A nő sikítása nem volt hangos, épphogy csak átszűrődött a falon, aztán el is tompult, Emma mégis azonnal felébredt rá.
Álomtól ködös fejjel is tudta, hogy nem egy durvább, ám kölcsönös szexnek lett akaratlanul a fültanúja. Abba a sikításba döbbenet, fájdalom, rettegés, majd valamiféle megfoghatatlan beletörődés vegyült.
Az erőszak hangja…
Emma jól ismerte ezt hangot. Végül is a gyerekkora szerves részét képezte, és hiába telt el majdnem tizenhét év, egészen pontosan tizenhat év, nyolc hónap és három nap, még mindig nem tudott megszabadulni az emlékétől.
Valószínűleg soha nem is fog.
A hirtelen beálló csönd Emma dobhártyájára nehezedett, aztán ismét hallatszott a fojtott sikítás a szomszédból. Emmát leverte a víz, a gondolatai pedig megfeneklettek, mint egy sárba ragadt autó.
Nem tudta eldönteni, melyik lakásból jönnek a hangok. Úgy visszhangoztak a szobában, mintha egyszerre hallaná jobbról, balról és szemből is. A szíve fájdalmasan a mellkasának feszült, a lába remegni kezdett, az agyába pedig mintha gyorsan keményedő betont öntöttek volna.
Gyűlölte ezt, a tehetetlenséget, hogy nem ura a saját testének. Majdnem annyira gyűlölte, mint magát az erőszakot.
Körmeit belevájta a combjába, így egy kicsit kontrollálni tudta a reszketést. Az éjjeliszekrényhez csúszott, felkapta a mobilját. Az első ösztönös gondolata az volt, hogy hívja a 112-őt, de tisztában volt vele, hogyan jár el a rendőrség az ilyen esetekben.
Pontosabban hogyan nem.
Főleg, ha nem is az áldozat tesz bejelentést, hanem egy kívülálló. Emma ezt az erőszaknál és a tehetetlenségnél is jobban gyűlölte.
Második lehetőségként Benjamin Burke ugrott be. Egy magánnyomozó, Emma kevés barátainak egyike. De Ben aznap reggel repül Skóciába a barátnőjével, Flórával, Emma pedig tudta, hogy rájuk fér a pihenés, nem zavarhatja őket pár órával az indulás előtt. Pedig csinálnia kell valamit!
Annak idején megfogadta, hogy soha többé nem lesz tehetetlen.
Megint kiáltás hallatszott, jóval kétségbeesettebb, mint korábban. Aztán újabb, egymásba olvadó zajok, amiknek puffanás vetett véget, mintha durván a földre löktek volna egy testet, és csend lett.
Hosszú, fülsértő csend.
Emma pedig, bár eddig titkon azt kívánta, hogy ne kelljen többé hallania azokat a hangokat, most azért fohászkodott, hogy újra átszűrődjön egy kiabálás, egy sikítás, vagy bármiféle életjel, de a ház ugyanolyan néma maradt, mint az ezt az éjszakát megelőző két és fél évben, pontosabban két évben, négy hónapban és tizenkét napban, amióta itt lakott.
Emmát hatalmába kerítette valami hidegrázósan rossz előérzet. Újra belevájta a körmeit a combjába, és ezúttal sikerült annyira csillapítania a remegésüket, hogy ki tudott kecmeregni az ágyból, aztán átbotorkált a hálón, a nappalin, el egészen a bejárati ajtóig. Majd görcsbeálló gyomorral kinyitotta a zárat, és kinézett a folyosóra.
Nem látott és nem hallott azonban semmit, csak az éjszakai világítás vetett homályos árnyakat a falra és a lépcső korlátjára. Ennek ellenére nem tudott megnyugodni.
Hat lakás volt ezen az emeleten, a sajátján kívül öt, mindegyikben jó körülmények között élő emberek laktak. De hát a látszat semmit sem jelent, ezt ő maga tudta a legjobban.
Visszament a lakásába, és a mobilra pillantott, amit még mindig a kezében szorongatott. Talán mégis van valaki, akivel beszélhetne…
A férfi ugyan gyűlölte, ráadásul teljesen jogosan, de Emma bízott benne, hogy nem mondana nemet, ha valakinek a segítségére lenne szüksége. Legalábbis Újvári Péter főhadnagynak ez volt az egyik legfőbb tulajdonsága. Mindenkin segített.
Még azon is, akit teljes szívéből utált, mint őt.
Persze emellett egy rideg, goromba, sőt félelmetes alak volt, és Emma ugyan sosem mutatta ki, de minden egyes alkalommal gyomorideggel küzdött, ha a férfi a közelében volt. Ez pedig előfordult párszor, hisz Újvári is Ben és Flóra baráti köréhez tartozott.
A mobil kijelzője negyed kettőt mutatott. Nem túl alkalmas idő a telefonálásra, de Emma összevetette a hajnali hívás okozta kellemetlenséget meg a bántalmazott nő helyzetét, és a mérleg nyelve gyorsan az utóbbi felé billent.
Így hát kikereste Újvári nevét a kontaktjai közül, és felhívta, közben hálát adott azért, hogy tavaly novemberben, amikor egy rövid időre együttműködtek, elmentette a számot.
Arra számított, hogy hosszan kell várakoznia, ez lett volna logikus, de Újvári alig két csörgés után felvette a telefont.
– Igen? – kérdezte, és ebbe az egyetlen kurta szóba sűrített megvetésből Emma azonnal tudta, hogy a férfi is elmentette az ő számát. Ez pedig valamiért még jobban kibillentette az egyensúlyából, mint az elmúlt negyedóra.
– Nem akartam felébreszteni – kezdte a szokásosnál bizonytalanabbul, mire Újvári félbeszakította.
– Nem aludtam. Miért hívott? – A hangja tárgyilagos volt, és hűvös, meg elég kelletlen. Mintha már megbánta volna, hogy felvette a telefont.
– Dolgozik? – csúszott ki Emma száján az egyetlen lehetséges magyarázat, amiért a férfi éjszakázhat.
– Ezért hívott, hogy ezt megkérdezze, vagy valami ennél fontosabbat is akar így hajnali kettőhöz közeledve? – érdeklődött Újvári ironikusan, mire Emma azonnal ostobának érezte magát. Tényleg, miért nem tér a lényegre?
– Nem – köszörülte meg a torkát –, természetesen nem ezért hívtam. Hanem azért, mert valamelyik szomszéd lakásból erőszak hangjait hallottam az előbb.
– Miféle erőszak?
– Családon belülire tippelek.
– Akkor hívja a 112-t.
– Pontosan tudja, hogy ezt nem tehetem. Fogalmam sincs, melyik lakásból jött a zaj. Azt sem tudom, az áldozat hajlandó lenne-e a rendőrséghez fordulni, vagy mindent tagadni fog, akkor meg a zsaruk felbukkanása csak feldühíti a bántalmazóját.
– Tőlem mégis mit vár, mit tegyek?
– Utánanézhetne kicsit a lakóknak. Én… nos, nem annyira ismerem őket. – Emma még sosem bánta ennyire, hogy hiányzik belőle az a képesség, hogy könnyedén szóba elegyedjen és megismerkedjen másokkal. – Ha tudom, ki az áldozat, beszélhetek vele, megnézhetem, hogy van, és ajánlhatok neki olyan szervezetet, ahol tudnak segíteni, ahol lakhat, ha szüksége van rá. Meg persze arról is meggyőzhetem, hogy tegyen feljelentést, de csak az óvintézkedéseket követően, amiket a rendőrség önmagától képtelen biztosítani.
Újvári egy hosszúra nyúló pillanatig nem mondott semmit.
– Ha ennyire nem bízik a rendőrségben – szólalt meg végül –, akkor minek hívott fel épp egy rendőrt?
– Mert abban bíztam, hogy tud segíteni. Nem hivatalosan.
– Nem hivatalosan – ismételte meg Újvári. – Összetéveszt Burke-kel. Én nem vagyok magánkopó.
– Tudom, és elhiheti, ha Ben nem indulna pár óra múlva Skóciába, őt hívnám fel. De nem akarom zavarni, és kifogytam a további lehetőségekből.
Emma rádöbbent, hogy bármit is hitt eddig, Újvári nem nagyon hajlik arra, hogy segítsen, és az volt a legrosszabb, hogy Emma még nagyon hibáztatni sem tudta érte. Egyedül ő az oka annak, hogy a férfi így viszonyul hozzá. Az viszont már egyáltalán nem igazságos, hogy az utálata miatt egy szerencsétlen bántalmazott nő fog tovább szenvedni.
– Péter – ejtette ki Emma a száján most először a férfi keresztnevét –, engem gyűlölhet, de kérem, segítsen azon a nőn, ő nem tehet semmiről!
Újvári nem felelt, csend zakatolt a vonal túlfelén. Emma azon tépelődött, mi mást mondhatna még, mire végül Újvári megszólalt.
– Azt hittem, a segítségem nélkül is körül tud nézni a rendőrségi adatbázisokban – közölte, és ha az előbb gúnyos volt a hangja, most egyenesen csöpögött a szarkazmustól.
Emma idióta módon csalódottnak érezte magát.
Azzal tisztában volt, hogy Újvári sosem fog megbocsátani neki, de azt hitte, egy másik ember kedvéért képes felülemelkedni a történteken. A fiatalkori, rebellis tettén, amikor a rendőrség tehetetlensége miatti frusztrációját azon élte ki, hogy betört az informatikai rendszereikbe, és megszellőztetett pár nem túl jól végződő ügyet.
Csupa olyat, ahol hiába történt feljelentés a bántalmazók ellen, a zsaruk nem tettek semmit, cserbenhagyták a bántalmazottakat, akik közül nem egy végül gyilkosság áldozata lett, esetleg saját kezével vetett véget az életének.
Emma meg akarta büntetni őket. Az összes bántalmazót, aki sosem került rendőrkézre, az összes zsarut, aki hátat fordított azoknak a földi pokolban élő nőknek és gyerekeknek.
Azt akarta, hogy az egész ország megtudja, milyen emberek valójában. Ám a bosszúja rosszul sült el, olyan tragikus következményeket okozva ezzel Újvárinak, amire álmában sem számított.
Kizárólag emiatt tűrte egyetlen szó nélkül a férfi minden gúnyos megjegyzését. Emiatt nem védekezett, nem szólt vissza, mert a főhadnagy mindegyik megjegyzése mélyén ott lapult az igazság.
Ám minden utálat, minden gúny ellenére hitt abban, hogy a férfi segíteni fog. Úgy tűnik, tévedett.
– Igaza van, nem gondoltam ezt át. Felejtse el, hogy felhívtam, majd megoldom egyedül – mormolta.
Képtelen volt elviselni, hogy a hangjából kicsengenek az érzelmei, inkább egyszerűen kinyomta a telefont. Aztán csak állt a nappalija közepén, a szokásos kupiban, mert soha nem bírta rávenni magát arra, hogy rendet rakjon, hisz mindig annyi fontosabb dolga akadt.
Most például az, hogy rájöjjön, ki az a nő, akit bántottak.
Azzal nyugtatta magát, hogy ezúttal a hackeléssel segít valakin, aki bajban van, nem úgy, mint tíz évvel ezelőtt.
Vagyis pontosan tíz éve és tizenhárom napja, amikor az átgondolatlan, dühtől vezérelt tettével nem igazságot szolgáltatott, hanem halált és fájdalmat okozott olyan embereknek, akik semmiről sem tehettek.
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
MÁR ELŐRENDELHETŐ!
Rendeld elő 30% kedvezménnyel, ajándékkönyvvel és a könyvhöz készült könyvjelzővel:
ELŐJEGYZÉS KÖNYVHETI ÁTVÉTELLEL: A Kristály Villa titka
LÍRA: A Kristály Villa titka
KÖNYVTÜNDÉR: A Kristály Villa titka
ÁLOMGYÁR: A Kristály Villa titka
BOOK24: A Kristály Villa titka
OLVAS.HU: A Kristály Villa titka
Ha csak attól a férfitól számíthatsz segítségre, aki gyűlöl, a következmények beláthatatlanok…
Rády Emma tíz évvel korábban bosszút akart, ami azonban halállal végződött. Ugyan a börtönt megúszta, és új életet kezdett Rózsakőn, de a múltja továbbra is kísérti. Aztán egy éjjel bántalmazás hangjait hallja a szomszédból, és elhatározza, hogy nem hagyja annyiban. Hisz a saját bőrén tapasztalta, milyen az, amikor mindenki hátat fordít a családon belüli erőszak áldozatainak. Ám aki a segítségére lehetne, teljes szívéből gyűlöli.
Újvári Péter főhadnagy élete tönkrement. Megkeseredett és magányos Emmának köszönhetően. Amikor a nő felbukkan, minden erejével el akarja utasítani a kérését, és messzire akarja kergetni magától, nem csupán azért, amit Emma egykor vele tett. Hanem a mocskos és teljesen helytelen vágy miatt is, amit a nő iránt érez. De túl mélyen gyökerezik az ösztöne, hogy segítsen a bajba jutottakon.
Péter kénytelen-kelletlen nyomozni kezd, és Emmával olyasmire bukkannak, amire egyáltalán nem számítottak: Rózsakő eddigi legelborultabb gyilkosára. De vajon lehet esélyük ellene? És a gyűlölet tényleg átalakulhat szerelemmé, vagy ők ketten együtt még a gyilkosnál is nagyobb káoszba fullasztják Rózsakőt?
OLVASTAD MÁR?
Benjamin Burke azt hitte, tökéletes a terve. Elviszi a barátnőjét, Flórát egy régóta esedékes romantikus utazásra Skóciába, közben szimatol egy kicsit az ügyben, ami hónapok óta ébren tartja éjszakánként. Persze Ben életében soha semmi nem ilyen egyszerű, a tervei pedig hajlamosak gajra menni. Ezúttal a szokásosnál is jobban. Köszönhetően egy holttestnek, egy eltűnt lánynak, na meg Tristan Hunternek, az edinburghi zsarunak, akivel – mindkettőjük pechjére – kereszteződnek az útjaik.
Ben és Tristan azon kapják magukat, hogy őrült balhéba keverednek, ahol minden sarkon veszély les rájuk, miközben legszívesebben egymásnak is bemosnának.
Vajon sikerül összedolgozniuk és túlélniük a közös kalandot?
Jud Meyrin Rózsakői rejtélyek és Felföldi rejtélyek sorozata fonódik össze ebben a fergetegesen adrenalindús bromance-ban
Olvass bele a regényeimbe, és menj biztosra:
Ha tetszett, itt tudod megvenni a könyveket nyomtatva és elektronikusan is:
FairBooks Kiadó (akár dedikálva is)
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése