Kisvárosi romantika és krimi.
Baráti kapcsolatok, család.
Szenvedély és spicy jelenetek.
Meglepő fordulatok, rejtélyek.
Nyomozás és enimies to lovers románc.
Cozy, feelgood hangulat
A RÓZSAKŐI REJTÉLYEK TRILÓGIA immár teljes, és előrendelhető a csodaszép új sorozatborítóval, na meg rengeteg ajándékkal.
Mik az ajándékok? Ha a FaiBooks Kiadótól rendelsz, mindegyik könyv mellé megkapod a hozzájuk készült könyvjelzőt, és még kapsz ajándékba egy levendulás szappanrózsát vagy szappanszívet is. Ráadásul a könyvekre előrendelési időszakban 30% kedvezményt is adunk.
Újdonság! Az első és a második kötet új kiadásának a végébe belekerültek a sorozathoz készült kiegészítőnovellák is:
Holttest az Ambróziában -> Gének, Régimódi szaloncukor
Csontvázak a szekrényben -> Három nap karácsonyig, Maskarás ház
ELŐRENDELÉS ITT: FairBooks webshop
Akár Könyvfesztiváli átvétellel is. Ha jössz a könyvfesztiválra, és meg akarod spórolni a szállítási díjat.
KÖNYVFESZTIVÁLI ELŐJEGYZÉS: Rózsakői rejtélyek
CSOMAGBAN OLCSÓBB! A teljes trilógia most csupán 9500 Ft.
ELŐRENDELÉS ITT: Rózsakői rejtélyek trilógia
EXTRA! Rendeld meg a trilógia mellé a Vérbeli detektívek kisregényt is, ami a sorozat 2,5. része. Négy könyv most összesen 12,500 Ft.
ELŐRENDELÉS ITT: Extra könyvcsomag
FONTOS TUDNIVALÓK!!! -> Az előrendeléseket a könyvek megjelenését követően, szeptember 29 után szállítjuk.
RÓZSAKŐI REJTÉLYEK SOROZAT:
Holttest az Ambróziában - Rózsakői rejtélyek 1.
Csontvázak a szekrényben - Rózsakői rejtélyek 2.
Vérbeli detektívek - Rózsakői rejtélyek 2,5.
A Kristály Villa titka - Rózsakői rejtélyek 3.
Neked én, nekem te, egymásnak teremtve… – szólt a telefonból egyre hangosabban. Flóra a takaróval viaskodva tapogatózott a készülék után, és nagy nehezen sikerült leállítania az ébresztőt. Nyögve visszafúrta arcát a párnába. Miért is használja még mindig ezt az átkozott zenét?!
Kimászott az ágyból és megborzongott, amikor csupasz talpa a hűvös parkettához ért. Május végéhez képest meglepően hideg volt az idő, ő pedig nyitva felejtette éjszakára az ablakot. A takaró alatt fel sem tűnt, mennyire kihűlt a szoba, a pizsama helyett használt férfipólóban viszont annál inkább. Dideregve ment a fürdőszobába, hogy felmelegedjen a forró zuhany alatt.
Negyedóra múlva, immár felöltözve lépett be a konyhába, aztán egy pillanatra meg is torpant, olyan elhagyatottnak érezte a helyiséget az apja nélkül. A pulton nem gőzölgött a kávé, nem illatoztak friss péksütemények, és a tévé sem zümmögött.
Flóra levett egy bögrét a mosogató feletti polcról, majd bekapcsolta a kávéfőzőt. Amíg a kávéra várt, kibámult az ablakon; a fák ágait zöld levelek borították, a kerítés mellett sorakozó orgonabokrokon a lila virágok kezdtek megbarnulni. Hová a fenébe tűnt az elmúlt néhány hónap? Mintha csak tegnap ért volna véget az a borzalmas december…
Megcsörrent a mobilja, és Flóra fellélegzett. Nem kellett a kijelzőre néznie, anélkül is tudta, hogy Liza keresi. Csipkelődve szólt bele a telefonba.
– Ilyen korán, ráadásul szombat reggel? Ennyire pocsék volt a tegnap esti buli?
– Épp ellenkezőleg – válaszolt Liza kásás hangon. – Beveszek egy aszpirint, és megyek vissza aludni, de addig beszéljünk. Legfeljebb elfelejtem, miről dumáltunk.
Flóra a füle és a válla közé ékelte a mobilt, és kivette a tejet a hűtőből.
– Később is hívhattál volna, ugye tudod? Nem hinném, hogy túl elfoglalt leszek.
– Akkor meg minek rendelt haza az apád?
– Fogalmam sincs – vallotta be Flóra, és leült az asztalhoz a poharával. – Szerintem tudja, hogy a kávézó flottul működik nélküle is, és nem lesz rám semmi szükség. De ha azt akarja, hogy itt legyek, amíg elutazik, akkor rajtam ne múljon. Végül is baromira ráérek.
Azt már nem tette hozzá, hiszen Liza is pontosan tisztában volt vele, hogy Flóra sosem mondott nemet az apjának. Az anyja még gyerekkorában meghalt, azóta Flóra és az apja egy csapatot alkottak. Egy szorosan összetartó csapatot.
– Már el is utazott? – kérdezte Liza.
– Tegnap délután vittem fel Pestre, ma hajnalban indult a gépe.
– Még mindig nem bírom elképzelni egy lappföldi gyalogtúrán a faterodat…
– Én is meglepődtem, hogy Svédországot választotta, de így legalább végre felhasználja az ajándékutalványt, amit karácsonyra kapott tőlem. Már azt hittem, nem is fogja. Vagy rábeszél, hogy menjek el inkább én. Pedig az volt a cél, hogy ő mozduljon ki.
– Hát most kimozdul. – A vonalból susogó hang hallatszott, Liza valószínűleg visszafeküdt az ágyba és betakarózott. – Egyébként beugorhattál volna hozzám tegnap, ha már Pesten jártál.
– Bocs, nem volt kedvem bulizni.
– Nem mondod?! Mikor is volt hozzá kedved utoljára? Olyan rég, hogy már nem is emlékszem.
Flóra kortyolt a kávéjából, majd kényszeredetten megszólalt.
– Ismersz… vagy szórakoztató társaság vagyok, vagy a sebeimet nyalogatom. A kettő egyszerre nem megy.
– Te, drágám, nem a sebeidet nyalogatod, hanem dagonyázol az önsajnálatban.
– Miért, minek kellene annyira örülnöm? – kérdezte Flóra hirtelen feltörő keserűséggel. – Annak, hogy elváltam, vagy annak, hogy nincs munkám?
– Ismered a véleményemet mindkét témáról. Az előbbinek épp ideje volt, az utóbbit pedig csakis a saját hülyeségednek köszönheted. Egyébként beszéltél már Leonórával? Szerintem simán visszavenne, ha megkérnéd.
– Fél év után? Nem hinném.
– Honnan tudod, ha meg sem próbálod? Elő akart léptetni.
– Na igen, ahhoz elég jó újságírónak tart, hogy rúzsokról és ruhákról írjak. – Flóra grimaszolva rakta bele a poharát a mosogatógépbe. – Mi van, ha vissza se akarok menni?
– Akkor esetleg eldönthetnéd, mit akarsz! És ha már itt tartunk, ahelyett, hogy még mindig Márkot siratod, kereshetnél egy másik pasit. Olyat, aki a minimálisnál hosszabb ideig képes a nadrágjában tartani a farkát.
– Miért? Létezik ilyen? – morogta Flóra, és elment a kedve a további beszélgetéstől. – Indulnom kell, majd hívlak később, jó?
Rosszkedvűen pakolt be a táskájába, aztán kilépett az ajtón. A ház melletti garázsban terpeszkedett az apja terepjárója, egy fekete szörnyeteg, ami mindig egy kiszuperált, második világháborús tankra emlékeztette Flórát. Hiányzott neki kis, égszínkék Hondája, amit nemrég kénytelen volt eladni. Fél év munkanélküliség sajnos marha rossz hatással van az ember bankszámlájára.
Rózsakő lagymatag reggeli forgalmát össze sem lehetett hasonlítani a fővárosi dugókkal. Flóra felhangosította a rádiót, miközben a kávézó felé hajtott, tekintete olykor elidőzött egy-egy utcarészleten. A lakóparkok és a hipermarketek alaposan megszaporodtak az utóbbi időben, a város szebb arcát mutatta, mint valaha, és a fejlődés legjelentősebb mérföldköve – a jövő hétvégi reptéravató – még csak ezután következett. Az összes plakát ezt reklámozta. A kávézó keskeny, kanyargós utcájának az elejére is kifeszítettek egy molinót. A képen az új terminál és egy WizzAir utasszállító látszott, mellettük a polgármester pózolt. Flóra vetett egy pillantást a plakátra, majd behajtott az utcába és megállt a kávézó előtt.
A kávézó karamellaszínűre festett falai és jókora ablakai ugyanolyan makulátlanul tiszták voltak, mint mindig. Flóra kinyitotta az ajtót, belépett, és jólesően belélegezte a kávéillatú levegőt, bár ezúttal valami más, szúrós szag is keveredett a szokásos egyvelegbe. Talán hipó? Pedig azt csak a mellékhelyiség takarítására használták. Lekapcsolta a riasztót és az órájára pillantott. Szokás szerint túl korán érkezett. Felakasztotta a kardigánját a fogasra és elindult, hogy körülnézzen, de minden tökéletesen elő volt készítve az aznapi nyitásra. Csak annyi dolga akadt, hogy megigazítson néhány széket, és felszedje a földről a lepotyogott étlapokat.
A hátsó fal mentén sorakozó bokszokra is ránézett, hátha ott talál valami tennivalót. A fapadok magas háttámlája tökéletesen elszeparálta egymástól az asztalokat, Flóra talán emiatt nem vette észre eddig az utolsó bokszban bóbiskoló alakot.
– Hát persze… – morogta, és most már sejtette, honnan jött a korábban érzett szag.
Az apja néha megvendégelte a hátsó bejáratnál felbukkanó csavargókat, és az egyik bizonyára úgy gondolta, hogy külön meghívás nélkül bejöhet. Múlt télen is úgy döntött egy hajléktalan, hogy jobb bent melegedni a kávézóban, mint kint lenni az utcán, és felfeszítette a hátsó ajtót. Akkor ki is kellett cserélni a zárat, valószínűleg most is ez a helyzet. De mi történt a riasztóval? A mozgásérzékelőnek jeleznie kellett volna, amikor valaki belépett a vendégtérbe.
Flóra ingerülten ment oda az asztalhoz. Most majd jól megmondja a magáét ennek az alaknak! A korábbi szag itt azonban még erőteljesebben érződött, és nem hasonlított ahhoz a bűzhöz, amit a csövesekhez társított. Inkább édeskés, kicsit émelyítő volt, mint gyomorforgató. Flóra homlokráncolva hajolt közelebb. A férfi mozdulatlanul szunyókált az asztalra dőlve, az arca nem, csupán sűrű, hullámos haja látszott. Kifogástalan fekete dzsekit viselt, és közelről egyáltalán nem tűnt hajléktalannak. De akkor mit keres idebent?
– Ébredjen! – szólt neki Flóra, de semmi sem történt. – Uram! – próbálkozott hangosabban, ám a férfi meg sem rezzent.
Közelebbről nézve a testhelyzete egészen természetellenes volt. Lehet, hogy nem is alszik? Flórában nyomban felmerült egy jóval rémisztőbb lehetőség. Dübörgött a szíve, ahogy az ismeretlen vállához nyúlt, és óvatosan megrázta. A férfi erre sem reagált, viszont valami tompán az asztalnak koppant.
Flóra két ujja közé csippentve húzta félre a dzsekit, és döbbenten meredt az idegen mellkasára, amiből egy kés markolata állt ki.
– Valaki az őrületbe akar kergetni! – panaszolta a nyeszlett fickó enyhe remegéssel a hangjában, és Ben arra gondolt, hogy annak a valakinek bizony könnyű dolga lesz.
Hátradőlt a kényelmes, bőr forgószékben, amit nemrég szerzett be a régi rozoga helyett, és szemügyre vette legújabb ügyfelét. A pasas világos szakállára ráfért volna egy igazítás, divatjamúlt farmeringben feszített, fakókék, szokatlanul hosszú szempillákkal keretezett szeme zavartan cikázott ide-oda, mindig csak egyetlen pillanatra állapodva meg azon, amit éppen nézett. Jelenleg az ablak előtt terpeszkedő kanapét, amire Flórának köszönhetően a régi kopott, virágmintás helyett, kék-zöld csíkos huzat került.
– Pontosan mit ért őrületbe kergetés alatt – pillantott Ben az íróasztalon fekvő megbízási szerződésre –, Mezei úr?
– Kérem, hívjon Norbertnek!
– Rendben, akkor Norbert! Nemrég költözött be a házba, igaz? – Ben újra konzultált az eddigi jegyzeteivel, és gyorsan megtalálta a Rózsakő egyik kertvárosában lévő ház címét.
– Igen, egy hete. Korábban külföldön éltem. – Mezei Norbert nem egyet biccentett a fejével, hanem kapásból hármat, amitől egy kopácsoló harkályra emlékeztetett. – Ez egy régi ház, tudja, tele sok limlommal. Nem igazán volt pénzem rendbehozatni, miután megvettem.
– És miből feltételezi, hogy valaki magára akar ijeszteni?
– Egyik nap nyitva találtam a bejárati ajtót, amikor hazaértem – közölte Norbert síri hangon, és Ben homlokráncolva próbálta elkapni a pillantását.
– Biztos benne, hogy nem maga hagyta véletlenül nyitva?
– Hát persze! – felelt az ügyfele felháborodottan, és tekintete egészen hosszan, legalább három másodpercig időzött az arcán, mielőtt az íróasztal mögötti szekrényre ugrott. – Tudja, van egy olyan szokásom, hogy többször is visszamegyek ellenőrizni az ajtót…
– Értem – bólintott Ben. Tehát a pasas még kényszeres is. – Elvittek bármit a házból?
– Természetesen nem! De ott hagyták ezt. – Norbert egy műanyag madáralakot vett elő a zsebéből, olyat, amit kulcstartókra szoktak aggatni, és lerakta az asztalra.
Ben kezdte elhamarkodott döntésnek vélni, hogy elvállalta ezt a megbízást, de azért az ujjai közé csippentette a figurát, és alaposan megnézte.
– Nem lehet, hogy ez a madár korábban is a házban volt, és véletlenül került elő épp akkor, amikor nyitva találta az ajtót? – fogalmazott olyan körültekintően, amennyire csak tudott.
– Ez egy varjú, rosszat jelent! – szólt az ügyfele olyan hangon, mintha elvárná, hogy minden ostoba babonát ismerjen. – A halál madara! Biztos, hogy valaki ezzel akar megrémíteni. A konyhában volt, az asztal közepén. Észrevettem volna korábban!
– Rendben – visszakozott Ben a feldúlt szóáradat hallatán. – Más idegen tárgyat nem talált?
– Nem elég a varjú?! – Norbert ezúttal olyan hosszan nézett rá, ami nála egyéni csúcsnak számíthatott. – Vagy maga is azt gondolja, mint a rendőrség? Hogy megőrültem?
– Dehogy! – hazudta Ben könnyedén. – Beszerzek egy rejtett kamerát, és felszerelem a házában.
Miközben Norbert hosszasan hálálkodott, Ben agya azon járt, hogyan tudná minél gyorsabban lezárni ezt a megbízást. Mert az nyilvánvaló, hogy a felvételen egyetlen ember lesz: az ügyfele. Arról nem beszélve, hogy egy kamerát saját maga is felszerelhetett volna, emiatt kár volt magánnyomozóhoz fordulnia. De fizetett a szolgálataiért, így Ben inkább befogta a száját. Túlságosan jól emlékezett arra, hogy fél évvel ezelőtt még a csőd szélén állt, nem fog elutasítani egy ügyfelet. Még akkor sem, ha az teljesen zakkant.
Felemelkedett a székből, hogy véget vessen a beszélgetésnek, és az ajtóhoz kísérte a férfit. Norbert alig volt alacsonyabb nála, és álló helyzetben a soványsága még inkább szembetűnt. Ben egészen megsajnálta.
– Ha valaki tényleg bejár a házába, arra rá fogunk jönni – mondta még búcsúzóul, és nézte, ahogy a pasas beül egy régebbi típusú Skoda Fabiába, aztán elhajt a szomszédos temető sárgásbarna lombkoronájú fái mellett.
A nyomozóiroda másik oldalán egy ósdi garázssor húzódott, szemben pedig egy romos gyárépület állt. Akárki is volt a tulajdonosa, hagyta teljesen lepusztulni, Ben pedig nem is bánta ezt. Szerette, hogy az utca a temetői látogatóktól eltekintve ennyire kihalt, és az ügyfelei is örültek, hogy senki nem látja őket, amikor igénybe veszik a szolgáltatásait. Habár akadtak kivételek. Egy fickó pár hete megbízta azzal, hogy találja meg a testvérét, akivel gyerekkoruk óta nem látták egymást, utána pedig ragaszkodott egy szelfihez a nyomozóiroda előtt, és rögtön fel is tette az Instagramra. Mintha menő lenne magánnyomozót fogadni. Ben tudta, hogy neki ez csak jó, hisz ingyen reklám, de miközben visszament az irodába, megcsóválta a fejét az emléktől.
Nem túl lelkesen leült a laptop elé, hogy kiválassza a kamerát Norbertnek. Közben arra gondolt, hogy hálásnak kellene lennie, amiért a nyomozóiroda virágzik, és sorban jönnek az ügyfelek. Csak ne lennének ilyen unalmasak a megbízások! Kezdte felettébb egyhangúnak érezni a hűtlen házastársak megfigyelését és a többi apró-cseprő ügyet, pedig inkább örülnie kellene, hogy egyetlen gyilkos sem rohangál Rózsakőn, és a változatosság kedvéért nincsenek életveszélyben.
Épp elküldte a megrendelést, amikor megcsörrent a mobilja. Egy másik ügyfele hívta, Kertész Kálmán; Ben elkínzottan felsóhajtott. A pasas hétfőtől csütörtökig Budapesten dolgozott, és a fejébe vette, hogy azokon a napokon, amikor nincs itthon, a felesége megcsalja. Ben már három hete figyelte a nőt minden hétfő, kedd és szerda este.
– Halló – szólt bele a telefonba.
– Nyomozó, az e heti megfigyelést szeretném magával egyeztetni – mondta a férfi pattogó hangon. – Csak ma és holnap kellene figyelnie Editet, szerdán este már itthon leszek. A múlt heti számláját pedig ma reggel átutaltam.
Ben tudta, csak annyit kellene felelnie, hogy rendben van. Hisz a pasas a tarifája másfélszeresét fizeti a megfigyelésért, de képtelen volt befogni a száját.
– Figyeljen, Kertész úr. Három hete követem a feleségét. Munka után a könyvtárból egyenesen az állatmenyhelyre megy, majd haza. Az anyján és egy-két barátnőjén kívül senki sem jár hozzá. Szerintem kijelenthetjük, hogy nem csalja meg magát.
– Vagy csak rájött, hogy valaki figyeli…
– Biztosíthatom, hogy nem vett észre.
– Ezt nem tudhatja, Edit nagyon okos nő, valószínűleg könnyedén túljár az eszünkön. Tovább kell figyelnie! – hadarta Kertész, és Ben hirtelen nem is tudta, hogy komikusnak tartja, amiért a pasas egyszerre nevezi eszesnek és házasságtörőnek a feleségét, vagy inkább siralmasnak.
– Jó, ahogy gondolja – sóhajtotta, közben komoran elkönyvelte, hogy ezek szerint az aznap estét sem fogja Flórával tölteni.
Mire sikerült leraknia a telefont, elmúlt négy. Flóra még egy óráig nem végez a munkával, ennek ellenére bezárta az irodát, motorra pattant, és az elkerülőút melletti ipari parkba hajtott, ahol a haverja, Alexék cége székelt. Flóra náluk dolgozott már lassan fél éve. Ben általában nem szokta munka közben zavarni, de most úgy érezte, muszáj kiszakítania maguknak egy kis plusz időt, mielőtt Kertész Edit nyomába ered.
A recepciós szó nélkül beengedte, Ben pedig egyenesen Flóra irodájába ment, és bekukkantott az ajtón. A nő az íróasztalon könyökölt, az ajkát rágcsálva bámulta a monitort. Bizonyára a céges honlapon dolgozott, amit Alexék az elmúlt években eléggé elhanyagoltak, de Flóra elkezdte gatyába rázni. Elszántan írta a beszámolókat a vállalat életéről, és készítette az interjúkat a dolgozókkal, közben egykori újságírós kapcsolatai révén azt is sikerült elérnie, hogy egyre többször szerepeljen a cég a médiában. Alex a maga exhibicionista módján élvezte a rá és a cégre irányuló reflektorfényt, ahogy Flóra is a sajtóreferensi munkát, Ben pedig az utóbbinak különösen örült. Így legalább a nőnek eszébe sem jut visszamenni a fővárosba.
Flóra aznap feltűzte a haját, hófehér blúza kivágásából elővillant a melle közötti völgy, és Ben néhány pillanatig némán csodálta. Támadt egy ötlete, hogyan javíthatna ezen a nem túl kellemes napon.
– Helló, édes! – lépett be a szobába. – Nagyon elfoglalt vagy?
Flóra mosolyogva nézett fel rá.
– Az attól függ! Ha megint arra akarsz kérni, hogy kísérjelek el egy megfigyelésre, mert egyedül unatkozol, akkor igen, szörnyen elfoglalt vagyok.
Bennek rögtön eszébe jutott a legutóbbi alkalom, amikor Flóra eljött vele Kertészék házához. Remekül szórakoztak az autóban… Vagyis csak szórakoztak volna, mert a Camaro utastere túl kicsi volt az ilyesmihez, és folyton beverték valamibe a tagjaikat. Végül még órákig kénytelenek voltak a kocsiban ülni, a kielégítetlen vágytól frusztráltan. Mire viszont hazaértek, mindketten olyan fáradtak voltak, hogy elaludtak, mielőtt még egymáshoz érhettek volna.
– Be kell szereznem egy nagyobb autót – morogta Ben, és magához ölelte a nőt.
Még mindig elképesztette, mennyire szédületes Flórával csupán a csókolózás is. Végigsimított szájával a nő puha, telt ajkán, és pillanatokon belül azon kapta magát, hogy a nyelvük őrülten kergetőzik, a keze pedig már Flóra combján kalandozott, és be-bekúszott a szoknyája alá.
– Ben, ez nem biztos, hogy olyan jó ötlet… – pihegte Flóra, ennek ellenére a tenyerét Ben fenekére szorította.
– Szerintem pedig a lehető legjobb. – Ben végighúzta a nyelvét a nő nyakán, és beleharapott a fülcimpájába. – Este megint megfigyelésre kell mennem, és nem bírom ki holnapig nélküled.
– Nem lehet kulcsra zárni az ajtómat, bárki bejöhet.
Flóra ügyelt rá, hogy halkan nyögjön fel, de a hangja így is őrjítő volt. Ben felmorrant, és a nőhöz nyomta az ágyékát.
– Akkor majd észreveszi, hogy zavar, és kimegy.
– Ki fognak rúgni…
– Alex? Ugyan! Tudod, ő hányszor kefélt az irodájában? – Ben kioldotta a legfelső gombot Flóra blúzán, és bebújtatta az ujjait a kivágásba. Vékony csipkét tapogatott ki, végigsimított az anyagon, újabb fojtott hangokat csalva ki a nőből.
– Meggyőztél! – zihálta Flóra, amikor Ben ujja már a mellbimbója körül körözött.
Felült az asztal szélére, fürgén Ben sliccéhez nyúlt, és már húzta lefele a cipzárt, amikor valaki kicsapta az ajtót, de olyan erővel, hogy a kilincs minden bizonnyal lyukat ütött a vakolaton.
Flóra vöröslő arccal ugrott le az asztalról, Ben ingerülten rendezte vissza a nadrágját, és mindketten a bejárat felé fordultak. Alex állt az ajtóban, kezében egy papírlapot szorongatott, és jóval mogorvább képet vágott, mint az elmúlt időszakban bármikor, pedig az utolsó hat hónapja nem volt egy fáklyásmenet.
– Kaptam egy fenyegető levelet! – közölte, és Ben rosszat sejtve nézett rá.
– Mivel fenyegettek meg?
Alex szeme felizzott a dühtől, az állkapcsa pedig úgy megfeszült, hogy Ben látni vélte az izmok rángatózását a bőre alatt.
– Ildivel, bassza meg! – szentségelt Alex. – Valahogy rájöttek, mit csináltam!
A nő sikítása nem volt hangos, épphogy csak átszűrődött a falon, aztán el is tompult, Emma mégis azonnal felébredt rá.
Álomtól ködös fejjel is tudta, hogy nem egy durvább, ám kölcsönös szexnek lett akaratlanul a fültanúja. Abba a sikításba döbbenet, fájdalom, rettegés, majd valamiféle megfoghatatlan beletörődés vegyült.
Az erőszak hangja…
Emma jól ismerte ezt hangot. Végül is a gyerekkora szerves részét képezte, és hiába telt el majdnem tizenhét év, egészen pontosan tizenhat év, nyolc hónap és három nap, még mindig nem tudott megszabadulni az emlékétől.
Valószínűleg soha nem is fog.
A hirtelen beálló csönd Emma dobhártyájára nehezedett, aztán ismét hallatszott a fojtott sikítás a szomszédból. Emmát leverte a víz, a gondolatai pedig megfeneklettek, mint egy sárba ragadt autó.
Nem tudta eldönteni, melyik lakásból jönnek a hangok. Úgy visszhangoztak a szobában, mintha egyszerre hallaná jobbról, balról és szemből is. A szíve fájdalmasan a mellkasának feszült, a lába remegni kezdett, az agyába pedig mintha gyorsan keményedő betont öntöttek volna.
Gyűlölte ezt, a tehetetlenséget, hogy nem ura a saját testének. Majdnem annyira gyűlölte, mint magát az erőszakot.
Körmeit belevájta a combjába, így egy kicsit kontrollálni tudta a reszketést. Az éjjeliszekrényhez csúszott, felkapta a mobilját. Az első ösztönös gondolata az volt, hogy hívja a 112-őt, de tisztában volt vele, hogyan jár el a rendőrség az ilyen esetekben.
Pontosabban hogyan nem.
Főleg, ha nem is az áldozat tesz bejelentést, hanem egy kívülálló. Emma ezt az erőszaknál és a tehetetlenségnél is jobban gyűlölte.
Második lehetőségként Benjamin Burke ugrott be. Egy magánnyomozó, Emma kevés barátainak egyike. De Ben aznap reggel repül Skóciába a barátnőjével, Flórával, Emma pedig tudta, hogy rájuk fér a pihenés, nem zavarhatja őket pár órával az indulás előtt. Pedig csinálnia kell valamit!
Annak idején megfogadta, hogy soha többé nem lesz tehetetlen.
Megint kiáltás hallatszott, jóval kétségbeesettebb, mint korábban. Aztán újabb, egymásba olvadó zajok, amiknek puffanás vetett véget, mintha durván a földre löktek volna egy testet, és csend lett.
Hosszú, fülsértő csend.
Emma pedig, bár eddig titkon azt kívánta, hogy ne kelljen többé hallania azokat a hangokat, most azért fohászkodott, hogy újra átszűrődjön egy kiabálás, egy sikítás, vagy bármiféle életjel, de a ház ugyanolyan néma maradt, mint az ezt az éjszakát megelőző két és fél évben, pontosabban két évben, négy hónapban és tizenkét napban, amióta itt lakott.
Emmát hatalmába kerítette valami hidegrázósan rossz előérzet. Újra belevájta a körmeit a combjába, és ezúttal sikerült annyira csillapítania a remegésüket, hogy ki tudott kecmeregni az ágyból, aztán átbotorkált a hálón, a nappalin, el egészen a bejárati ajtóig. Majd görcsbeálló gyomorral kinyitotta a zárat, és kinézett a folyosóra.
Nem látott és nem hallott azonban semmit, csak az éjszakai világítás vetett homályos árnyakat a falra és a lépcső korlátjára. Ennek ellenére nem tudott megnyugodni.
Hat lakás volt ezen az emeleten, a sajátján kívül öt, mindegyikben jó körülmények között élő emberek laktak. De hát a látszat semmit sem jelent, ezt ő maga tudta a legjobban.
Visszament a lakásába, és a mobilra pillantott, amit még mindig a kezében szorongatott. Talán mégis van valaki, akivel beszélhetne…
A férfi ugyan gyűlölte, ráadásul teljesen jogosan, de Emma bízott benne, hogy nem mondana nemet, ha valakinek a segítségére lenne szüksége. Legalábbis Újvári Péter főhadnagynak ez volt az egyik legfőbb tulajdonsága. Mindenkin segített.
Még azon is, akit teljes szívéből utált, mint őt.
Persze emellett egy rideg, goromba, sőt félelmetes alak volt, és Emma ugyan sosem mutatta ki, de minden egyes alkalommal gyomorideggel küzdött, ha a férfi a közelében volt. Ez pedig előfordult párszor, hisz Újvári is Ben és Flóra baráti köréhez tartozott.
A mobil kijelzője negyed kettőt mutatott. Nem túl alkalmas idő a telefonálásra, de Emma összevetette a hajnali hívás okozta kellemetlenséget meg a bántalmazott nő helyzetét, és a mérleg nyelve gyorsan az utóbbi felé billent.
Így hát kikereste Újvári nevét a kontaktjai közül, és felhívta, közben hálát adott azért, hogy tavaly novemberben, amikor egy rövid időre együttműködtek, elmentette a számot.
Arra számított, hogy hosszan kell várakoznia, ez lett volna logikus, de Újvári alig két csörgés után felvette a telefont.
– Igen? – kérdezte, és ebbe az egyetlen kurta szóba sűrített megvetésből Emma azonnal tudta, hogy a férfi is elmentette az ő számát. Ez pedig valamiért még jobban kibillentette az egyensúlyából, mint az elmúlt negyedóra.
– Nem akartam felébreszteni – kezdte a szokásosnál bizonytalanabbul, mire Újvári félbeszakította.
– Nem aludtam. Miért hívott? – A hangja tárgyilagos volt, és hűvös, meg elég kelletlen. Mintha már megbánta volna, hogy felvette a telefont.
– Dolgozik? – csúszott ki Emma száján az egyetlen lehetséges magyarázat, amiért a férfi éjszakázhat.
– Ezért hívott, hogy ezt megkérdezze, vagy valami ennél fontosabbat is akar így hajnali kettőhöz közeledve? – érdeklődött Újvári ironikusan, mire Emma azonnal ostobának érezte magát. Tényleg, miért nem tér a lényegre?
– Nem – köszörülte meg a torkát –, természetesen nem ezért hívtam. Hanem azért, mert valamelyik szomszéd lakásból erőszak hangjait hallottam az előbb.
– Miféle erőszak?
– Családon belülire tippelek.
– Akkor hívja a 112-t.
– Pontosan tudja, hogy ezt nem tehetem. Fogalmam sincs, melyik lakásból jött a zaj. Azt sem tudom, az áldozat hajlandó lenne-e a rendőrséghez fordulni, vagy mindent tagadni fog, akkor meg a zsaruk felbukkanása csak feldühíti a bántalmazóját.
– Tőlem mégis mit vár, mit tegyek?
– Utánanézhetne kicsit a lakóknak. Én… nos, nem annyira ismerem őket. – Emma még sosem bánta ennyire, hogy hiányzik belőle az a képesség, hogy könnyedén szóba elegyedjen és megismerkedjen másokkal. – Ha tudom, ki az áldozat, beszélhetek vele, megnézhetem, hogy van, és ajánlhatok neki olyan szervezetet, ahol tudnak segíteni, ahol lakhat, ha szüksége van rá. Meg persze arról is meggyőzhetem, hogy tegyen feljelentést, de csak az óvintézkedéseket követően, amiket a rendőrség önmagától képtelen biztosítani.
Újvári egy hosszúra nyúló pillanatig nem mondott semmit.
– Ha ennyire nem bízik a rendőrségben – szólalt meg végül –, akkor minek hívott fel épp egy rendőrt?
– Mert abban bíztam, hogy tud segíteni. Nem hivatalosan.
– Nem hivatalosan – ismételte meg Újvári. – Összetéveszt Burke-kel. Én nem vagyok magánkopó.
– Tudom, és elhiheti, ha Ben nem indulna pár óra múlva Skóciába, őt hívnám fel. De nem akarom zavarni, és kifogytam a további lehetőségekből.
Emma rádöbbent, hogy bármit is hitt eddig, Újvári nem nagyon hajlik arra, hogy segítsen, és az volt a legrosszabb, hogy Emma még nagyon hibáztatni sem tudta érte. Egyedül ő az oka annak, hogy a férfi így viszonyul hozzá. Az viszont már egyáltalán nem igazságos, hogy az utálata miatt egy szerencsétlen bántalmazott nő fog tovább szenvedni.
– Péter – ejtette ki Emma a száján most először a férfi keresztnevét –, engem gyűlölhet, de kérem, segítsen azon a nőn, ő nem tehet semmiről!
Újvári nem felelt, csend zakatolt a vonal túlfelén. Emma azon tépelődött, mi mást mondhatna még, mire végül Újvári megszólalt.
– Azt hittem, a segítségem nélkül is körül tud nézni a rendőrségi adatbázisokban – közölte, és ha az előbb gúnyos volt a hangja, most egyenesen csöpögött a szarkazmustól.
Emma idióta módon csalódottnak érezte magát.
Azzal tisztában volt, hogy Újvári sosem fog megbocsátani neki, de azt hitte, egy másik ember kedvéért képes felülemelkedni a történteken. A fiatalkori, rebellis tettén, amikor a rendőrség tehetetlensége miatti frusztrációját azon élte ki, hogy betört az informatikai rendszereikbe, és megszellőztetett pár nem túl jól végződő ügyet.
Csupa olyat, ahol hiába történt feljelentés a bántalmazók ellen, a zsaruk nem tettek semmit, cserbenhagyták a bántalmazottakat, akik közül nem egy végül gyilkosság áldozata lett, esetleg saját kezével vetett véget az életének.
Emma meg akarta büntetni őket. Az összes bántalmazót, aki sosem került rendőrkézre, az összes zsarut, aki hátat fordított azoknak a földi pokolban élő nőknek és gyerekeknek.
Azt akarta, hogy az egész ország megtudja, milyen emberek valójában. Ám a bosszúja rosszul sült el, olyan tragikus következményeket okozva ezzel Újvárinak, amire álmában sem számított.
Kizárólag emiatt tűrte egyetlen szó nélkül a férfi minden gúnyos megjegyzését. Emiatt nem védekezett, nem szólt vissza, mert a főhadnagy mindegyik megjegyzése mélyén ott lapult az igazság.
Ám minden utálat, minden gúny ellenére hitt abban, hogy a férfi segíteni fog. Úgy tűnik, tévedett.
– Igaza van, nem gondoltam ezt át. Felejtse el, hogy felhívtam, majd megoldom egyedül – mormolta.
Képtelen volt elviselni, hogy a hangjából kicsengenek az érzelmei, inkább egyszerűen kinyomta a telefont. Aztán csak állt a nappalija közepén, a szokásos kupiban, mert soha nem bírta rávenni magát arra, hogy rendet rakjon, hisz mindig annyi fontosabb dolga akadt.
Most például az, hogy rájöjjön, ki az a nő, akit bántottak.
Azzal nyugtatta magát, hogy ezúttal a hackeléssel segít valakin, aki bajban van, nem úgy, mint tíz évvel ezelőtt.
Vagyis pontosan tíz éve és tizenhárom napja, amikor az átgondolatlan, dühtől vezérelt tettével nem igazságot szolgáltatott, hanem halált és fájdalmat okozott olyan embereknek, akik semmiről sem tehettek.
Olvass bele a regényeimbe, és menj biztosra:
Ha tetszett, itt tudod megvenni a könyveket nyomtatva és elektronikusan is:
FairBooks Kiadó (akár dedikálva is)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése