Megyeri Judit - Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

– Hogy mi történt?! – kiáltott Liza.

Flóra eltartotta a fülétől a telefont. Túl keveset aludt éjszaka ahhoz, hogy teljes hangerőn hallgassa Liza sápítozását.

– Nem kell így kiabálni – mondta, amikor a barátnője abbahagyta a sopánkodást. – Nem én öltem meg azt a hapsit, csak megtaláltam a holttestét.

Lizát azonban nem hatotta meg az érvelése.

– Jaj, Flóra! Hogy lehet az, hogy te huszonhat éves fejjel több zűrbe keveredsz, mint a tizenéves tanítványaim?

– Nem direkt csinálom, elhiheted.

– Tudom, de akkor is! Először Márk, most meg ez a hulla…

– Azért a kettőt össze se lehet hasonlítani! – háborodott fel Flóra. – Az egyik válás, a másik meg gyilkosság. Semmi közük egymáshoz.

– Csak épp nálad egy egyszerű válás is katasztrofális következményekkel jár, akkor milyennel fog egy gyilkosság?!

Flóra kénytelen volt beismerni, hogy van némi igazság Liza szavaiban. Azon a borzalmas decemberi napon elég zűrös ámokfutásba kezdett. Lehetett volna annyi esze, hogy legalább a magazinnál nem mond fel. Ám abban a szörnyű pillanatban csak arra tudott gondolni, hogy megszabaduljon mindentől, ami bánatot és keserűséget okoz.

– Egy válás sosem egyszerű, jobb, ha tőlem tudod – morogta gúnyosan.

Liza felsóhajtott a vonal túlsó végén, és Flóra szinte látta maga előtt, ahogy a barátnője megrovón csóválja a fejét.

– És ki a halott fickó?

– Nem tudom, szerencsére nem ismertem. A neten majd biztos fent lesz. – Flóra jobbnak látta, ha nem is említi a barátnőjének Bent és az ajánlatát a magánnyomozásról. Semmi kedve nem volt végighallgatni egy újabb lelkifröccsöt.

Miután lerakták a telefont, ivott még egy bögre kávét, de így sem érezte sokkal éberebbnek magát. Előző éjszaka, ahogy lehunyta a szemét, azonnal a bokszban ülő hulla bukkant elő a gondolatai közül, ráadásul a lehető legvalósághűbben. Hajnal lett, mire sikerült elaludnia, bár az álmaiban akkor sem volt sok köszönet. Ráadásul furdalta a lelkiismeret. Este fel kellett volna hívnia az apját, hogy elmondja neki, mi történt, mégsem tette meg. Abonyi Árpád évek óta nem járt sehol, Flóra képtelen volt elrontani az utazását már a legelső nap azzal a hírrel, hogy egy holttestre akadt a hátsó bokszban.

Amikor negyedóra múlva a kávézóhoz ért, a mesterember, akit Ben ajánlott, már az ajtóban várta. Flóra beengedte a kávézóba, és megmutatta neki a bokszot.

– Igaza volt Bennek – bólogatott a férfi. – Ezt bizony le kell csiszolni, aztán újrafesteni.

Azt, hogy a foltok honnan származnak, nem kérdezte. Talán azért, mert már látta a hírt, ami még előző este került fel a netre, és összerakta a dolgokat, esetleg Ben említett neki valamit. Bármi is volt az oka, Flóra örült, hogy ezúttal nem kell magyarázkodnia.

– Meg tudja csinálni még ma? – kérdezte reménykedve.

– Hát persze, hamar végzek vele, és néhány óra alatt meg is szárad a festék. Délután már újra kinyithat.

– Ez remek! – mosolyodott el Flóra.

Készített egy kávét férfinak, aztán hagyta, hadd dolgozzon. Kiírta az ajtóra, hogy délután kettőkor nyitnak, és felhívta az alkalmazottakat, hogy délnél előbb nem kell bejönniük. Végül magának is csinált egy újabb pohár kávét, és leült a pulthoz.

A csiszológép moraját hallgatva megnyitotta a helyi hírportál oldalát a telefonján, és újra elolvasta az előző nap megjelent rövid cikket. Szerencsére a kávézó nevét nem említették. Flóra sejtette, csakis ennek köszönheti az újságírók hiányát, bár valószínűleg korai az öröme, a cikk alatt ugyanis már gyűltek a kommentek. Egy részük a halott férfi kilétét firtatta, a másik pedig azt, hogy melyik kávézóban történhetett az eset. Csak idő kérdése, hogy az Ambrózia neve is felmerüljön. Főleg, ha egy szemfüles vendég kiszúrja, hogy tegnap és ma délelőtt is zárva voltak. Mihez fog kezdeni, ha megjelennek az újságírók? Ki kellene találnia valamit.

Nem maradt azonban ideje tervet kovácsolni, mert nyílt az ajtó, és egy férfi lépett be rajta.

– Sajnálom, uram, de ma csak délután leszünk nyitva – figyelmeztette Flóra. – Ott van az ajtón a kiírás.

– Igen, láttam – mondta a férfi. – Újvári Péter főhadnagy vagyok a rendőrségről – mutatta meg az igazolványát. – Én vezetem a nyomozást. Beszélhetnénk?

A főhadnagy sötét hajába vegyült néhány ősz szál, és ahogy levette a zakóját, előtűnt alóla vakítóan fehér inge, amin egyetlen gyűrődésnyom sem látszott. Flóra el sem tudta képzelni pisztollyal a kezében, egy gyanúsított után rohanva. Inkább cégvezetőnek tűnt, aki beugrott kávézni a következő meetingjére menet.

– Persze, üljön le. Mindjárt megyek én is.

A főhadnagy elhelyezkedett a legközelebbi asztal mellett. Flóra berakta kiürült csészéjét a mosogatógépbe, és odament hozzá. Fogalma sem volt, mit akarhat tőle a férfi, hisz’ előző nap az egyenruhás zsaruk már felvették a vallomását.

– Leülne, kérem? – intett Újvári a szemben lévő székre. Flóra leereszkedett az asztal mellé, és várakozóan pillantott a rideg szürke szempárba. – Lenne kedves elismételni, mi is történt tegnap reggel?

Bár a főhadnagy udvarias köntösbe csomagolta, egyértelműen érződött, hogy nem pusztán kérésről, hanem utasításról van szó. Flóra nem látta értelmét annak, hogy felhívja a férfi figyelmét: már mindent, amit tudott, elmondott. Helyette biccentett, és szóról szóra elmesélte ugyanazt, amit előző nap.

– Tehát az ajtó be volt zárva, amikor megérkezett? – szólt a főhadnagy, miután a végére ért a történetnek.

– Igen, az első és a hátsó is. Nem is értem, hogyan jutott be a gyilkos.

– Ez itt a kérdés, nem igaz? – Újvári talányos pillantást vetett Flórára, majd alaposan körülnézett. – Jól látom, hogy csak egy biztonsági kamerájuk van? Kint, az első ajtó felett?

– Igen.

– Sosem gondoltak arra, hogy érdemes lenne egyet a hátsó bejárathoz is rakni? Esetleg még egyet a vendégtérbe?

Flóra érzékelte a helytelenítést a rendőr hangjában. Valószínűleg felesleges lenne elmagyaráznia neki, hogy egy ilyen csendes kisvárosban, mint Rózsakő, az üzlettulajdonosok nagy része egyetlen kameránál többre nem költ. – Eddig nem tűnt szükségesnek.

– Talán majd ezután megfontolják. Egyébként mikor zárnak péntekenként?

– Este kilenckor, mint mindennap.

– És tegnapelőtt ki zárt?

– A pincérek szoktak, aznap Mónika volt a soros.

A főhadnagy bólintott, de egy pillanatra se vette le a szemét Flóráról. A nőnek olyan érzése támadt, mintha Újvári belelátna a fejébe, és kikémlelné az összes rejtett gondolatát.

– Azt még megmondaná, hölgyem, hogy hol volt péntek este tíz és szombat hajnali egy között?

– Otthon, nyilván aludtam.

– Van valaki, aki megerősítheti ezt?

– Nem, egyedül voltam, de miért kérdi?

– Azért, mert a kollégáim átvizsgálták a kávézó mindkét bejáratát és megállapították, hogy nem történt illetéktelen behatolás – közölte a férfi hideg tárgyilagosággal. – Ugye jól tudom, hogy magának, az apjának és az alkalmazottaknak van csak kulcsuk az üzlethelyiséghez?

– Igen, így van, de miért kérdi? – Flóra attól tartott, nagyon is sejti, mire akar a főhadnagy kilyukadni. Érezte, hogy a tenyere, amit már jó ideje ökölbe szorított az asztal rejtekében, nyirkos lesz az izzadtságtól.

– Csupán annyit, hogy a tettes kulccsal jött be a kávézóba – mondta Újvári, beigazolva Flóra félelmét. – Ezért is gyanakszunk arra, hogy maguk közül követte el valaki a gyilkosságot.

Gréta rátenyerelt a dudára, de a fülében dübörgő vértől alig hallott valamit a tülkölésből. A gyalogos viszont észrevette a veszélyt és hátraugrott. Az autó tovább csúszott a parkoló belseje felé, Gréta kétségbeesetten taposta a féket. Végül az alacsony padka állította meg. A Volkswagen zökkent egyet, az orra csikorogva futott fel a járdára, aztán a motor köhögő hangot hallatva lefulladt.

Gréta a gyalogút másik szélét szegélyező épületre bámult. Ha nagyobb lendülettel érkezik, felkenődik a falra. Úristen, Pipi! Mi lett volna a lányával, ha egy ilyen ostobasággal megöli magát? Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy visszarohanjon hozzá az óvodába, hazavigye, és egész nap meséket nézzenek, összebújva a kanapén.

Még akkor is görcsösen markolta a kormányt, amikor a nagykabátos alak, akit végül mégsem ütött el, megkocogtatta az ablakot. Gréta automatikusan megnyomta az ablaknyitó gombot.

A bekukkantó férfi elázott a hóesésben, sötét haja magas homlokához tapadt.

– Jól van? – kérdezte kicsit ijedten.

– Persze…

– Biztosan? – Vastag, barna szemöldöke között elmélyültek a ráncok, ahogy végigpásztázta Grétát. – Engedje meg, hogy hívjak egy szerelőt, aki megnézi a kocsiját. Természetesen én állom a költségeket.

– Erre semmi szükség.

– Ez a legkevesebb, amit tehetek. Ha körülnézek, akkor észreveszem magát.

– Igen, de tényleg nem kell…

– Ragaszkodom hozzá!

A férfi elővette a mobilját, és pár lépéssel távolabb húzódott az autótól. Gréta nem tudta kivenni a szavait, csak hangjának baritonját hallotta. Aztán a férfi újra a Volkswagen ablakához hajolt, és bepillantott Grétára.

– Húsz perc múlva ér ide az autómentő. Addig ne fagyoskodjon, hadd hívjam meg egy kávéra!

Gréta azt akarta mondani, hogy itt van a munkahelye egy köpésre, az irodában is meg tudja várni a szerelőt. A szavak azonban nem jöttek a szájára, helyette némán bólintott. A férfi elmosolyodott, kinyitotta neki az ajtót, és még ki is segítette. Aztán egy karamellaszínű épületre mutatott.

– Ismeri az Ambróziát?

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

KEDVEZMÉNYES ELŐRENDELÉS:

Szeptember 25-ig a második kiadást 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért:

Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában