Fanny a műszerfalba kapaszkodva épp abban a pillanatban, amikor a Ford satufékkel megpördült, és imbolygó kerekekkel befordult balra.
– Bassza meg! – Alexander is rátaposott a fékre, majd jobbra-balra csúszkálva kanyarodott rá a gödrös-sáros csapásra. – A gyanúsított lehajtott az Old Exeter Roadról, nem sokkal az A38-as csomópont előtt, egy földútra – értesítette a rádión a diszpécsert.
– Értettem. Az erősítés most hagyta el Kennfordot. Tíz perc, és odaérnek a csomóponthoz.
Alexander tudta, hogy annyi idő múlva ők, még a rossz útviszonyok ellenére is, messze fognak járni. Egyedül kell megállítaniuk az őrült módjára száguldó kertészt.
– Látod azt a tisztást? – szólt a nőnek sietve. – Ott meg tudom előzni, és talán fel tudom tartóztatni. Kapaszkodj jó erősen, és ne lepődj meg, ha kinyílik a légzsák!
Bekapcsolta a négykerékmeghajtást, és a furgon mellé hajtott. Egyetlen pillanatig a két autó fej-fej mellett haladt, aztán a Dodge előre lódult, és lehagyta a Fordot. Amikor már volt néhány méter előnye, Alexander behúzta a kéziféket, és keresztbe fordította a terepjárót az úton.
Ron fékezett, és próbálta őket kikerülni, de nem sikerült neki: egyenesen beleszaladt a Dodge csomagtartójába. Alexander fogai összekoccantak, a tarkója pedig a fejtámlának csapódott az ütközéstől. Aggódva pillantott Fannyra.
– Jól vagyok – biztosította a nő rögtön, és még el is mosolyodott.
Alexander megkönnyebbülten sóhajtott fel.
– Megnézem az emberünket.
Pont kikászálódott az autóból, amikor felpattant a másik kocsi ajtaja is, kiugrott belőle a magas, szakállas fickó, és futásnak eredt. Alexander szitkozódva rohant utána. Cipője cuppogott a sáros úton, a pólója és a nadrágja pedig pillanatokon belül teljesen elázott a szakadó esőben.
– Exeteri Rendőrség, álljon meg! – kiáltotta, habár sejtette, hogy feleslegesen erőlködik. És valóban: Ron Martin zavartalanul vetette magát az út menti bozótosba.
Alexander utána ugrott, kikerült egy jókora bokrot, átszökkent néhány kisebb fölött, és amikor már csak kartávolságnyira volt a kertésztől, elrugaszkodott, és magával rántotta a férfit a csatakos fűbe.
A landolás nem volt kellemes, pont bal oldalával ért földet, és a karja ugyan már többé-kevésbé helyrejött, de ahhoz azért még nem eléggé, hogy egész súlyával ránehezedjen. Nyögve a hasára hengeredett, és talpra tornázta magát, épp időben ahhoz, hogy el tudjon hajolni Ron ütése elől. A második ökölcsapásnál már nem volt ilyen szerencséje, sem a harmadiknál. A kertész az állát célozta meg, aztán a gyomrát, és Alexander csillagokat látott a tűpontos találatoktól. Kezdte sejteni, hogy eddig lebecsülte az ellenfelét. Ron láthatóan nem először vett részt közelharcban, sőt egészen profinak tűnt.
Alexander ettől a felismeréstől némileg zabos lett, és fájó testrészeit feledve vehemensen támadásba lendült. Először orrba vágta a kertészt, és elégedetten hallotta a csont reccsenését, aztán térdét felrántva az ágyékát vette célba, végül kirúgta a férfi alól a lábát.
Ron fájdalmas jajgatással terült el a sárban, Alexander pedig előbányászta a zsebéből a fegyverét.
– Ha tovább próbálkozol, beléd eresztek egy golyót – hajolt a kertész fölé, fenyegetően megvillantva a pisztolyt. – Kezd elegem lenni a zuhéból, gyerünk vissza a kocsihoz!
Kisimította a homlokából esőtől csöpögő haját, aztán talpra rángatta a férfit, és az út felé lökdöste. Már messziről látta, hogy az erősítés még mindig nincs sehol, Fanny viszont idegesen ácsorog a terepjáró mellett. Az ő ruhája is merő víz volt, de legalább a ragacsos sárpakolást megúszta.
– Mi történt? – nézett a nő a még mindig görnyedt, tetőtől-talpig mocskos gúnyájú kertészre.
– A barátod úgy döntött, hogy ellenáll – közölte vele Alexander szűkszavúan, miközben elővett egy bilincset a Dodge-ból, és Ron csuklójára pattintotta.
– Fanny, beg tudob bagyarázni... – motyogta a kertész vérző orrát dajkálva, Alexander azonban nem hagyott neki lehetőséget erre.
Kinyitotta a terepjáró hátsó ajtaját, és nem túl finom mozdulattal beültette.
– Majd a rendőrségen mesélsz – morogta, és rácsapta az ajtót.
Fanny egy pillanatig bámulta az esőáztatta ablakon át a férfit, aztán közelebb lépett Alexanderhez.
– Megsérültél – mormolta, és megérintette a nyomozó száját.
Ujjai nyomán Alexander bőre bizseregni kezdett. Magához akarta rántani a nőt, és addig csókolni, míg a vágyuk el nem feledtet vele mindent: a múltat, Jamest, a kétségeket. De helyette kézfejével letörölte a vért felrepedt ajkáról, és a terepjáró felé intett.
– Kutyabajom. Gyere, nézzük meg, sikerül-e elindítani a kocsit!
Beültek a Dodge-ba, de még mielőtt Alexander ráadhatta volna a gyújtást, megcsörrent a mobilja.
– Nem fogod elhinni, mit találtam – szólt bele Garry izgatottan a telefonba. – Ron Martin néhány évvel ezelőttig nem is létezett.
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
Ha nem szeretnél várakozni A múlt bűnei új részeire, akkor vásárold meg ebookban.
Csupán 1,100 Ft, és azonnal olvashatod az egész történetet!
FIGYELEM! Még van néhány nyomtatott példány a Rózsakői rejtélyekből:
SZERDÁN MEGJELENÉS!
Jud Meyrin: Vércseppek a hóban (Rózsakői rejtélyek 1.)
Köszönöm, hogy sokan eljöttetek a Könyvfesztiválon hozzám!
.JPG)
Ha másra is kíváncsi vagy tőlem, olvass bele a regényeimbe:
Mindegyik regény nyomtatott és elektronikus formában is megrendelhető tőlem a FairBooks Kiadó webshopján keresztül utánvéttel és online bankkártyás fizetéssel is, akár dedikáltan.
A regényeim megtalálhatóak a következő helyeken is:
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése