Megyeri Judit - Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában (Rózsakői rejtélyek 1.)

Tibi a pultra könyökölve nyomkodta a mobilját, amikor Flóra másnap reggel belépett az Ambróziába. A pincéren kívül senki nem volt a kávézóban; a karamellszínű asztalok üresen álltak, csak a piros tulipánok kókadoztak rajtuk szomorkásan. Valahogy még a nefelejcses székpárnák és a gyereksarok színes szőnyege is fakóbbnak tűnt, mint máskor. Flóra rosszkedvűen rakta le a táskáját a pult mögé; nem volt jó ilyen elhagyatottnak látni az Ambróziát.

– Hogy ment a próba tegnap? – kérdezte Tibit.

– Nem valami jól. – Tibi a zsebébe süllyesztette a telefont és a kávéfőző felé biccentett. – Kérsz? Épp csinálni akartam magamnak.

– Igen, köszi. Mi volt a gond?

– A próbán? A srácok nem bírtak leszakadni a gyilkosságról. Olvasták a neten azt a cikket, hogy a zsaruk szerint közülünk tette valaki. Még talán meg is gyanúsítanak, ha aznap este épp nem lettem volna velük.

Flóra elvette a bögrét, amit Tibi nyújtott neki. A férfi szőke haját copfba fogta, az arca csak annyira volt borostás, hogy divatos, de ne ápolatlan benyomást keltsen. Mint mindig, most is tökéletes volt a megjelenése, csak a száját húzta szokatlanul fancsali grimaszba.

– Múlt héten is fellépésetek volt?

– Igen, az Ördögkatlanban.

– Hülye kérdés, de elvitted a kulcsodat a fellépésre?

– A kávézóét? – ráncolta Tibi a homlokát. – Persze, egy kulcstartóm van, azon hordok mindent. De miért kérdezed?

Flóra ivott egy kortyot a kávéjából, közben azon tűnődött, mit kéne felelnie erre. Kitalálhatna egy kamuindokot, de a ködösítésben mindig béna volt. Jobb, ha előrukkol az igazsággal, még akkor is, ha Tibi valószínűleg továbbadja a többieknek.

– Lehet, hogy a gyilkos lenyúlta valamelyikünk kulcsát, és így jutott be a kávézóba – mondta végül.

– És miután jól végezte a dolgát, visszacsempészte? – érdeklődött szkeptikusan Tibi. – Vagy elvitte egy másolóba? Előttem van a jelenet… Jó napot, lemásolná nekem ezt a kulcsot? Egy gyilkossághoz kellene.

– Tudom, hogy elég hülyén hangzik – ismerte el Flóra. – De minden olyan teóriának örülök, amiben nem mi vagyunk a fő gyanúsítottak.

– Oké, ebben van valami, de nem hinném, hogy az én kulcsomat csórták el. Végig nálam volt, aztán meg fellépés alatt az öltözőben.

– Azért megkérdezem a többieket is, hátha… – Kinyílt a kávézó ajtaja, és egy vidáman cseverésző család lépett be rajta.

– Na végre, vendégek! – Tibi felkapott pár étlapot a pultról és elrohant, hogy felvegye a rendelést.

Flóra elmosta a kiürült csészéket, majd felült az egyik bárszékre. Nézte a családot, a szőke hajú, csinos anyukát, akit körbeugráltak a folyamatosan karattyoló gyerkőcök, és az apukát, aki gyorsan, hatékonyan kifaggatta a családját, aztán leadta a rendelést Tibinek. Olyan jókedvűnek és boldognak tűntek! Flórába önkéntelenül is belehasított egy kis irigység. Egy évvel ezelőtt még ő is azt gondolta, hogy ez a következő állomás: egy-két gyerek, család, nyugalom, aztán mi lett belőle?

Krisz, az egyik szakács jött be a lengőajtón, félbeszakítva Flóra kesernyés gondolatait, és mackós léptekkel odasétált hozzá.

– Remélem, rendelnek valami kaját is – pillantott egyetlen foglalt asztalukra, és nekitámaszkodott a szomszédos széknek, közben fehér köténye megfeszült pocakján. – Halálra unom magam! Már a cukrásztanfolyamos jegyzeteimet is vagy ötször átolvastam, hogy teljen az idő.

– Mindjárt ebédidő, hátha akarnak enni is valamit.

– Szerinted meddig tart ez az egész, Flóra?

– Gondolom addig, amíg a rendőrség el nem kapja a tettest.

– Hát ez remek! – Krisz egy pillanatra elfordult, és kinézett a néptelen utcára. – Holnapra össze kellene írnom a rendelést, de ha így megy tovább, nem sok kajára lesz szükségünk.

– Kalkulálj a szokásos forgalom felével – javasolta Flóra. – Aztán ha megmarad valami, majd leadjuk a hajléktalanszállón.

– Csak nehogy visszautasítsák azzal, hogy nem fogadnak el adományt gyilkosoktól.

Flóra az idegesnek tűnő Kriszre nézett, aki máskor maga volt a megtestesült nyugalom. Most viszont komoran ráncolta a homlokát, és a szeme alatt sötét karika húzódott, mintha előző éjszaka nem sokat aludt volna. Flóra nyomban elszégyellte magát, hogy csak azzal törődött, rá, az apjára és a kávézóra milyen hatással van ez a gyilkosság, de abba alig gondolt bele, hogy a dolgozókat hogy érinti. Mikor lett ilyen egoista?

– Ne aggódj, hamarosan vége lesz ennek is – igyekezett megnyugtatni Kriszt. Azt inkább nem tette hozzá, hogy ha mégsem, akkor a rendeléseknél jóval komolyabb problémát fog okozni a kiesett bevétel.

– Azért vágsz ilyen savanyú képet, mert Flóra téged is beavatott a kulcs-rejtélybe? – tért vissza Tibi, és csúfondárosan Kriszre vigyorgott.

– Miféle rejtélybe?

Flóra neki is elmondott mindent. Krisz végighallgatta, aztán megcsóválta a fejét.

– Sajnálom, Flóra, de nem én vagyok az embered. Egyenesen hazamentem meló után. Emlékszem, hogy nagyon fájt a fejem. Bevettem valami fájdalomcsillapítót, ami jól kiütött, és igaz, hogy tök nagy a kupi a lakásomban, de azért csak észrevettem volna, ha turkálnak a cuccaim között – mondta, majd Tibi felé fordult. – Rendeltek valamit?

– A gyerekek csak palacsintát, nutellásat és lekvárosat. A nő egy cukkinikrémlevest, a pasas meg bolognait.

– Megyek, készítem őket.

Krisz egy pillanat alatt eltűnt a lengőajtó mögött, Flórába pedig beléhasított egy újabb nyugtalanító gondolat. Egyáltalán nem csoda, hogy Újvári őket gyanúsítja, hisz Tibin és Dorkán kívül mindenki egyedül volt péntek este. Krisz egyedül élt, ahogy Mónika is, senki sem tudja igazolni, hogy tényleg otthon voltak. Dani mesélte, hogy a barátnője egész hétvégére elutazott a szüleihez, Flórának sem volt senki, aki tanúsíthatná, hogy Pestről egyenesen hazament. Négyőjüknek egyáltalán nincs alibije, és ez tényleg nem hangzott túl jól.

Flóra elhessegette a komor gondolatokat, lecsusszant a székről, és bement a pult mögé Tibihez.

– Turisták? ‒ kérdezte a férfit.

– Aha – biccentett Tibi, közben poharakat és kávéscsészéket szedett elő a polcról. – A termálfürdőbe jöttek.

– Végül is mindjárt itt a nyár, talán lesz annyi turista, hogy ne kongjon a kávézó az ürességtől.

Tibi narancslét öntött a poharakba, és közben a három lurkóra pillantott, akik lelkes csatakiáltással vették birtokba a gyereksarkot.

– Én már annak is örülök, hogy nincs akkora némaság, mintha egy kibaszott kriptában lennénk.

– Örülsz a gyerekzsivajnak? Te?!

– Hé, ne állítsd be úgy, mintha utálnám a kölyköket. Csak bizonyos létszám felett egy kicsit nehezen viselem el őket, ennyi az egész. De a totál csend is rohadt lehangoló.

– Lehangoló, mi? ‒ nevetett fel Flóra. ‒ Hányszor is borultak ki a szülők az elmúlt években, mert leüvöltötted a kiabáló gyerekek fejét?

– Na jó, elég sokszor – ismerte be Tibi, miközben bekapcsolta a kávéfőzőt. – Viszont a te utódaidat imádtam volna!

– Az utódaimat?! Hogy jön ez ide?

– Te, cicám, tiszta Audrey Hepburn vagy, Márk meg kiköpött Humphrey Bogart. Micsoda gyerekeitek lettek volna! Mintha a Sabrina kelne életre a szemem láttára… Nem is értem, hogy válhattál el egy ilyen pasastól!

Flóra kipréselt magából egy fanyar mosolyt. Tibi, meg az ő filmes hasonlatai… Erre most tényleg nincs szüksége.

– Hát ‒ mormolta ‒, Márk most már szabad, a tied lehet.

– Attól tartok, elég nehéz lenne átcsábítani a másik oldalra. – Tibi színpadiasan felsóhajtott, aztán kivitte az italokat az asztalhoz.

Flóra a pincér után nézett, közben az exférje járt az eszében. Nem kellett volna hozzámennie… Pontosan tudta, hogy Márk úgy falja az egyetemista lányokat, mint komoly csokifüggő a bonbont, de túlságosan szerelmes volt. Azt hitte, majd ő lesz az, aki mellett a férfi lenyugszik. Milyen ostoba volt! A nőcsábász mindig is nőcsábász marad, akkor is, ha megnősül. Ha Flóra időben rádöbben erre, ha átlát a rózsaszín ködön, akkor most nem érezné magát kiszipolyozott emberi romhalmaznak. Erre azonban nem szeretett gondolni, még akkor sem, ha egyedül volt, akkor pláne nem, ha emberek vették körül. Kipenderült a pult mögül. Úgy érezte, csinálnia kell valamit, különben belezakkan a parttalan kesergésbe.

– Hátul leszek – szólt a visszatérő Tibinek, és a lengőajtóhoz sietett.

Az apja irodájába ment, ami olyan szűk volt, hogy egy íróasztalon, egy széken és egy iratszekrényen kívül más nem fért el benne. Flóra az asztalon szanaszéjjel heverő papírokra pillantott, és most az egyszer örült apja trehányságának. Legalább elfoglalja magát valamivel. Leült a székbe, és nekiállt szétválogatni a lapokat. Nagy részük szokványos számla és megrendelés volt, de előkerült a kupiból pár üzleti levél, banki bizonylat és jó néhány Piac és Profit magazin.

Flóra az újságokat elsüllyesztette az íróasztal egyik fiókjában, majd az iratszekrényhez lépett, hogy lefűzze a papírokat. Már majdnem végzett, mikor megakadt a szeme egy bérleti szerződés feliratú dosszién. Összehúzott szemmel meredt rá. Miféle szerződés lehet? A kávézó a kezdetektől a családjuk tulajdonában állt, sosem bérelték.

Flóra vonakodva nyúlt a mappáért. Nem kellene kémkednie az apja üzleti ügyei után, de képtelen volt megállni. Kinyitotta a dossziét, átfutotta az adásvételi és a bérleti szerződést, amit benne talált, és hirtelen lélegezni se tudott.

Biztos csak félreértett valamit…

A keze megremegett, ahogy az első oldalra lapozott, és újra olvasni kezdett. A gyomra görcsbe állt, a szíve vadul dübörgött, mire a papírok végére ért. Nem tudta elhinni, hogy mindaz, ami a szerződésekben áll, igaz. Hogy az apja eladta az üzlethelyiséget… Anélkül, hogy egyetlen szóval is említette volna neki. Nem mondta, hogy bajban van. Hogy pénzre lenne szüksége. Az égadta világon semmit sem mondott. Neki, a lányának, akivel mindig mindent megbeszélt. Vagy legalábbis Flóra eddig ebben a hitben élt.

– Ez nem lehet igaz… – csúszott ki a száján.

– Mondtál valamit, Flóra? – kukkantott be Mónika az ajtón, és Flóra rajtakapottan csapta össze a dossziét.

– Nem, csak rendet rakok a papírok között.

– Odakint tényleg nincs sok munka. – Mónika az utolsó gombot is begombolta karamellaszínű blúzán, és maga elé kanyarította a kávézó emblémájával, a kávészemekből kirakott A betűvel díszített kötényt. – Láttad, hogy felkerült a netre a meggyilkolt férfi neve?

– Nem, ma még nem néztem meg a híreket – mondta Flóra, csak hogy mondjon valamit. – Hogy hívják?

– Várj csak, kicsit fura neve van. Megvan, Gálffy! A végén ipszilonnal, mintha valami arisztokrata lenne.

– Gálffy? – nyögte ki Flóra nagy nehezen.

– Aha. Állítólag építési vállalkozó. Talán ismerted?

Flóra megrázta a fejét, aztán a dossziéra pillantott, amit még mindig a kezében szorongatott. Mónika jelenléte miatt ellenállt a kísértésnek, hogy lecsekkolja, nem képzelődött-e az imént.

– Befejezem a rendrakást, utána visszamegyek előre – préselte ki magából a szavakat, és nagyon remélte, hogy Mónika veszi az adást, és nem akar itt maradni vele.

– Oké. Tibi mondta, hogy megint lelépne korábban. Hátraküldjem, hogy megbeszélje veled?

– Ne… Nem kell, menjen csak. Úgyis alig van vendég.

– Jó, megmondom neki – biccentett Mónika, de nem indult el, hanem tovább toporgott az ajtóban. – Minden oké, Flóra? – bökte ki végül. – Olyan fura képet vágsz.

– Persze, csak fáradt vagyok. Nem aludtam jól az éjszaka. ‒ Flóra érezte, hogy a hazugságtól lángolni kezd az arca.

– Mostanában egyikünk sem alszik túl jól. Gondolom, nem is csoda ebben a helyzetben ‒ húzta el a száját Mónika. ‒ Na, mondom Tibinek, hogy menjen nyugodtan.

Flóra hallgatta, ahogy Mónika léptei távolodnak a folyosón, majd a lengőajtó nyikorogva nyílik, aztán csukódik.

– Istenem… – mormolta félhangosan, aztán felcsapta a dossziét, és a szerződés alján lévő lendületes aláírásra meredt.

Az apja nem csak hogy eladta a kávézót, de ráadásul nem is akárkinek. Pont annak a pasasnak, akit itt késeltek halálra az Ambróziában.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

KEDVEZMÉNYES ELŐRENDELÉS:

Szeptember 25-ig a második kiadást 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért:

Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában