Megyeri Judit - Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

Délután lett, mire végeztek a rendőrök a helyszíneléssel. Dorka, aki a kávézót takarította, kis híján hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta a vérrel szennyezett bokszot, és kijelentette, hogy ő semmi pénzért nem megy a közelébe. A többi alkalmazott is csak az orrát húzta. Flóra inkább hazaküldött mindenkit, hogy ne kelljen a sopánkodásukat hallgatnia, és egyedül állt neki a kármentesítésnek.

Gumikesztyűvel és forró vízzel felszerelkezve lépett oda a bokszhoz, aztán percekig csak ácsorgott. Neki sem fűlött jobban a foga a dologhoz, mint Dorkának, pedig a rendőrök elvittek mindent, ami a holttest közelében volt. A padról a párnákat, az asztalról a kis tálcát a cukor- és a sószóróval, még a szalvétatartót és azt a csöpp vázát is, amibe előző nap rakta bele a piacról beszerzett jácintokat. De a padon és az asztalon így is csúf, vörösesbarna foltok éktelenkedtek. Flóra összeszedte magát, és nekilátott a sikálásnak.

Fél óra múlva kezdett kijönni a béketűréséből. Hiába súrolt-suvickolt, a foltok halványodtak ugyan, de nem akartak teljesen eltűnni. Türelmetlenül söpörte félre a haját izzadt homlokából, és azon gondolkozott, melyik tisztítószert próbálja még ki, amikor nyílt az ajtó.

– Zárva vagyunk! – kiáltotta.

– Sebaj, úgysem kávézni jöttem – hallatszott egy hang, ami furán ismerősnek tűnt.

Flóra kilépett a bokszból és egy magas, vörös hajú, borostás fickóval találta szembe magát. Első pillanatban nem tudta hová tenni, aztán eszébe jutottak a gimis emlékek.

– Benjamin?

A férfi elvigyorodott, ugyanazzal a kamaszos vigyorral, mint annak idején.

– Nahát, Flóra!

Ben nyakigláb, folyton mosolygó fiú volt, amikor tizedikben az osztályukba érkezett. Egészen addig külföldön élt, és nem is lóghatott volna ki jobban a tipikus vidéki középiskolából, ennek ellenére jól boldogult.

– Hogy kerülsz ide?

– Mit csinálsz itt? – kérdezték egyszerre, aztán mindketten elnevették magukat.

– Kezdd te! – intett Ben előzékenyen, tökéletes magyarsággal. Ezek szerint az idegen kiejtés idővel kikopott a beszédéből. Már nem volt olyan cingár, mint régen, és a vonásai is markánsabbak lettek. Flóra pillantása sötétbarna bőrdzsekibe bújtatott széles vállára siklott, aztán a szivacsra nézett, amit még mindig a kezében szorongatott. A vörösesbarnára színeződött víz egyenesen a padlóra csöpögött belőle.

– Az apámat helyettesítem – döntött a legegyszerűbb válasz mellett. – Övé a kávézó.

– És mondd csak – húzta fel Ben a szemöldökét –, gyakran kell vért pucolnod a berendezési tárgyakról?

Flóra szíve kihagyott egy ütemet. Legszívesebben mindent elfelejtett volna, ami aznap reggel történt, beszélni pedig főleg nem akaródzott róla, de nem állhat itt kukán, mégis csak mondania kell valamit. Igyekezett lazán válaszolni, bár ez sosem volt az erőssége.

– Gyakrabban, mint szeretném – mormolta, mert végül is ez az egyetlen alkalom is több, mint amire valaha vágyott.

A férfi fura mód nem tett fel újabb kérdést, csak közelebb lépett a bokszhoz, és alaposan szemügyre vette a foltokat.

– Én a helyedben nem vesztegetném az időmet azokkal – biccentett az asztalon felsorakoztatott tisztítószer-arzenálra. – Ezen csak a csiszolás segíthet.

– Ennyire profi vagy a vérfoltok eltüntetésében?

– Nem hivatásszerűen, viszont pár évvel ezelőtt betársultam egy barátom kocsmájába. Ócska egy csehó volt, lepukkant törzsvendégekkel, a nézeteltérések gyakran végződtek verekedéssel. Ott a kelleténél kicsit több tapasztalatot szereztem ebben a témában.

– Szóval csiszolás – nézett Flóra savanyúan a padon éktelenkedő pacára.

– És festés.

– Remek… Akkor kereshetek egy szakit, aki hajlandó vasárnap dolgozni – morogta, és elkezdte visszapakolni a flakonokat a tisztítószeres dobozba. – Legkésőbb hétfőn muszáj kinyitnunk, és kétlem, hogy a vendégek szívesen kávéznának vérfoltos bútorokon üldögélve. – Felemelte a dobozt és elindult, hogy visszavigye a raktárba.

– Elfelejtkezel a katasztrófaturizmusról. – Ben felkapta a piszkos vízzel teli vödröt, és utánaindult. – Még az is lehet, hogy sorban fognak állni, hogy szelfizzenek a boksz előtt.

– Azt azért kétlem.

– Szeptember 11-e után csak úgy özönlöttek az emberek a Word Trade Centerhez, hogy megnézzék a pusztítást. Elég gusztustalan egy dolog, de hát így működik az emberi természet.

– Azért itt nem terrortámadás történt.

– Szerencsére! – biccentett Ben. – Hová öntsem a vizet?

– A vécébe, ott van hátul.

A férfi eltűnt az ajtó mögött, Flóra pedig elrakta a dobozt a takarítószeres szekrénybe, aztán lehúzta a kezéről a gumikesztyűt, és fintorogva a kukába pottyantotta. Még akkor is a kezét sikálta, amikor Ben visszajött.

– Végső esetben le is zárhatod a bokszot – mondta Ben, miközben visszamentek a kávézóba, és megálltak a pult mellett. – Csak elé kellene húzni valamit, mondjuk egy kisebb szekrényt. De van egy ismerősöm, aki talán tud neked segíteni. Amikor használt lakások felújításával foglalkoztam, sokszor kisegített az utolsó pillanatban, hogy kijavítson ezt-azt, még hétvégén is.

Flóra érdeklődve nézett a férfira. Lakásfelújítás és kocsma? Eléggé távol áll egymástól a kettő.

– Megadnád a számát? – A pult mögé lépett és bekapcsolta a kávéfőzőt, amíg Ben a telefonszámot kereste. – Még nem is mondtad, miért jöttél – jegyezte meg.

A férfi egy jegyzetlapra firkantotta a számot, majd visszacsúsztatta a zsebébe a mobilját. Felült az egyik bárszékre, és lazán a pultra könyökölt.

– Természetesen a gyilkosság miatt.

Tehát azért nem kérdezősködött korábban, mert tud róla! Flóra ettől nyomban ideges lett. A rendőrök felhívták a figyelmét a várható médiaérdeklődésre, de eddig nem vette komolyan. Pedig arra külön felszólították, hogy ne mondjon semmit a riportereknek.

– Valamelyik újságnak dolgozol? – kérdezte bosszúsan.

Ben először homlokráncolva pillantott rá, mintha meglepte volna a kérdés, aztán lassan elmosolyodott.

– Félreértesz, nem sztorit akarok írni az ügyről. Magánnyomozó vagyok. Azért jöttem, hátha szükséged van a segítségemre.

Ezúttal Flórán volt a sor, hogy meghökkenjen.

– Magánnyomozó vagy? – ismételte papagáj módjára.

– Igen, két éve nyitottam meg az irodámat.

Flóra automatikusan bólintott, de közben el sem tudta képzelni, hogyan passzol össze a magánhekuskodás a kocsmával és az ingatlanokkal. És ez az egész azzal a Bennel, akit régről ismert. A gimis Ben leginkább a lányok hajkurászásával töltötte az idejét, de ehhez képest meglepően jó jegyeket szerzett. Matekból az egyik legjobb volt az osztályban, és persze angolból is, bár ez senkit sem lepett meg. Az sem, hogy előszeretettel korrepetálta angolból a csajokat, aztán a különórák átcsaptak valami teljesen másba – már ha hinni lehetett a pletykáknak, mert Flórának eszébe sem jutott közel kerülni egy Benhez hasonló nőcsábászhoz. Akkor még volt esze. Bezzeg néhány évvel később már nem sikerült ilyen okosnak lennie.

Elhessegette az emlékeket, kávét töltött két pohárba, és a férfi elé rakta az egyiket.

– Miért gondolod, hogy magánnyomozó segítségére lenne szükségem? – tudakolta, a pultra tolva a cukortartót is.

Ben három púpozott kanál cukrot tett a kávéjába, és nagyot kortyolt belőle.

– Azt hittem, ez egyértelmű. Egy hulla ücsörgött a kávézótokban.

– Igen, ezt jó ideig nem fogom tudni kiverni a fejemből.

A férfi méricskélő pillantást vetett rá a pohara felett, csak utána esett le neki a tantusz.

– Bakker, te találtad meg a holttestet, ugye? Én meg itt idiótán humorizálok… Azért rendben vagy?

Igazából Flóra maga sem tudta biztosan. Reggel óta annyi dolga akadt, annyi minden volt, ami miatt aggódnia kellett, hogy erre nem is gondolt. Eddig fel sem fogta igazán, mi történt. Talált egy hullát, basszus! Jeges borzongás futott végig a gerince mentén, a torkát kesernyés íz fojtogatta. Pár falat kekszen kívül aznap semmit sem evett, és ennek most kifejezetten örült. Elég ciki lenne Ben előtt kitaccsolni.

– Rendben vagyok – válaszolta végül nagyot nyelve. – Csak az zavar, hogy az apám egy napja bízta rám a kávézót, én meg azonnal ilyen zűrbe keveredek.

– Nem hiszem, hogy magadat kéne okolnod. Végül is nem te szúrtad le azt a fickót – vigasztalta Ben.

– Nem, tényleg nem. – Flóra az őrült helyzet ellenére elmosolyodott. – De bárki is volt, igazán választhatott volna egy másik időpontot, vagy egy másik helyet. Sok problémától megkímélt volna.

– Nem is vagy kíváncsi, mi történt?

– Dehogynem! Végül is én találtam rá a szerencsétlenre. De eszemben sincs beleavatkozni a rendőrség munkájába. Ők majd szépen kiderítik, ki ölte meg, én pedig megtudom a hírekből.

Ben felhajtotta a maradék kávéját és leugrott a bárszékről.

– Ugye sejted, hogy ez nem szokott ilyen egyszerűen menni? – jegyezte meg.

– Kedves tőled, hogy felajánlottad a segítségedet, Ben, de hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát!

– Azért itt hagyom a névjegyemet. Hívj, ha meggondolod magad! – Ben komótos léptekkel elindult a kijárat felé, de az ajtónál visszafordult. Elvigyorodott, közben sötétkék szeme ugyanolyan játékosan csillogott, mint annak idején a gimiben. – Bárhogy is döntesz, remélem, még találkozunk – mondta, majd kilépett az utcára.

Flóra elrakta a névjegykártyát a táskájába, de csak a közös iskolásévek emlékére, igazából nem akart újra találkozni a férfival – se a nyomozás miatt, se magánügyben. Liza biztos jól leszidná, hogy elszalasztja a lehetőséget. A válása óta folyton azt mondogatta, hogy ismerkednie kellene, de Flóra el sem tudta képzelni, hogy közel engedjen magához valakit. Egy ilyen a legyet is röptében pasit, mint Ben, főleg nem. Túlságosan hasonlított a volt férjéhez, és Flóra annak idején megfogadta, hogy nem követi el újra ugyanazt a hibát.

Felsóhajtott, és a félhomályba burkolózó bokszra pillantott. A pult feletti lámpa fénye fura, torz képet rajzolt a csupasz, vérfoltos asztalra, mintha még mindig ülne valaki a padon, és ő maga nem, csak az árnyéka látszódna. Flórát kirázta a hideg, gyorsan elkapta a tekintetét. Úgy döntött, az lesz a legjobb, ha hazamegy.

A magánnyomozó iroda egy elhagyatott gyárépület és néhány használaton kívüli garázs szomszédságában állt. Lepusztult hely volt, de Ben nem bánta. A kuncsaftok könnyebben betértek, ha látták, hogy nincsenek leskelődő szomszédok. A diszkréció alapvető fontosságú ebben a szakmában.

A bejárat előtt hagyta a motort, bement, és az egyik fogasra dobta a dzsekijét. Az irodát csak egy ajtó választotta el az apró, szoba-konyhás lakástól, és ez jól is jött, amikor késő estig húzódott a munka. Most viszont az üres helyiség csupán arra emlékeztette, hogy nincs egyetlen megbízása sem.

Vetett egy pillantást az íróasztalra, amit elborítottak a korábbi ügyek aktái, a piszkos bögrék és tányérok, de nem fűlött a foga a takarításhoz. Majd holnap, gondolta. Úgysem lesz más dolga.

Hátrament a lakásba, és gyors szemlét tartott a hűtőben, ami szokás szerint kongott az ürességtől. Úgy döntött, rendel egy pizzát. Amíg a futárra várt, felnyitotta a laptopját és átnézte a híreket. Az Ambróziában leszúrt férfiról csak rövid beszámolót talált az egyik helyi hírportálon, sejtette azonban, hogy nem sokáig lesz ez így. Hamarosan firkászok árasztják el a kávézót, és Flóra eddigi problémái újabbakkal gyarapodnak majd.

Ben az utóbbi időben gyakran járt az Ambróziában, és a kopaszodó, jókedélyű tulaj többször említette a lányát, de Ben nem tudta, hogy arról a Flóráról van szó, akivel egy osztályba jártak középiskolában. Jól emlékezett az alacsony csajra, aki az osztálytársnőihez képest mindig is túl szótlannak, túl komolynak tűnt. Most, nyolc évvel később, Flóra zöld, kissé ferde vágású szemével egy figyelmes macskára emlékeztette a férfit. Tudta, hogy a nő néhány éve megházasodott, és a férje nagymenő író. Vajon ő is itt van, Rózsakőn, vagy Flóra egyedül jött?

Megérkezett a pizza, és Ben épp nekilátott volna, amikor újra csengettek. Egy pillanatra megörült, hogy ügyfél érkezett, de csak Alex állt a küszöbön. A barátja invitálásra sem várva bevonult mellette az ajtón, vetett egy pillantást a rendetlen irodára, majd egyenesen hátrament a lakásba. Ben lomhán követte.

– Azt ne mondd, hogy így akarod tölteni a szombat estét! – mutatott Alex viszolyogva a pizzásdobozra és a laptopra.

– Pedig ilyesmit terveztem.

– Tisztára bekockultál, haver!

– Muszáj, ha munkához akarok jutni – vonta meg Ben a vállát, és elvett egy szelet pizzát. – Kérsz?

– Kösz, inkább nem – fintorodott el Alex, amikor meglátta az olcsó gyorsétterem nevét a dobozon.

– Hogy te mekkora sznob vagy!

– Dehogy, csak nem eszem szemetet.

Ben ezen majdnem felröhögött. Eszébe jutott az a tömérdek chips, amit tegnap este faltak fel. Azok aztán kimerítették a szemét fogalmát. De Alex már csak ilyen volt. Neki minden vacaknak számított, amit olcsónak ítélt, és az ő mércéjével mérve jó sok minden beletartozott ebbe a kategóriába. Az apja cége autóalkatrészeket gyártott, és Alexnek sosem kellett a pénz miatt aggódnia.

– Sikeres volt a délután? – Alex elővett egy csomag Marlborót a zsebéből, rágyújtott, aztán leült az egyik székre az ósdi konyhaasztal mellé.

Valójában a szűk hajlék teljes berendezése ősrégi volt. Az olcsó, műanyag bútorok, az imitt-amott hámló, virágmintás tapéta, a kopott szőnyegek förtelmesen néztek ki. De Bennek jelenleg ez a lakás volt az egyetlen lehetősége, hacsak nem akart visszaköltözni az anyjához – ez pedig, bármennyire is szerette az asszonyt, eszébe sem jutott.

– Még dolgozom az ügyön – felelte Alexnek.

– Mesélj!

Ben elmondott mindent, amit eddig megtudott, a barátja közben komoly arccal figyelte.

– Biztos, hogy bele akarsz keveredni egy gyilkossági ügybe, Ben? Azért az nem olyan, mint a félredugó hitvesek lebuktatása.

– Tudom, de meg kell próbálnom, különben lassan lehúzhatom a rolót.

– Nekem elég rossz ötletnek tűnik. És a kávézó tényleg Abonyi Flóra apjáé?

– Ja. Milyen kicsi a világ, mi?

– Rózsakő meg pláne – húzta el a száját Alex. – Hallottam valakitől, hogy a férje jóval idősebb nála. Tanította az egyetemen, és Flóra még a diákja volt, amikor az ágyában kötött ki. Ki se néztem volna belőle, amilyen szürke egérke volt régen.

– Most már nem az – jegyezte meg Ben, ahogy eszébe jutott délutáni találkozása a nővel. Flóra fehér blúzán a felső két gomb ki volt nyitva, Ben könnyedén szemrevételezhette volna a dekoltázsát, de nem akarta…

Vagyis igen, persze, hogy akarta! Melyik épeszű férfi ne nézne meg egy csinos nőt? De ezúttal nem engedhette meg magának a kukkolást. Nem azért, mert abban reménykedett, hogy Flóra megbízza a nyomozással, és akkor rossz húzás lenne keverni az üzletet a magánélettel. Ennél nyomósabb oka is volt.

– Ohó! Csak nem jó nő lett a kicsi Flórából? – vigyorodott el csúfondárosan Alex. – Kedved támadt elcsábítani az agg férjétől?

– Ne légy barom! Tudod, hogy nem kezdek férjes nőkkel.

– Pedig nem hiszem, hogy nehéz dolgod lenne… – jegyezte meg Alex, őt ugyanis a házasság sem zavarta, ha kiszemelt egy csajt. Ben azonban távol tartotta magát a férjezett nőktől, és a barátja pontosan tudta, miért. Ettől függetlenül előszeretettel szekálta ezzel. – Lehet, hogy Flóra minden vágya egy fiatal, életerős szerető.

– Akkor majd keres valaki mást.

– Biztos vagy benne, hogy ezt komolyan gondolod? Ne már, Ben! Azután, ami…

– Halálkomolyan! – mordult fel Ben, félbeszakítva Alexet. – Nincs esetleg programod? Mondjuk valahol máshol, jó messze innen?

– Most, hogy mondod. Apám üzletfele meghívott vacsorára, az öreg meg rám parancsolt, hogy menjek el – grimaszolt Alex.

– Akkor hajrá! A sok idősödő luxusfeleség biztos repesve várja, hogy megérkezz.

– Marha vicces vagy! – forgatta a szemét Alex, de azért feltápászkodott az asztaltól. – Holnap beszélünk, addig ne csinálj semmi marhaságot!

– Hagyjál már a hülyeségekkel! – mordult fel Ben.

– Már itt sem vagyok. – Alex vigyorogva ballagott ki az ajtón, Ben pedig dühösen bámult utána.

Persze igazából nem is a barátjára volt mérges, hanem erre a rohadt helyzetre. Muszáj megszereznie ezt a megbízást, hogy megmentse a nyomozóirodát, ám ahhoz Flóra közelében kell lennie.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

KEDVEZMÉNYES ELŐRENDELÉS:

Szeptember 25-ig a második kiadást 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért:

Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában