Megyeri Judit - Jud Meyrin: Vérbeli detektívek

– Tényleg magánnyomozó? – sandított Tristan a vörös hajú fickó felé, aki ott ácsorgott tőlük nem messze az utcán, és komoran figyelte, ahogy a patológus elszállíttatja Camilla Simon holttestét.

Amikor Tristan nem sokkal korábban kérdőre vonta a kozmetikai szalon előtt, egy pillanatig sem merült fel benne, hogy az idegesítő alak ugyanolyan foglalkozást űz, mint ő. Leginkább csak az jutott eszébe róla, hogy bajkeverő. Bár a kettő ugye nem zárja ki egymást.

Ian Brody, Tristan egykori társa megvonta a vállát.

– Legalábbis ezt mondja, és nekem nem tűnik hazugságnak, de azért még elintézek pár telefont, hogy lecsekkoljam. Ha hazudott, tudjuk, hol találjuk.

– Azt is ellenőrizd le, igaz-e, amit arról a tavaly októberi gyilkosságsorozatról mondott. Nekem nem áll össze, miért kellene beszélnie az egyik áldozat exével, ha már megvan a gyilkos.

– Azt mondta, el akar varrni minden szálat. Nem lehet, hogy csak az a bajod, hogy felbukkant egy másik magánhekus a te területeden? – Ian a kérdés mellé egy gúnyos vigyort is mellékelt, és Tristan nyomban kezdte megbánni, hogy ő kapta ezt a nyomozást.

Igaz, hogy Iannel legalább kiválóan együtt tudott működni, nem úgy, mint a többi volt kollégájával az edinburghi rendőrkapitányságról, de a fickó túl jól ismerte, és semmilyen hatással nem volt rá Tristan könyörtelen hírneve, ami a legtöbb zsarut, de még a pitibb bűnözők jó részét is megakadályozta abban, hogy ujjat húzzanak vele.

Ian viszont előszeretettel beszólt neki, Tristan pedig általában elengedte a füle mellett, hisz végül is barátok voltak, vagy legalábbis olyasmik. Most azonban, hogy meghalt az a nő, aki kulcsfontosságú volt a legújabb ügyénél, Tristant a kevés maradék humorérzéke is elhagyta.

– Edinburgh nem az én területem – közölte Iannel.

– Aha, csak épp a te neved ugrik be tíz emberből kilencnek a környéken, ha magánzsarut akar felfogadni. Ne is tagadd, mert látom, mennyi a melód!

Ez véletlenül igaz volt. Tristan többet dolgozott magánnyomozóként, mint annak idején hivatásos zsaruként. Eddig azt mondogatta magának, hogy még mindig jobb a sok munka, mert legalább kevesebb a gyilkosság, ám a mostani ügy esetében még ez sem igaz.

Hogy a fenébe nem látta előre, hogy Camilla Simon élete veszélyben forog?! Holott az elmúlt napokban elég alaposan lenyomozta a nőt.

Nézte, ahogy a holttestet beteszik az autóba, és azon őrlődött, mégis mit mondjon a megbízójának, aztán Ianhez fordult.

– Szólsz, ha van fejlemény?

– Ha olyan, amit elmondhatok, akkor igen – felelte Ian, Tristan pedig kénytelen volt megelégedni ezzel a válasszal, bármennyire is nem tetszett neki.

Intett Iannek, a vörös hajú magánhekust viszont teljesen figyelmen kívül hagyta, és visszaindult az autója felé, hogy az irodájába hajtson.

A Rose Streeten bérelt ki egy üzlethelyiséget tavaly, amikor fellendült a magánnyomozó praxisa. Csak néhány saroknyira a rendőrkapitányságtól és az Edinburghi Krónikák szerkesztőségétől, ami több okból is előnyösnek bizonyult.

Egyrészt azok, akik a zsaruk munkájával nem voltak elégedettek, szinte belebotlottak az irodájába. Másrészt így Lottie-hoz, a barátnőjéhez is közel volt, aki újságíróként dolgozott a Krónikáknál.

Hiába múlt el majdnem két év azóta, hogy egy gyilkos annyira rákattant Tristanre, hogy mindenkit, aki fontos volt számára, meg akart ölni, ő még mindig csak akkor volt teljesen nyugodt, ha a közelében tudhatta Lottie-t.

Leparkolta az iroda előtt a Land Roverét, amit szintén tavaly újított be. A magánnyomozó biznisz másik előnye, hogy jóval több pénzt hozott a konyhára, így olyasmiket is megengedhetett magának, amiket annak idején a nyomozói fizetéséből nem.

Például ezt a terepjárót meg a belvárosi iroda bérleti díját. És még egy titkárnőt is.

Mrs. Galloway ezúttal is az íróasztalnál ülve fogadta. Szürkésősz haját régimódi kontyba fésülte, kardigánja is a múlt század közepét idézte, de profin ismerte az internet minden zegzugát, beleértve a sötétebb zugokat is, és bármelyik tizenévest lenyomta videójátékban.

Ez utóbbit Tristan az asszony unokájától tudta, aki ragaszkodott hozzá, hogy hetente átlag háromszor a nyomozóirodában lógjon iskola után, hiába tett meg mindent Tristan, hogy elijessze, a kölyök mindig újra és újra visszajött.

Ezúttal szerencsére csak Mrs. Galloway tartózkodott az irodában. Aranykeretes szemüvegét letolta az orrára, és Tristanre nézett.

– Megölték a nőt. – Egyáltalán nem kérdés volt a mondat, mire Tristan legszívesebben szitkozódni kezdett volna. Sejtette, honnan tud az asszony arról, mi történt reggel.

– Mondtam már, hogy ne nézzen bele feleslegesen a rendőrség adatbázisába! – dörrent rá a nőre Tristan. – Így is egyedül Ian áll szóba velünk. Ha kiderül, hogy mit művel, ő sem fog.

– Na aggódjon, nem fog kiderülni – szipákolt Mrs. Galloway úgy, mintha Tristan vérig sértette volna, amiért azt feltételezte, hogy lebukik. – Egyébként három lövés a hátba eléggé kivégzésgyanús nekem. Most mihez kezd az Ashlyn Wallis-üggyel?

Na igen, ez az ezerfontos kérdés, és sajnálatos módon Tristan nem tudta rá a választ. Egy pillanatra lehunyta a szemét.

– Legelőször is beszélek Mrs. Wallisszal – felelte végül, mire a mindig hatékony Mrs. Galloway már nyúlt is a telefonért.

– Felhívom, és bekapcsolom a hívást.

Tristan biccentett, aztán bement az irodájába, és becsukta maga mögött az ajtót.

Utált csalódást okozni az ügyfeleinek, Mrs. Wallisnak meg főképp. Amikor a nő pár napja felhívta azzal, hogy eltűnt a lánya, és megkérte, hogy menjen el hozzá, mert ő nem tud kimozdulni a házából segítség nélkül, Tristan azonnal ment. Aztán a szokásos tarifája töredékéért vállalta az ügyet.

Lottie persze azonnal azt mondta, hogy így kompenzál.

Ugyanis Tristan Londonban élő volt társa és egyben exbarátnője szintén kerekesszékbe kényszerült egy akciójuknak köszönhetően, ami Tristan miatt fulladt kudarcba. Habár Louise egyre jobban gyógyult, tavaly nyáron elhagyhatta a kerekesszéket, és amikor legutóbb találkoztak, már mankó nélkül is elég jól boldogult, Tristan mégsem bocsátotta meg magának, hogy a nő az ő rossz döntése miatt sérült meg.

Valószínűleg soha nem is fogja.

Szóval Lottie-nak igaza van, tényleg kompenzál, és tényleg másképp kezeli Mrs. Wallist, mint a többi ügyfelét, csak azért, mert ő is kerekesszékben ül, mégsem bírt másképp tenni. Valószínűleg még ingyen is elvállalta volna az ügyét, bár ezt se Lottie-nak, se másnak nem vallotta volna be akkor sem, ha pisztolyt szorítanak a fejéhez.

Levetette magát az asztala mögé, a következő pillanatban meg is szólalt a telefon.

– Mrs. Wallis a vonalban van, kapcsolom – értesítette Mrs. Galloway.

Tristan kihangosította a telefont, hátradőlt a székében, majd elmondta az asszonynak, mi történt aznap reggel.

– Meghalt? – szisszent fel Mrs. Wallis. – De akkor most mi lesz? Hiszen… – Megbicsaklott a hangja. – Azt mondta, hogy annak a nőnek köze van Ashlyn eltűnéséhez, és azért figyeli, mert elvezethet hozzá.

Ashlyn Wallis valóban akkor tűnt el, amikor időpontja lett volna Camilla Simon szalonjában. Megtalálták a szobájában a szalon szórólapját, amire egy előző csütörtök délutáni időpont volt írva. Aznap este pedig Ashlyn már nem tért haza.

Camilla Simon ugyan azt állította, hogy a lány nem foglalt nála időpontot, de Tristan ösztönei azt súgták, valamit titkol, ezért kezdte el megfigyelni.

Na meg azért is, mert semmilyen más nyom nem akadt, amin elindulhatott volna. Úgy tűnt, mintha Ashlynt egyszerűen elnyelte volna a föld, de ezt persze nem mondhatta Mrs. Wallisnak.

– Újra leellenőrzünk mindent, hátha elsiklottunk valami felett – vetette be a szokásos választ, amit akkor használt, ha elakadt egy üggyel. – Vegyük még egyszer végig, mit csinált Ashlyn az eltűnése előtt.

– Ugyanazt, mint máskor – kezdett bele Mrs. Wallis kötelességtudóan a beszámolóba ismét. – Hétfőn délután a könyvtárban tartotta a szokásos mesefoglalkozását a gyerekeknek. Kedden a heti bevásárlást intézte, szerdán egyenesen hazajött, csütörtökön pedig a megszokott időben elindult dolgozni Stockbridge-be, a pékségbe, de utána már nem ért haza.

– Biztos, hogy nem jutott eszébe azóta még valami? Nem viselkedett Ashlyn máshogy, mint szokott? Nem említett valamit, ami szokatlannak tűnt?

– Nem, de Ashlyn elég magának való. Ritkán mesél nekem részletesen a napjáról, amikor hazaér. Nem vagyok túl nagy segítség, ugye? – kérdezte elgyötörten az asszony.

– Minden, amit elmondott, segíthet – nyugtatta meg Tristan. – Ha pedig a rendőrség rájön, miért ölték meg Camilla Simont, talán az is a segítségünkre lesz.

– Maga szerint az, aki megölte… – Mrs. Wallis hangja elfúlt egy másodpercre. – Ugyanaz az ember bánthatta Ashlynt is?

Tristan keze automatikusan ökölbe szorult. Hazudni akart, de nem tehette ezt az asszonnyal. Nem kelthetett benne hiú reményt.

– Igen, lehet, hogy Camilla Simon meggyilkolása és a lánya eltűnése összefügg, de ebben még nem vagyunk biztosak. Ráadásul, ha kapcsolódik is egymáshoz a két eset, akkor sem egyértelmű, hogy a gyilkos Ashlynt is bántotta. Most az a fontos, hogy a lánya megtalálására koncentráljunk.

– Rendben, és… köszönöm, nyomozó! – Mrs. Wallis hangja újra elfúlt, egészen úgy, mintha a sírás kerülgetné, és Tristan ettől még pocsékabbul érezte magát.

Letette a telefont, és frusztráltan beletúrt a hajába, bár legszívesebben az asztalra csapott volna. Ám amikor legutóbb ezt tette, Mrs. Galloway úgy rontott be az irodájába, mintha azt hinné, nem is az asztalon vezeti le a dühét, hanem az egyik ügyfelén. Aztán napokig olyan pillantásokkal méregette, mintha ön- és közveszélyes lenne, sőt még egy-egy kurta megjegyzést is tett arról, hogyan kell egészségesen levezetni az embernek a dühét.

Tristan néha nem is értette, miért nem keres az asszony helyett egy másik titkárnőt. Egy olyat, aki a munkán kívül békén hagyja, legalább minimálisan tiszteli, és akinek nincs izgága unokája, aki folyton az irodában lebzsel.

Épp be akarta kapcsolni a számítógépet, hogy átnézze azt a meglehetősen csekély mennyiségű információt, amit az elmúlt napokban összeszedett Ashlyn eltűnésével kapcsolatban, hátha támad valami ötlete, amikor kopogtattak az ajtaján.

– Igen? – szólt ki kurtán, mire Lottie jött be a szobába.

– Mrs. G. mondta, mi történt.

Hirtelen az egész szobát betöltötték a nő vörös fürtjei és édes, fahéjas parfümje. Tristan úgy érezte, mintha reggel óta most először lenne képes úgy istenigazán levegőt venni.

– Ja, nem így terveztem indítani a mai napot.

– Rá akartalak beszélni egy ebédre, de sejtem, hogy most nem nagyon vagy olyan kedvedben, hogy kimozdulj.

– Tényleg nem – dörmögte Tristan, és amikor Lottie az asztalát megkerülve odajött hozzá, egyszerűen az ölébe húzta, és megcsókolta.

Olyan vehemensen, amire valószínűleg Mrs. Galloway azt mondaná, hogy asztalcsapkodás helyett így vezeti le a feszültségét, de szerencsére Lottie nem bánta ezt a fajta feszültséglevezetést. Sőt ugyanolyan mohón viszonozta a csókját, az ujjaival pedig beletúrt a hajába.

Két és fél évvel ezelőtt a nő viharként rontott be az életébe, és mindent a feje tetejére állított. Újságíró volt, Tristan pedig rendőr, és gyűlölte a firkászokat. Ott tett keresztbe Lottie-nak, ahol csak tudott, a nő pedig előszeretettel viszonozta minden mocskos húzását.

Kölcsönösen meg tudták volna fojtani egymást egyetlen kanál vízben, aztán amikor kénytelenek voltak együttműködni egy ügyben, a gyűlölet olyan váratlanul alakult át őrült szenvedéllyé, majd mély szerelemmé, hogy Tristan a mai napig sem tudta megmondani, mi volt az a pont, amikor az érzelmei ilyen hirtelen fordulatot vettek.

Minden egyes nap meglepte, hogy milyen erősen vonzódnak egymáshoz. Annyira erősen, hogy emiatt is keresett a nő munkahelyéhez közeli irodát. Így bármikor bezárkózhattak ide. Vagyis csak akkor, amikor Mrs. Galloway elment ebédelni, mert bármennyire is jó volt Lottie-val szeretkezni az íróasztalán, esetleg a kanapén, vagy épp a falhoz dőlve, nem volt kedve utána a titkárnője megjegyzéseit hallgatni még arról is, hogy ilyesmit nem csinál az ember a munkahelyén.

Így hát ezúttal is erőt vett magán, és elhúzódott Lottie-tól.

A nő nem mozdult az öléből, csak rámosolygott, és megsimogatta az arcát.

– Szóval mi történt Camilla Simonnal? – kérdezte, Tristan pedig hiába fogadta meg még a legelején, hogy távol tartja Lottie-t a nyomozóirodától, nehogy bajba sodorja, mégis elmondott neki mindent.

– Igaza van Mrs. Gallowaynek – mordult fel Tristan –, olyan az egész, mint egy kivégzés. Ez pedig nem sok jót ígér Ashlynre nézve, ha az eltűnésének tényleg köze van Camilla Simonhoz, ahogy sejtem.

– Azért van rá esély, hogy életben van, hisz nem került elő a holtteste – jegyezte meg Lottie. – Pedig úgy tűnik, hogy a gyilkos Camilláét nem is nagyon akarta rejtegetni, ha simán beledobta egy kukába.

– Igen, ez igaz, de gyorsan meg kell találnom Ashlynt, hogy ő ne végezze így.

– És meg is fogod. – Lottie újra megsimogatta az arcát, közben a szemében megcsillant a szokásos kíváncsiság. – Azért engem érdekelne, hogy az a másik magánnyomozó mi mindent tud még Camilláról, amit nem árult el. Lehet, érdemes lenne beszélned vele. Sőt, jobb ötletem van! – ragyogott fel még jobban a szeme, ami semmi jót nem jelentett, Tristan ezt már tapasztalatból tudta.

– Mi az az ötlet? – nyögött fel.

– Azt mondtad, hogy a barátnőjével van itt, ugye? Mi lenne, ha meghívnánk őket ma este a Black Catbe? Természetesen teljesen baráti alapon, aztán pár pohár ital után könnyedén kiszedek a fickóból bármit – vigyorgott rá Lottie, Tristan pedig tudta, hogy nem túloz, tényleg képes úgy kivallatni az embereket, hogy azok észre sem veszik, és a legrejtettebb titkaikat is kifecsegik neki.

– Gondolom, nem tudlak lebeszélni róla – felelte savanyúan.

– Nem hát – kacsintott rá a nő –, és minek is akarnál, amikor így talán lényeges infókat szerezhetünk, amik előremozdítják a nyomozást?

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás