Megyeri Judit - Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

– Mi a franc?! – mordult fel Ben meglepetten, miután nagy puffanással elterült a padlón.

Sajgó oldalát tapogatva tápászkodott fel, és hunyorogva nézett körül. Nem a saját hálószobájában volt, hanem egy elegáns nappaliban. Ezek szerint megint Alexnél töltötte az éjszakát.

Leroskadt a keskeny heverőre, amiről az imént legurult, és szorosan lehunyta a szemét. Nem vágyott másra, csak még néhány óra zavartalan alvásra, de az emlékek kezdtek visszaszivárogni. Mégis mit képzelt, amikor beállt pókerezni?!

Kicsoszogott a fürdőbe, és megmosta az arcát hideg vízzel. Hosszan öblögetett, de így sem sikerült teljesen eltüntetnie az alkohol savanykás utóízét a szájából. Fintorogva meredt a tükörképére – a látvány nem volt túl szívderítő. Vörös haja, ami miatt gyerekkorában fantáziátlanul hol répának, hol bohócnak csúfolták, kócosan meredezett minden irányba. Sötétkék szemét az a kábult tompaság felhőzte, amit leginkább gyűlölt a másnaposságban. Nem mintha ez meggátolná abban, hogy újra igyon, bár már nem olyan sűrűn, mint régen, de még mindig gyakrabban, mint szeretné.

Töltött magának egy pohár vizet és felhajtotta. Az asztalon a tömérdek üres üveg és zacskó között még árválkodott fél tányér chips, de a gondolattól, hogy egyen belőle, kavarogni kezdett a gyomra. Inkább visszament a nappaliba felöltözni. Farmerját a kanapé mellett, pólóját az egyik fotelbe hajítva találta. Felvette mindkettőt, és a mobilja keresésére indult. A telefon egy színültig telt hamutartó társaságában a kandallópárkányon hevert. Ben homlokráncolva meredt a készülékre, de nem kapott új üzenetet, és hívása sem érkezett.

Épp zsebre vágta a mobilt, amikor Alex lépett ki a hálószobából, szorosabbra húzva a derekán köntöse övét.

– Minek keltél fel ilyen korán?

– Korán? Már rég elmúlt dél.

– Reggel nyolckor feküdtünk le – jegyezte meg Alex. – Ha onnan számítjuk, még javában hajnal van. – Egy doboz cigarettát húzott elő a zsebéből és körülnézett. – Nem láttad az öngyújtómat?

Ben elvigyorodott barátja érvelésén.

– Ott van – mutatott a kártyalapokkal és zsetonokkal borított asztalra. – Egyébként meg van egy kis elintéznivalóm.

Alex felmarkolta az öngyújtót, meggyújtotta a cigit, és elterült az egyik fotelben.

– Miféle elintéznivalód lehet szombat délután?

– Elmegyek az Arslanba, hátha hallok valamit.

Alex komótosan kifújta a füstöt, csak utána válaszolt.

– Ezek szerint még mindig nem adtad fel?

– Miért kéne feladnom? Eddig minden remekül ment.

– Hát persze! Olyan remekül, mint az a pár héttel ezelőtti ügyed.

Ben nem felelt. El akarta felejteni azt a szerencsétlen megbízást, sőt, eleve el sem kellett volna vállalnia! De bármennyire is szeretné visszaforgatni az időt, és semmissé tenni összes rossz döntését, ez sajnos nem lehetséges.

Zsebre rakta telefonját és körülnézett a szobában. Az egyik sarokban megtalálta, amit keresett: a fényes, fekete bukósisakot.

– Később beszélünk! – fordult vissza Alex felé. Barátja lustán biccentett, és tovább eregette a füstkarikákat.

Ben motorja, egy fekete BMW Roadster, az épület előtt állt. Abból az időből maradt meg, amikor még nem kellett olyan dolgok miatt aggódnia, mint fogyasztás és fenntarthatóság. Momentán nem engedhette meg magának, főleg úgy, hogy a Chevrolet-ja ott állt a garázsban, mégis habozott megválni tőle. Talán azért, mert a motor a régi, gondtalan évekre emlékeztette.

Amerikai apja, amíg élt, nem sokat törődött vele, de a végrendeletében azért megemlékezett róla, és szép summát hagyott rá. Arra viszont sosem tanította meg Bent, hogy ne verje el a pénzt gondolkozás nélkül, így húszas évei elejéig minden a folyamatos bulikról és rosszul végződő üzleti vállalkozásokról szólt. Aztán az örökség nagyja elfogyott, Ben pedig rádöbbent, sürgősen tennie kell valamit, ha nem akarja az életét végleg lehúzni a vécén.

Valahogy kievickélt a gödörből, de pár hete még annál is mélyebbre zuhant. Kurvára nincs igazság a földön! Ben egy pillanatig rosszkedvűen kémlelte a reptérmegnyitó plakátját a szemközti hirdetőoszlopon, majd félresöpörte a komor gondolatokat és felszállt a motorra. A BMW dübörgése felverte a takarosan rendben tartott környék csendjét, ahogy kiszáguldott az utcából.

Negyedóra múlva leparkolt a csupa üveg falú épület mellett. Az étkezdét Arslannak hívták, épp szemben állt az őrssel, és a rendőrök gyakran jártak ide ebédelni, közben pedig kitárgyalták a folyamatban lévő ügyeket. Ben ezért választotta ezt a helyet.

Belépett a kebab és sült zöldségek illatát árasztó helyiségbe, és intett Juszufnak. A török aprót biccentett, majd visszafordult a pult előtt álló vendégekhez. Ben leült az egyik félreeső asztalhoz és várta, hogy a férfi végezzen a felszolgálással.

– Ben! Engem keresel? – lépett oda hozzá néhány perc múlva Juszuf.

– Van valami híred?

A török leült a szomszédos székre, és lehalkította a hangját.

– Megöltek egy férfit.

– Itt, a városban?

– Igen, az összes rendőr, aki ma bejött kajáért, erről beszélt. – Juszuf közelebb hajolt. – Leszúrták a fickót, egy kávézóban találták meg a hulláját. Abban a Barát utcai hogyishívjákban…

– Ambrózia?

– Ja, ja, abban.

Ben előszedte a pénztárcáját, kivett egy ötezrest, és Juszuf elé csúsztatta.

– Hívj, ha megtudsz még valamit!

A török bólintott, és eltette a bankjegyet.

– Mit akarsz csinálni?

– Körbeszaglászom egy kicsit – felelte Ben, és a kijárathoz sietett.

Egy terv körvonalazódott a fejében, amivel nem csak a tönk szélére sodródott magánnyomozó irodáját menthetné meg, de jóvátehetné a hibát is, amit azzal a rohadt megbízással elkövetett.

6 hónappal korábban

A szokásosnál is nehezebben indult a hétfő reggel. Gréta előző éjjel sokáig dolgozott, és majdnem átaludta az ébresztőt, aztán öltözés közben Pipi minden ok nélkül elkezdett hisztizni. Grétának külön kellett ráimádkoznia az összes ruhát, ami a december eleji fagyban elég sok darabot jelentett. Reggelit készíteni és sminkelni már nem maradt ideje. Gréta nem is vesződött azzal, hogy belenézzen a tükörbe, anélkül is tudta, hogy az arca megviselt, és néhol bizony már ráncos. Megszokta, hogy idősebbnek néz ki huszonnégy événél.

A barátságtalanul szürke égből hó szállingózott, amikor kapkodva beültette a gyerekülésbe Pipit. Egy Sport szeletet nyomott a kislány kezébe, és azon imádkozott, hogy Pipi ne kenje össze a ruháját csokival, közben még a szokásosnál is szarabb anyának érezte magát. Még jó, hogy a szülei nem látják ezt! Így is folyamatosan arról papoltak, hogy költözzön hozzájuk Pipivel, de Grétának esze ágában sem volt visszatérni abba a házba, ahonnan annak idején elmenekült.

Végül félórát késtek az óvodából, és Pipi fülig csokis lett. Az óvónőn látszott, majd’ szétrobban a méregtől, de nem mert szólni. Sosem mert, és ez rosszabb volt, mintha leteremtette volna, ahogy a többi anyukát. Gréta utálta ezt a különleges bánásmódot, ahogy Rózsakőn kezelték. Rá akart ordítani az emberekre, hogy felejtsék már el a nevét. Persze egyszer sem tette meg, de azért a gondolattal jólesett eljátszani.

A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, és a Volkswagen kereke meg-megcsúszott az úton, míg Gréta az iroda felé hajtott. Megkönnyebbült, amikor feltűnt előtte az ismerős, rózsaszínre mázolt épület. Bekanyarodott a parkolóba, és gondolatai a nagy csésze kávén jártak, amit első dolga lesz meginni… aztán a szeme sarkából mozgásra lett figyelmes.

Odakapta a tekintetét. Egy nagykabátba öltözött alak lépett ki az autók közül behúzott nyakkal, körül sem nézve, és a Volkswagen elé lépett.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

KEDVEZMÉNYES ELŐRENDELÉS:

Szeptember 25-ig a második kiadást 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért:

Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában