Megyeri Judit - Jud Meyrin: A kurátor halála

Edinburghi Krónikák szerkesztősége

December 1. szerda, 09:25

Lottie majdnem fél órát késett másnap reggel a mun-kából, és biztosra vette, hogy Marie, a főnöke a kultúra rovatnál jól le fogja gorombítani emiatt, de nem érdekelte.

Az előző estét azzal töltötte, hogy utánanézett Mr. Méltóság viharos szakításának a feleségével. Nem is volt nehéz, a neje ugyanis egy nálánál jóval fiatalabb szobrásszal lépett le. A szobrász pasiról pedig imádtak írni a pletykalapok, és nem csak azért, mert marha dögös volt, és egy zsák pénzért keltek el a munkái, hanem azért is, mert a szobrok, amiket készített, nos… puncikat formáztak. Mint kiderült, az egyik épp Mrs. Merrillét.

Hová süllyedt a művészet?! Lottie ezen a ponton komolyan elgondolkozott azon, hogy ha ő a pálcikaembereinek péniszt is rajzolna, vajon kereshetne-e vele valamicskét?

Ez járt a fejében, miközben felliftezett a szerkesztőségbe. Még kint az előtérben kibújt a kabátjából, hátha úgy tűnik, hogy régóta bent van, csak máshol volt megbeszélése. Persze a lelke mélyén tudta, hogy Marie-t úgysem veri át.

A táskáját és a kabátját szorongatva belépett a szerkesztőség mindig ricsajos közös irodájába. Épp időben ahhoz, hogy meglássa, ahogy Tristan Hunter nyomozó bepréseli hegynyi alakját Aleister irodájába.

– Ez meg mi a francot keres itt? – csúszott ki a száján hangosan, miközben levetette magát az íróasztala előtti székbe.

– Kicsoda? – kérdezte tőle Marie nyomban, lesimítva tökéletesen gyűrődésmentes blúzát. – És egyébként meg hol jártál?

– Anyagot gyűjtöttem – motyogta Lottie.

Valami csoda folytán Marie ennyiben hagyta a dolgot, Lottie azonban nem tudta lerázni magáról a rossz érzését. Mit akar itt Hunter?

Tegnap nem kamuzott, tényleg nem követett el semmi szabályszegést azzal, hogy a galéria alkalmazottaival beszélt. És még a kutyás elméletét is hajlandó volt elvetni, miután az egyik pletykalapból kiderült, hogy Mrs. Merrill ragaszkodott hozzá, hogy a kis yorkie-t is elvigye magával a szakítás után, ami színtiszta gonoszságnak tűnt annak fényében, hogy Mr. Méltóság mennyire odavolt azért a kutyáért. Lottie úgy döntött, nemigen kedveli az asszonyt, ám ennek köszönhetően belátta, hogy valószínűleg tényleg öngyilkosság történt. Persze attól még írni fog egy bombajó cikket az esetről. Olyan jót, hogy Aleister rögtön úgy dönt, hogy neki nem a kultúra rovatnál van a helye, hanem a bűnügyeseknél.

Hunter alig volt bent öt percet Aleisternél, aztán már nyílt is az iroda ajtaja. Először a nyomozó lépett ki, körbenézett, és pillantása megállapodott Lottie-n. Fakókék szemében felvillant valami, talán gúny, talán figyelmeztetés, vagy valami jóval sötétebb, Lottie nem tudta volna megmondani, mégis végigfutott a gerince mentén a borzongás.

Nézte, ahogy a nyomozó röviden, barátságtalanul biccent Aleisternek, és a főnöke visszabiccent neki. Mindkettőjük arcán komor egyetértés. Lottie egyre rosszabbat sejtett.

Miután Hunter eltűnt a liftek irányába, Aleister odaintett neki. Meg sem várta, hogy Lottie odaérjen hozzá, helyette betrappolt az irodájába. Amikor Lottie is belépett, az ajtó felé bökött.

– Csukd be! – utasította kurtán. Lottie szemöldöke felszaladt, de azért engedelmeskedett, aztán Aleisterre pillantott.

– Bármit is mondott Hunter… – kezdte, de a főnöke félbeszakította.

– Nem érdekes, mit mondott, nem ezért hívtalak be.

Aleister majdnem ugyanolyan hűvösnek és távolságtartónak tűnt, mint Hunter előző délután. Lottie értetlenül figyelte. Mert oké, idebent a szerkesztőségben nem reklámozták a kapcsolatukat, de attól még a férfinak mindig volt egy kedves szava, vagy egy gesztusa, amiből Lottie érezte, hogy törődik vele.

– Akkor miért hívtál be? – fonta karba a kezét.

– A kurátor ügyét átadom a bűnügyeseknek – jelentette be Aleister, Lottie pedig úgy érezte, mintha a férfi pofon vágta volna.

– Mit mondott az a rohadék?! – tajtékzott, amikor sikerült kicsit magához térnie. – És nehogy azt mondd, hogy semmit, mert az egy rohadt nagy kamu! Különben minek vennéd el tőlem az ügyet?

Aleister nem emelte fel a hangját, és az ő rikácsolását sem kifogásolta, ami nem igazán vallott rá. Helyette csak megcsóválta a fejét.

– Nem számít, mit mondott – ismételte. – A kurátorról a bűnügyesek írnak, te pedig hozd össze a cikket a vadászfestményes kiállításról. Merrillől csak annyit tegyél bele, hogy ez az utolsó kiállítás, amit szervezett.

Lottie dühödten meredt a férfira. Képtelen volt elhinni, hogy felvillantotta előtte az esélyt, aztán egyetlen mozdulattal elvette. Lottie-nak már ott volt a száján, hogy dugja fel Aleister a vadászkiállítást a seggébe, ő felmond, de még a dühe és csalódottsága sűrű ködén keresztül is érezte, hogy ha elveszti a munkáját itt Edinburghben, akkor költözhet haza az anyjához Montrose-ba, és az álmait a bűnügyi tudósításokról egy csapásra feladhatja.

Rohadt megalázó volt mindkét lehetőség. Lottie pedig a kisebb megaláztatást választotta.

Egy pillanatra lehunyta a szemét, és nagyon-nagyon igyekezett, hogy ne kezdjen el bőgni, vagy ordítozni, esetleg mindkettőt, majd amikor picit lecsillapodott, újra Aleisterre nézett.

– Jó, megírom azt a rohadt vadászos cikket.

– Köszönöm, Lottie – biccentett Aleister teljesen érzelemmentesen, mintha semmilyen hatással nem lenne rá Lottie nyilvánvaló csalódottsága, és ez még a korábbinál is jobban fájt.

Lottie ennek ellenére visszabiccentett, és azzal nyugtatta magát, hogy a szerda estéket Aleister mindig nála tölti. Majd akkor megbeszélik, mi volt ez az egész, és akkor talán azt is megérti, miért viselkedett ilyen szemét módon vele a férfi.

Elfordult, hogy elhúzza a csíkot az irodából, ám Aleister még utána szólt:

– Ami a ma estét illeti… nem tudok menni.

Lottie megdermedt, és képtelen volt a férfira nézni.

– Hát pénteken? – szegezte a kérdését a csukott ajtónak.

Aleister egy pillanatig hallgatott, aztán megköszörülte a torkát.

– Még nem tudom. Beszéljünk később a héten – mondta, de Lottie érezte a szavai mögött az elutasítást.

Továbbra sem nézve a férfira némán biccentett, aztán kiment az ajtón. Valahogy sikerült mindezt egyenes derékkal tennie, pedig közben úgy érezte, atomjaira hullik szét.

A fájdalommal sosem tudott mit kezdeni, ezért hát a dühére koncentrált. A dühére Aleister iránt, aki egyetlen beszélgetés alatt nem csak a magánéletben, de szakmailag is eldobta magától. És a még annál is nagyobb dühére Hunter iránt, aki öt perc alatt elérte, hogy az egyébként is fos élete, még tovább süllyedjen a szartengerbe.

Lottie összeszorított fogakkal állt neki a cikknek, és megfogadta, hogy nem hagyja magát. Még nem tudta, hogyan, de meg fogja mutatni mindkét férfinak, hogy rajta nem lehet csak úgy átgázolni. És ha beledöglik, akkor is eléri, hogy visszakerüljön a bűnügyi rovatba.

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Lottie és Tristan kalandjai tovább folytatódnak a Felföldi rejtélyekben!