Megyeri Judit - Jud Meyrin: Vérbeli detektívek

A Black Cat szokványos skót kocsmának nézett ki kőfalával és sötétre festet, fakeretű kirakatával, csak épp az edinburghi rendőrkapitánysággal szemben állt, ami azonnal szemet szúrt Bennek. És valószínűleg Flórának is. A nő ugyanis megtorpant a járda szélén, amint kiszálltak a taxiból, aztán a homlokát ráncolva, aggodalmasan nézett előbb a rendőrség épületére, aztán Benre.

– Valahogy nem bírom elhinni, hogy ez egy szimpla baráti este lesz – jegyezte meg, Ben pedig kénytelen volt egyetérteni vele.

Először csupán meglepte, hogy a fickó, aki már akkor gyanakvással kezelte, mikor még nem is tudtak Camilla Simon haláláról, elhívta őket inni. Aztán kíváncsi lett. Vajon mit akar tőle Tristan Hunter?

Mint kiderült, jó volt a megérzése, a póktetkós pasas valóban zsaruként dolgozott, majd átnyergelt magánhekusnak. Hiába tevékenykedtek azonban ugyanolyan területen, Ben egy cseppet sem találta szimpatikusabbnak Huntert, mint korábban, és a megérzése azt súgta, hogy ne is bízzon benne.

– Valószínű azt hiszi, hogy segíthetek a nyomozásában – dörmögte Flórának. – Információkat akar kiszedni belőlem.

– És ő mi után is nyomoz?

– Egy eltűnt lány után, de fogalmam sincs, mi köze van annak Camilla Simonhoz. Hunter a részleteket elég jól elhallgatta. – Ben persze ugyanazt tette, és egyetlen pillanatra sem bánta meg.

– Talán tényleg segíthetsz neki. Végül is eléggé utánanéztél Camillának – jegyezte meg Flóra, és Ben ettől olyan aprónak érezte magát, mintha a közel százkilencven centijének a felét hirtelen elvesztette volna.

Amikor visszaért a motelbe, bevallotta Flórának, mi történt, és igazából miért is vannak Edinburghben. Camilla halála és a rendőrség bevonása után mást nem is nagyon tehetett, hiszen bármikor megjelenhettek nála a zsaruk, hogy újra behívják kikérdezni.

Ben azt várta, hogy Flóra ki fog borulni, de a nő sztoikusan fogadta a hírt. Annyira sztoikusan, hogy Ben már-már azt kívánta, bár kiabálna és dühöngene, hogy aztán ő kiengesztelhesse, majd mindent lezárhassanak az ágyban. Ám se veszekedésre, se békülős szexre nem került sor.

– Flóra, tudom, hogy balfasz voltam… – kezdte Ben, de a nő leállította.

– Ezt már mondtad párszor, nem kell elismételned. – Rámosolygott, bár Ben nem tudta elűzni az érzést, hogy a tekintete mélyén szomorúságot lát.

– De, el kell, mert szemétség volt, csak épp… – elakadt a szava, pedig ez nem sűrűn szokott előfordulni vele. – Nem akartam csalódást okozni – vallotta be végül.

Flóra közelebb lépett, és hozzásimult.

– Pedig azzal, hogy nyomozol, mert rá akarsz jönni, mi történt, nem okoztál volna csalódást.

– De azzal igen, hogy hazudtam, mi?

Ben a nő dereka köré fonta a karját, és beszívta csábító rózsaillatát.

Bár már majdnem egy éve együtt voltak, még mindig akadtak pillanatok, amikor Ben nem teljesen hitte el, hogy Flóra tényleg az övé, és nem csak egy nagyon élénk álomkép. Olyan, ami annak idején akkor kísértette, ha sokat piált és drogozott.

Muszáj volt megérintenie a nőt. Csak hogy tudja, tényleg valódi. Hát most is ezt tette. Beletúrt Flóra hajába, és megcsókolta.

Egy hosszúra nyúló percig csak álltak a járdán összefonódva, majd Flóra, mosollyal a szája körül elhúzódott tőle.

– Gyere, menjünk be! – mondta. – Legalább kiderül, mi fog ebből a mai estéből kisülni.

Ben pár másodpercre még magába szívta a nő látványát. Barna haját, ami kibontva egészen a háta közepéig ért, figyelmes macskára emlékeztető szemét, telt ajkát, és elfogta valamiféle megérzés, hogy jobban tenné, ha ebben a szent pillanatban sarkon fordulnának, és visszatérnének a motelbe, ahol, hiába nem veszekedtek, jöhetne az a békülős szex, hogy aztán mindent elfeledve ki se nagyon keljenek az ágyból a következő öt napban a repülőgépük indulásáig, de ahogy reggel, most sem volt képes megtenni ezt.

Kézen fogta Flórát, és belépett vele együtt a kocsmába.

Azonnal észrevette Huntert. A pasas talán még nála is nagyobb darab volt, könnyedén ki lehetett szúrni. Egy vörös hajú nővel ült az egyik fal melletti asztalnál. Valószínűleg a barátnője, akit a telefonban említett.

– Ők azok? – biccentett feléjük Flóra.

– Igen.

– Nekem szimpatikusnak tűnnek – mondta a nő, amikor Hunter barátnője felkacagott, és a fickó szája sarka is felfelé kunkorodott, pedig Ben meg mert volna esküdni rá, hogy Hunterből teljesen hiányzik a jókedv minden kifejezési formája.

– Te az exférjedet is szimpatikusnak tartod, szóval a te véleményed nem mérvadó. Túl kedves vagy – ugratta Ben a nőt.

Flóra csúnyán nézett rá.

– Márkot nem is tartom szimpatikusnak, csak elviselhetőnek. És én a helyedben örülnék neki, hogy ilyen kedves vagyok, máskülönben már lehet, hogy egy Rózsakő felé tartó repülőn ülnék.

– Igazad van, édes. Visszaszívok mindent! – vigyorgott rá Ben engesztelően.

– Helyes! – biccentett Flóra még mindig kissé villámló szemmel, de végül azért ő is elmosolyodott.

Odamentek az asztalhoz. Mielőtt akár Ben, akár Hunter megszólalhatott volna, a vörös hajú csaj enyhe skót akcentussal hadarni kezdett.

– Úgy örülök, hogy megismerhetlek benneteket! – villantott egy mosolyt Benre, aztán Flórához fordult. – Téged főleg! Alig várom, hogy dumáljunk! Eleve kevés nőismerősöm van, és aközött a kevés között sem akad egy olyan sem, akinek a párja zsaru lenne, nemhogy magánzsaru. – Megcsóválta a fejét, aztán észbe kapott, szabadkozni kezdett. – Jaj, ne haragudjatok, még be sem mutatkoztam! Lottie Kelsey vagyok.

– Flóra Abonyi. – Flórán látszott, hogy kissé megütközött a másik nő lelkes szóáradatán, Ben is eléggé meglepődött, hogy egy ilyen szószátyár csaj a mogorva Hunter barátnője, de persze mondani nem mondott semmit, csak megrázta a nő felé nyújtott kezét, és elővette a legkönnyedebb, legudvariasabb modorát.

– Ben Burke. Én is örülök, hogy megismerhetlek.

– Amerikai az akcentusod – állapította meg azonnal Lottie.

– Phoenixben születtem, az apám amerikai volt. – Ben maga sem értette, miért tette hozzá az utóbbit, amikor utált az apjáról beszélni, hisz nem sok jó emléke fűződött hozzá. Valószínűleg Lottie közvetlensége volt az oka. – Hozok magunknak italt – terelte el gyorsan a szót. – Nektek valamit? – mutatott az asztalon lévő majdnem üres poharakra.

– Megyek veled – emelkedett fel a székéből Hunter.

Szótlanul sétáltak a bárpulthoz. Amikor odaértek, Hunter rápillantott.

– Whisky, sör vagy mindkettő? – húzta fel a szemöldökét, mire Ben rávágta:

– Micsoda kérdés! Jöhet mindkettő.

A fickó erre csak a szemét forgatta. Üvöltött róla, hogy ugyanannyira a háta közepére se kívánja, mint aznap reggel, az első találkozásuk alkalmával, de azért leadta a rendelésüket a csaposnak. Ben töprengve figyelte, és amikor Hunter újra felé fordult, megkérdezte:

– Tulajdonképpen miért is vagyunk itt ma este? És ne mondd, hogy azért, mert a csajod dumálni akart az enyémmel.

– Miért ne? – állta Hunter a tekintetét.

– Mert nem tűnsz olyan pasasnak, aki kísérgeti a barátnőjét csajos programokra.

– Az anyjához is elkísérem, és elhiheted, ahhoz képest ez a mai este semmi.

A fickó savanyúan elhúzta a száját, és Bennek nyomban eszébe jutott a saját feszült viszonya Flóra apjával, aki ugyan már nem akarta minden eszközzel elkergetni őt a lányától, de azért továbbra sem voltak puszipajtások, valószínűleg soha nem is lesznek.

Ben most először tudott szimpatizálni Hunterrel. A pultos letette eléjük az italokat, és ő azonnal nagyot húzott az egyik whiskys pohárból, aztán Hunter felé biccentett.

– Az apák sem jobbak, haver – mondta, mire Hunter kissé megütközve meredt rá.

– Ugye nem az a fajta vagy, aki lelkizni kezd, ha piál? Mert akkor ez mégis csak egy marha hosszú este lesz.

– Nyugi, nem lelkizek. Főleg, ha végre elárulod, mit keresünk itt. És ne a kamuindokot mondd, hanem az igazat!

Hunter összevonta a szemöldökét, és nem szólt semmit. Ben arra gondolt, hogy nem holmi lelkizés miatt lesz hosszú az este, hanem azért, mert a pasas képtelen normálisan kommunikálni.

– Figyelj, haver…

– Nem vagyok a haverod! – mordult rá Hunter.

– Oké, oké – emelte fel Ben a kezét védekezően. – Azt akartam csak mondani, hogy nagyjából sejtem, miért vagyunk itt. Rá akarsz jönni, tudok-e valami olyat Camilla Simonról, amit te nem. De hé, nem kell ám ehhez kémkedned! Amit, ne vedd sértésnek, amúgy elég bénán csinálsz. Hanem egyszerűen kicserélhetnénk az információkat. Én elmondom, amit tudok, és te is elmondod, amit te tudsz. Mindenki jól jár.

– Ilyen egyszerű lenne?

– Miért ne? Nem kell, hogy feleslegesen bonyolítsuk – vonta meg a vállát Ben, mire Hunter legurította a saját whiskyjét, dobott pár bankjegyet a pultra, és két söröskorsóért nyúlt.

– Hozod azokat, vagy segítsek? – biccentett a másik kettő felé kikerülve a választ.

Ben, bár azt hitte, ez nem lehetséges, kezdte még idegesítőbbnek találni a fickót, mint eddig. Olyan volt Hunterrel dumálni, mintha egy kősziklából próbálna valamilyen emberi reakciót kicsikarni. De azért felkapta a két poharat, és Hunterrel együtt visszatért az asztalhoz.

Flóra és Lottie annyira barátian beszélgettek, mintha nem csupán tíz perce, hanem évek óta ismernék egymást. Ben egy pillanatig figyelte, ahogy Flóra mosolyogva arról mesél, hogyan találkoztak hosszú évek után újra tavaly tavasszal egy gyilkossági ügy kapcsán Rózsakőn.

– Hűha, egy hulla az apád kávézójában! – kiáltott fel Lottie. – És még nekem mondják azt, hogy mindig minden bűncselekménybe belekeveredek, de te még nálam is durvábban nyomod!

– Látom, rokonlélekre bukkantál – tette le Hunter a barátnője elé az egyik söröskorsót, aztán leült mellé.

Látszott rajta, hogy nemigen örül a két nő közös kapcsolódási pontjának, és ebben Ben véletlenül teljesen egyetértett vele. Ha tudta volna a szuperbiztos módját annak, hogyan tartsa távol Flórát mindenféle bűncselekménytől úgy, hogy azért együtt is maradhasson vele, és a munkáját is tudja folytatni, gondolkodás nélkül megtette volna. És valami azt súgta, Hunter ugyanezt tenné a barátnőjével.

– Lehet, nem is nektek van szükségetek a traccsolásra – jegyezte meg Ben, miközben ő is leült –, hanem nekünk Hunterrel pár pohár piára.

– A kettő nem zárja ki egymást – vigyorgott rá Lottie, aztán újra faggatni kezdte Flórát a tavalyi kávézós nyomozásukról, közben pedig ő is mesélt arról az ügyről, amiben kénytelenek voltak együttműködni Hunterrel, hogy lebuktassanak egy teljesen pszichopatának tűnő műkincstolvajt, aki hébe-hóba szórakozás gyanánt gyilkolt is.

Ben azon kapta magát, hogy ő is beszáll a beszélgetésbe. Rádöbbent, hogy Lottie és Hunter ügyei legalább annyira rázósak voltak, mint a sajátjaik, és sokszor ugyanúgy hajszálon múlott az életük. És hiába nem kedvelte Huntert, hiába sejtette, hogy Lottie épp profi módon próbál belőlük minél több információt kiszedni, egyre jobban szórakozott.

Persze azért észnél volt, és amint Camilla Simon vagy a tavaly halloweenkor történtek felé kanyarodott a beszélgetés, mindig elterelte a szót. Lottie hagyta magát elterelni, majd újra rátért az őt érdeklő témákra, de olyan természetesen, mintha egyáltalán nem direkt csinálná, hanem tényleg csak kíváncsi lenne.

Ben kénytelen volt megállapítani, hogy a nő nagyon érti a dolgát. Egyre nehezebb volt úgy témát váltania, hogy ne tűnjön túl mesterkéltnek vagy épp barátságtalannak, és még nehezebb volt, hogy Hunter jelenlegi nyomozásáról kérdezősködjön, ám Lottie így is rájött, mire játszik.

– Basszus, jó vagy! – kiáltott fel a nő kissé frusztráltan.

– Te is – vigyorgott rá Ben, mire Flóra felszusszant mellette. Ezek szerint neki is feltűnt, miféle játszma folyik közöttük.

– Komolyan, olyan nehéz lenne nyíltan beszélni? Tudjátok, mint a normális emberek.

– Én is ezt javasoltam Hunternek – jegyezte meg Ben –, de nem igazán volt vevő rá. Így kénytelen voltam belemenni a játékukba.

– Pedig ha mindenki elmondaná, amit tud, akkor esetleg folytathatnátok a nyomozást, ne adj isten együtt is működhetnétek. Ehelyett belementek valami hülye játszmába, ami egy filmben talán szórakoztató, de így élőben elég nevetséges, főleg másfél óra után. – Flóra szigorúan végignézett rajtuk, mire Lottie grimaszolni kezdett.

– Lehet, hogy mégsem vagyunk olyan jók – pillantott Benre. – De egyébként egyetértek Flórával, ideje nyílt kártyákkal játszani. – Hunterhez fordult, és Ben úgy érezte, mintha valamiféle néma kommunikáció zajlana le közöttük, mintha egymás agyából olvasnák ki mind a kérdéseket, mind a rájuk adott válaszokat. Amikor végül abbahagyták a fura tanácskozást, mindketten feléjük néztek.

– Rendben – szólalt meg Hunter vonatottan. – Hajlandó vagyok elmondani, amit tudok, ha te is, Burke.

– Én már másfél órája is hajlandó lettem volna, haver. – Ben szándékosan megnyomta az utolsó szót, és élvezettel figyelte, ahogy Hunter arca megvonaglik. Mert az egy dolog, hogy együttműködnek, de attól még idegesítheti egy kicsit a pasast.

Hunter valahogy megállta, hogy ne küldje el a picsába, pedig látszott rajta, hogy nagyon szívesen megtenné. Helyette kiitta a maradék sörét, és az ajtó felé biccentett.

– Menjünk az irodámba. Ott nyugodtabban beszélhetünk.

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás