.JPG)
Kálmán folyton azt mondogatta, hogy allergiás a porra, ezért Karolina ügyelt rá, hogy havonta legalább egyszer a bútorok alatt is alaposan összetakarítson. Most is ott várakozott a vödörben a forróvíz, meg a felmosó, de Karolina képtelen volt folytatni a takarítást. Megkövülten meredt a partvissal kisöpört, egyszerű, arany karkötőre, amin egyetlen szívmedál lógott.
Nem az övé, ebben az egyben biztos volt. Pedig ezt a hálót kizárólag ő és Kálmán használták. Meg ezek szerint az aranykarkötős nő…
Karolina számíthatott volna erre, hiszen „azután” minden megváltozott. Aki azt mondja, hogy a tragédia összekovácsolja a házaspárokat, hazudik. A tragédia ritkán malter, ami eltünteti a kapcsolaton keletkezett hajszálrepedéseket. Jóval gyakrabban víz, ami beleszivárog a résekbe, majd megfagy, és észrevétlenül tovább tágítja a hézagokat, amíg akkorák nem lesznek, amiket már lehetetlenség összeforrasztani.
Karolina merevnek érezte a tagjait, ahogy lehajolt a karkötőért. Feltette az éjjeliszekrényre, és végigsimított a hűvös fémen, mintha tapintással rájöhetne, kié. Kálmán három hete volt itt utoljára kártyapartin. De egyáltalán pókerezni jár ide? Karolina már ebben sem volt biztos.
Eszébe jutott, hogy talán nem is a férje és a barátai után takarított ennyi éven át, nem nekik vásárolt be, hanem Kálmánnak és a szeretőjének. Felfordult a gyomra a gondolattól.
A fürdőszobába rohant, és kiadta magából a sajtos pogácsát és a kávét, amit Pécsről jövet evett az egyik benzinkúton. Aztán csak térdelt a hűvös kövön, a vécébe kapaszkodva, és azon gondolkozott, az ő hibája-e. Ha erősebb lett volna, ha nem válik félnéma bolonddá, ha képes visszamenni dolgozni, vajon másképp alakul? Talán igen.
Feltápászkodott a kőről, kiöblítette a száját, aztán kényszerítette magát, hogy tovább folytassa a takarítást. Kiürítette az elméjét, és robot módjára, oda se nagyon figyelve mosott fel, huzatolt le. Az ágyneműnek a mosógép legmagasabb hőfokú programját állította be, aztán a karkötőt belepottyantotta az éjjeliszekrény fiókjába, majd kiszédelgett a konyhába.
A házzal végzett, az avart is összegereblyézhetné egy óra alatt, aztán indulhatna haza, de már csupán a gondolattól elfogta a rosszullét. Remegő kézzel írt egy üzenetet Kálmánnak, hogy sok még a teendője, marad holnapig, majd kikapcsolta a telefont, nehogy a férje véletlen felhívja. A nyaralóban sem bírt megmaradni, inkább magára kapott egy pulóvert, és lesétált a partra.
A korábbi napsütésnek nyoma sem volt. Az égen acélszürke felhők tolongtak, és visszatükröződtek a Balaton vizén. Aznap estére vihart és felhószakadást jósoltak, Karolina még idefelé jövet a rádióban hallotta. Hamarosan ide fog érni, de egyelőre az esőnek csak az illata érződött a levegőben.
Karolina leült az egyik part menti kőre, felhúzta a térdét, és átölelte. A fejében pörögtek a gondolatok. Ki lehet Kálmán barátnője? Valaki az irodából? Talán épp a titkárnője? Vagy az az új ügyvédnő, akit nemrég említett? És min változtatna, ha tudná? Az égvilágon semmin, mégsem bírta abbahagyni a tépelődést.
Beszélnie kéne valakivel, de „azután” a barátnői lassan mind lemorzsolódtak. Nem tudták, hogyan kezeljék a helyzetet, Karolina nem hibáztatta őket, hisz ő maga sem tudta kezelni. Még most se nagyon.
Felhívhatná az anyját, de mit érne vele? Ő mindig azt hangoztatta, hogy örülhet, amiért ilyen férje van. Aki gondoskodik róla, aki kitart mellette. Viszont annyit gürcöl, biztos csak kiengedte kicsit a gőzt azzal a másik nővel, ne is törődjön vele.
Azt mondaná, tegyen úgy, mintha semmit sem tudna. De mégis hogy tehetne úgy? Hogy képes bárki is úgy tenni?
– Ide ülhetek?
A délelőtti bariton szakította félbe robogó gondolatait. Karolina felnézett a mellette álló férfire, és bólintott. A mai felfedezése után az, hogy kukán leégeti magát egy idegen előtt, már nem is tűnt olyan nagy katasztrófának.
– Egyébként Milán vagyok – mondta a férfi, miközben leült. – Délelőtt be sem mutatkoztam, pedig általában nem vagyok ilyen bunkó.
A szeme a szürke időben még kékebben ragyogott. Karolina korábban azt hitte, hogy ez az élénkkék szín egyenlő a vidámsággal, ám Milán tekintetének mélyén ült valami meghatározhatatlan árnyék. Karolina legszívesebben lefotózta volna itt, háttérben a szürke éggel és a még szürkébb Balatonnal.
– Karolina. – Szinte magától csúszott ki a száján a neve.
– Örülök, Karolina.
A férfi szája szögletében feltűnt a korábbi mosoly mása, majd a tó felé fordult. Karolina követte a példáját. Pár pillanatra csend borult rájuk, aztán Milán megszólalt, még mindig a vizet fürkészve.
– Emma ruhásszekrénye csordultig tele van. Biztos vagy benne, hogy hetekkel ezelőtt elutazott? Nem hagyott volna itt ennyi ruhát, ha hosszabb időre elmegy.
Karolina visszagondolt, mikor látta utoljára a nőt, majd bólintott.
– Két hete jártam a nyaralóban, akkor ő már nem volt itt.
– Nem is beszéltél vele? Nem mondta, hova készül?
– Nem. Én… nehezen elegyedek szóba idegenekkel – csúszott ki Karolina száján az igazság. Valószínűleg azért, mert olyan furcsa újdonságnak tűnt, hogy beszél, mégsem veri ki a víz, csak a szíve kalapál kicsit hevesebben a szokásosnál, ami egyáltalán nem zavaró, inkább izgalmas.
Még mindig a vizet bámulta, de érezte, hogy Milán őt nézi.
– Velem mégis beszélsz – jegyezte meg a férfi, és Karolinának muszáj volt ránéznie. Ez pedig óriási hibának bizonyult, mert nyomban foglyul ejtette az égszínkék szempár.
Mégis mit mondhatna erre? Az igazat, hogy évek óta nem beszélt ilyen hosszan és könnyedén senkivel, nem bírta bevallani.
– Csak segíteni szeretnék – mondta végül.
– Köszönöm, hálás vagyok. – Milán hangján érződött, hogy nem csak illemből mondja, hanem komolyan is gondolja. – Tudod, Emmának volt egy barátja, egy agresszív seggfej. Idén májusban Emma végre elhagyta, azért is költözött ide. De attól tartok, visszament hozzá. Akkor nem szokta felvenni a telefont, ha olyat csinál, amit helytelenítek.
– Ha van fotód a húgod barátjáról, megnézhetem, hogy láttam-e a környéken.
– Jó ötlet! – Milán előkapta a telefonját, pötyögött rajta, aztán a kezébe nyomta. – Ő az.
Karolina a Facebook-profilképre nézett, majd megcsóválta a fejét.
– Nem láttam – mondta, és közben egy hang a fejében, ami gyanúsan az anyjáéra emlékeztetett, azt harsogta, hogy hálásnak kéne lennie, amiért Kálmán sosem ütötte meg, csak megcsalta. Mégsem bírt hálát érezni. – Próbáltad felhívni?
– Igen. Azt mondta, május óta nem látta Emmát, de egy szavát sem hiszem. Hol máshol lehetne, bassza meg? – kiáltotta a férfi, aztán nyomban bocsánatkérően nézett rá. – Ne haragudj, csak az van, hogy a szüleink korán meghaltak, Emma még szinte kisbaba volt akkor. Mindig is felelősnek éreztem magam miatta, hiába a nagyapánk nevelt minket.
– Emlékszem rá. – Karolinának eszébe jutott a szomszéd ház korábbi tulajdonosa. – A nagyapádra. Nagyon kedves ember volt.
– Beszélgettél vele? – húzta fel Milán a szemöldökét piszkálódva, és Karolinának akkora változatosságot jelentett, hogy nem sajnálkoznak a fóbiáján, nem hülyének nézik miatta, hanem viccelődnek rajta, hogy elmosolyodott. Aztán a mosoly le is fagyott az arcáról, ahogy eszébe jutott, mikor is történt mindez.
– Az még „azelőtt” volt. – Ismét olyasmi csúszott ki a száján, amit ki sem akart hangosan mondani. Elvörösödött, és elkapta a tekintetét a férfiról.
Milyen igazságtalan! Évekig megszenvedett minden egyes szóért, most meg mindent elfecseg. Mi ütött belé? Biztos a karkötő miatti sokk.
Milán szerencsére nem kezdte el faggatni, hanem könnyedén visszatért az eredeti témájukhoz.
– Az augusztust én is itt akartam tölteni, de közbejött egy munka. – Az önvád érezhetően kicsendült a hangjából.
Karolina ránézett, és azonnal megsajnálta. Most még jobban érzékelte Milán tekintetének mélyén az árnyakat. Azt is pontosan tudta, hogy az önvád milyen apró darabokra tudja marcangolni az embert. Így hát ő is azt tette, amit a férfi az imént: elterelte a beszélgetést.
– Mi a munkád?
– Ezt elég nehéz egy szóval meghatározni. – Milán szeme sarkában sok apró nevetőránc jelent meg. – Elutazom olyan helyekre, ahol az emberek nem nagyon szoktak turistáskodni. Beszélgetek a helyiekkel, megismerem a sorsukat, fotózok, videózok, aztán általában megírom egy újságnak, vagy készítünk róla egy adást valamelyik tévének, hogy felhívjam rá a figyelmet. Ha meg senkinek sem kell, a YouTube-csatornámra töltöm fel az anyagot.
Karolina a férfira bámult. Ebben a pillanatban rájött, honnan volt neki ismerős. „Azelőtt” szeretett ismeretterjesztő filmeket nézni. Kálmán ugyan mindig piszkálta emiatt, ezért olyankor nézte, amikor a férje nem volt otthon. Akkor látta Milán néhány filmjét is. Az „azelőtti” események egyre homályosabbak voltak, de azért még emlékezett rájuk.
– Láttam pár filmedet – mondta a férfinak. – Még régebben. Az egyik Burundiról szólt.
– Á, igen. A világ legszegényebb országa.
Milán arca elsötétült, és Karolinának bevillant a film pár képkockája csont és bőr, beteg gyerekekről.
– Hogyan bírtad elviselni azt a sok szenvedést? – tört fel belőle önkéntelenül a kérdés.
– Nem az a kérdés, én hogyan viselem el, hanem az, hogy ők.
A férfi kissé szomorkás mosolyra húzta a száját, Karolina pedig csupán ebből rájött, hogy az az árny azért van ott a férfi tekintetének mélyén, mert a szörnyűségek, a fájdalmas emberi sorsok igenis hatással vannak rá, még ha nem is vallja be.
– Járunk egyet? – kérdezte hirtelen Milán.
Karolina minden más helyzetben nemet mondott volna, ezúttal azonban rábólintott. Sejtette, ha most elbúcsúznak, akkor többet nemigen látja a férfit.
A szabadstrandtól vezetett egy keskeny ösvény, amit bal oldalt gondozatlan mező, jobb oldalt a nádas szegélyezett, ezen indultak el. Milán előreengedte, így Karolina haladt az élen. Nem beszéltek, de folyamatosan a hátán érezte a férfi pillantását. Máskor ez kellemetlen érzéssel töltötte volna el, ám most inkább kiszakította a mindennapok szürkeségéből. Milán jelenlétében nem érezte magát bolond, ingyenélő, megcsalt nőnek, és ez jó érzés volt. Jobb, mint az utóbbi években bármi.
A felhők sűrűbbekké és sötétebbekké váltak, már egészen feketék is akadtak közöttük. A tó vize pocsolyaszürkén fodrozódott, a nádas hajlongott a fel-feltámadó szélben, és olyan hangot adott ki, mintha valaki, talán kutya, talán ember szűkölne. Karolina hátán végigfutott a borzongás.
– Forduljunk vissza – javasolta Milán, mintha megérezte volna a hangulatában beállt változást.
Karolina bólintott. Ezúttal a férfi ment elől, ő pedig utána, és így, hogy Milán hátára szegezhette a pillantását, már nem is tűnt olyan félelmetesnek a nádas. Alig tettek meg azonban néhány lépést, és zuhogni kezdett az eső. Olyan hevesen, mintha nem is ősz lenne, hanem nyár. Még az ég is megdörrent.
Milán karon ragadta, és egy omladozó fakalyiba felé mutatott a nádason átvezető stég mellett, ami egykor talán csónakház lehetett.
– Menjünk be oda! – kiabálta túl a vihart.
Még azelőtt beértek, hogy bőrig áztak volna, bár Karolina hátára rátapadt a nedves pulóver, és copfba fogott hajából is csepegett a víz. Milán sem nézett ki jobban. Ázott haja a fejére simult, vizes pulóvere alatt kirajzolódott vállának és bicepszének íve. Karolina nem tudta levenni róla a pillantását.
– Ez sem túl száraz hely – rángatta ki a bámulásból Milán hangja.
Karolina a férfi arcára sandított, hogy észrevette-e az előbbi közjátékot. Milán azonban azzal volt elfoglalva, hogy a lehetőségekhez mérten kényelmes helyet találjon maguknak.
Végül a belső sarokban telepedtek le. Odáig nem fújta be az esőt a szél, és a tető sem volt felettük hézagos. Odakint az eső a nádast és a Balatont csapkodta, az ég pedig úgy elsötétült, mintha késő este lenne, alig láttak az orrukig.
– Mesélj még a munkádról! – kérte Karolina.
Milán elmondta, hogy előző nap ért haza Haitiról, ahova egy ENSZ békemisszióval jutott el. Elmesélte, hogy még mindig látszanak az évekkel ezelőtti hurrikán pusztításának nyomai, a demokrácia pedig ingatag, akár a nádas a viharban. Mesélt az emberekről, akiket ott megismert, az életükről, a küzdelmeikről.
Karolina annyira belefeledkezett a szavaiba, hogy alig érzékelte a kettőjükön túli világot. Már nem tisztes távolságra ültek egymástól, hanem olyan szorosan, hogy combjával és az oldalával egészen a férfihoz simult.
Nem tudta volna megmondani, ki húzódott kihez közelebb. Valószínűleg ő. Hisz fázik, biztos ösztönösen ment a meleg után, és most szégyellnie kéne magát, de nem szégyenkezett, és nem is húzódott el. Milán pedig egyszer csak átvetette a karját a vállán, magához ölelte. Mintha nem is lenne tudatában a mozdulatnak, hiszen közben egy pillanatra sem hagyta abba a beszédet.
Karolinát olyan érzés fogta el, mintha ő nem is ő lenne. Legalábbis nem az „azután”-ő, hanem valaki más. Valaki, aki nem nyomorodott bele lelkileg a vele történtekbe, hanem átvészelte. Valaki, aki a tragédia ellenére boldog.
Aztán a vihar elállt, az ég kitisztult, a káprázat pedig eltűnt. Karolina újra saját maga volt.
Zavar kúszott közéjük, és némaságba burkolózva mentek ki a csónakházból. Milán azonnal elindult a stégen, Karolina viszont megállt, hogy vegyen pár mély lélegzetet.
A nádas meghajolt a vihar súlya alatt. Úgy festett, mintha egy óriás végigtaposott volna rajta. Karolina valószínűleg ezért vette észre azt, amit korábban nem.
Egy mozdulatlan, rózsaszín pulóveres alakot a nádasba csavarodva.
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
Ha ez tetszett, akkor jó eséllyel a könyveimet is szeretni fogod:
Holttest az Ambróziában előrendelés szeptember 25-ig 30% kedvezménnyel 4590 Ft helyett 3200 Ft-ért a FairBooks Kiadó webshopjában: Jud Meyrin: Holttest az Ambróziában - előrendelés
Vedd át az előjegyzett könyvedet a Könyvfesztiválon Budapesten a Millenáris Parkban szeptember 28. és október 1. között. Előjegyzés: ELŐJEGYZÉS KÖNYVFESZTIVÁLI ÁTVÉTELLEL
A könyvet dedikáltatni is tudod velem: pénteken 18:00-19:00-kor és szombaton 15:00-16:00-kor.
Szeretettel várok mindenkit a Könyvfesztiválon a D épület, 17-es standjánál.
Dedikálások eseményei:
Olvass bele, és menj biztosra:
Ha tetszett, itt tudod megvenni a könyveket nyomtatva és elektronikusan is:
FairBooks Kiadó (akár dedikálva is)
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése