Az eső apró, de kérlelhetetlen cseppekben szemerkélt, feláztatta a sírköveken a port, és drágakövekként ült meg a sötétzöld füvön. Nini az esernyője alá bújt.
A sírok közötti sétányon lépdelt a londoni városi temetőben. Az egyik fejfa mellett barna kabátos, apróra töpörödött asszony guggolt, és végigsimított a rá vésett néven. Nini szíve elszorult.
Vajon könnyebb lenne, ha Aaron teste is itt nyugodna valahol? Ha lenne egy hely, ahova kijöhetne? Talán igen… Továbbsétált. Már-már elviselhetetlenül súlyosnak érezte a tagjait.
A sétány kicsit elkanyarodott, újabb és újabb sírhelyek tűntek fel. Rengeteg sír, Nini pedig tudta, hogy sokban nem egyetlen ember nyugszik, hanem több egymás felett. Amikor annak idején kitört a járvány, muszáj volt minden szabad helyet kihasználni, különben nem tudták volna eltemetni a halottakat. Nininek akkor kis híján az egész családja odaveszett. Azt hitte, nem jöhet rosszabb. Milyen ostoba volt!
Az út enyhén felfelé vezetett, Nini szeme pedig megakadt az egyik baloldali sír mellett ácsorgó alakon. Ő is esernyőt tartott a feje fölé, akárcsak Nini, a kabátja gallérját pedig annyira feltűrte, hogy az állát és a száját teljesen eltakarta a sötétkék szövet, ám Nini így is azonnal megismerte.
Max.
Azóta a borzalmas este óta nem látta a férfit. A gyűlésekre sem ment el, egyszerűen nem bírt. Azt hajtogatta magának folyton, hogy azért, mert nincs semmi értelme. Ha igaz, amit Max a kényszergyógykezelésekről mondott, akkor heti két összejövetel, amin csupán beszélgetnek, semmit sem ér. De a valóság az volt, hogy homokba dugta a fejét. Ha nincs jelen, ha nem hallja, miket mondanak, könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne igaz. Mintha nem is hallott volna arról a szörnyűséges kényszergyógykezelésről, ami folyton Aaront juttatta eszébe. Közben utálta magát, amiért ilyen gyáva. Nem tud szembenézni azzal, amivé ez az ország korcsosult.
Most is inkább behúzta a nyakát, és lejjebb eresztette az esernyőjét. Arra készült, hogy észrevétlenül elmenjen Max mellett, ám a férfi észrevette.
– Nini? – fordult felé, aztán választ sem várva ellépett a sír mellől, és odajött hozzá. – Már aggódtam magáért. Kihagyta a gyűléseket, mióta…
Nini nem engedte, hogy befejezze a mondatot.
– Csak sok a munkám. – Elpirult, pedig csak félig hazudott.
– Nem kellett volna mindent olyan hirtelen a nyakába zúdítanom – szabadkozott Max. – Az, ami azokon a házasságösztönző tréningeken történik, még engem is megvisel, pedig elhiheti, hogy már láttam jó pár olyat, ami ébren szokott tartani éjszakánként.
– Azt hittem, az iskolában dolgozott, mielőtt bezárták – jegyezte meg Nini zavartan.
Egy harmincas évei végén járó férfi ment oda az egyik jobboldali sírhoz. Max felé pillantott, aztán az előttük kanyargó sétányra intett.
– Sétáljunk! – mondta. Nini bólintott.
Elindultak egymás mellett. Max csak akkor szólalt meg, amikor már jó pár lépésnyire eltávolodtak a férfitől, és más sem volt körülöttük, mintha félne, hogy kihallgatják őket.
– Nem az iskolában dolgoztam.
– De akkor honnan volt kulcsa az épülethez? – sandított rá Nini összehúzott szemmel.
Max továbbra is előreszegezte a tekintetét. Nem nézett felé akkor sem, amikor végül megszólalt.
– Én szervezem a gyűléseket.
– Mi a fene…? – Nini hirtelen csak ennyit bírt kinyögni, és teljesen oda nem illő módon eszébe jutott, hogy rég halott anyja mennyire leszidná, ha ezt hallaná. Mindig azt tanította neki, hogy egy nő minden helyzetben maradjon úrinő. Csak épp ez manapság egyre nehezebb volt. – Azt hittem – találta meg Nini nagy nehezen a hangját –, hogy maga csupán az egyik résztvevő, mint én.
– Résztvevő is vagyok. – Max szája széle röpke mosolyra húzódott. Nini rádöbbent, hogy még annál is kevesebbet tud erről a férfiról, mint eddig hitte, és ettől kellemetlen érzés kezdett kavarogni a gyomra mélyén.
– Tudja, hogy gondoltam! – csattant fel saját maga számára is váratlanul.
Max megtorpant. Nini tovább akart sétálni, faképnél akarta hagyni, de a férfi megfogta a karját, hogy megállítsa. Bár nem szorította erősen, ám a vastag szövegkabáton keresztül is érződött, hogy ha akarná, megtehetné. Nini Max széles vállára pillantott. Hogy is gondolhatta, hogy tanár? Inkább emlékeztet egy kivénhedt kommandósra, aki még most is elég jó kondiban van ahhoz, hogy eltörjön egy-két csontot. Nini bőre húzódni kezdett, mintha megégett volna a napon.
– Engedjen el! – mondta, és szeretett volna parancsolónak hangozni, de a hangja bizonytalanul csendült.
Max azonnal elhúzta a kezét.
– Ne haragudjon! – kért azonnal bocsánatot. – Csak nem akartam, hogy elrohanjon, mielőtt meg tudnám magyarázni.
– Hallgatom, magyarázza meg!
A férfi arca megfeszült, a tekintete megvillant. Alig-alig emlékeztetett arra a kedélyes fickóra, aki könnyedén szóba elegyedett bárkivel a gyűlésen.
– Megvan az okom arra, hogy megszervezzem ezeket a gyűléseket, de arra is, hogy titokban tartsam a szerepemet. – Max egy pillanatra elhallgatott, kifújta a levegőt, majd közelebb lépett hozzá. – A húgom, Ariadne… igazából a féltestvérem, apám második házasságából született. Jóval fiatalabb nálam. Neki mindig is nehezére esett a párkeresés. Enyhe testi fogyatékkal született, az egyik lába rövidebb, mint a másik. Amikor a házassági rendeletet kihirdették, örömmel jelentkezett. Azt hitte, megtalálja az igazit, aki elfogadja őt olyannak, amilyen.
Max hangja keserűvé vált. Belenyúlt a zsebébe, előhúzta a pénztárcáját, és megmutatta Nininek a benne lévő fotót. A kép egy barna hajú, kedves mosolyú lányt ábrázolt. Csupán az álla formája és a szája vonala hasonlított Maxre, és tényleg jóval fiatalabb volt a férfinél.
– Mi történt vele? – Nini ösztönösen lehalkította a hangját, a karját és a hátát vastag ruhái ellenére ellepte a libabőr. Most már olyan közel álltak egymáshoz Maxszel, hogy az esernyőik széle összeakadt, és Nini érezni vélte a férfi testéből áradó dühödt forróságot.
Max egyenesen a szemébe nézett, úgy folytatta.
– Kiválasztotta az egyik fickót a jelentkezők közül. Könnyen beleszeretett, hisz előtte nem volt senkije. Aztán egyszer azzal hívtak fel, hogy elütötte egy autó. Nem élte túl.
Max arcát eltorzította a fájdalom. Nini ösztönösen nyúlt a keze után, és megszorította.
– Ez borzalmas! Annyira sajnálom, ami a testvérével történt, Max!
– A rendőrség szerint baleset volt, de én nem hittem el. Ariadne a sántikálása miatt mindig is nagyon figyelmesen közlekedett. Muszáj volt utánajárnom mindennek – folytatta a férfi. Nem reagált a vigasztalására, csak a kezét szorította meg, és nem is engedte el. Nini ezúttal nem bánta. Igyekezett az érintésével vigaszt nyújtani a férfinak.
– És mit derített ki?
– Tényleg baleset volt, de a szemtanúk közül páran azt állították, hogy mielőtt Ariadne lelépett az úttestre, egyenesen a közeledő autóra nézett. Látnia kellett, hogy jön…
Nini tüdejében bent rekedt a levegő.
– Öngyilkos lett? – suttogta.
– Az a rohadék férje elárulta, hogy a baleset előtt mondta meg Ariadnének, hogy névleg maradjanak házasok, de váljanak külön. Mert nem tudja elfogadni a fogyatékosságát. Nem mintha nem lett volna tisztában vele az elejétől fogva… Szóval szerintem igen, Ariadne öngyilkos lett. A rendőrség persze nem hitt nekem. – Max hangja metszett, akár a törött üveg. – Nyilván azért ragaszkodtak a balesethez, mert az öngyilkosság túl sok kérdést vetett volna fel a házassági rendelet hatékonyságáról.
– Ezután kezdett el szervezkedni…
– Előbb csak nyomoztam. Kiderítettem pár dolgot azok közül, amiket a kormány nem annyira reklámoz. Mint például a házasságösztönző tréning sötét oldalát. Aztán a nyomozás már nem volt elég, muszáj volt tennem valamit! Először megszerveztem egy gyűlést. De úgy, hogy ne derüljön ki senki számára, hogy én vagyok az ötletgazda.
– Nekem mégis elmondta.
– Mert szeretném, ha visszajönne, Nini. Tudom, hogy magával is történt valami.
– Én…
– Nem kell elmondania, vannak elképzeléseim. Tudom, hogy ugyanannyira ellenzi a házassági rendeletet, mint én. Tudom, hogy mennyire intelligens, mennyi mindent vesztett, és abban is biztos vagyok, hogy a szíve mélyén ugyanannyira tenni akar valamit, mint én.
– Nem akarok háborút meg forradalmat! – Nini ijedten vette észre, hogy a hangja visszhangot ver a sírok között. Halkabban folytatta. – Semmi olyasmit nem akarok, amit az a férfi mondott múltkor a gyűlésen.
– Én sem, Nini. Nem minden felszólalóval értek egyet. Sokukkal teljesen ellentétesek a terveim. De attól még, hogy túl radikális elveket vallanak, a hasznunkra lehetnek.
– De akkor engem miért hív vissza? Én aztán sehogy sem lehetek a hasznára. Remekül tudom meghallgatni a felszólalókat, és eléggé gyűlölöm a rendeletet, de többre nem megy velem.
Max elmosolyodott, amitől a szeme sarkában elmélyültek a ráncok, akár a tenger hullámai viharban.
– Ez nem igaz, maga is tudja. Bármihez is fogna, sikerrel járna benne, de lehet, hogy nem ez az egyetlen indokom. Talán a másik az, hogy szeretem a társaságát, erre nem gondolt?
Nini arcát elöntötte a forróság, és legszívesebben elkapta volna a pillantását, de a férfi tekintete fogva tartotta.
– Újra eljön a gyűlésekre, Nini? – kérdezte ismét Max lágy hangon.
Nini sejtette, hogy a férfi ugyan az imént elmondta a fő indokait, de sok mindent továbbra is elhallgat előle, mégis bólintott.
Nem Maxben bízott, ahhoz nem ismerte eléggé, hanem abban, hogy bármi is a férfi terve, az valóban nem követel további életeket. Hisz a húga halála után ő sem akarhatja, hogy még többen meghaljanak. Vagy talán, súgta egy szemtelen belső hang, imponált neki a férfi vallomása, csupán ezért akar a közelében maradni.
Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:
Ha szeretnéd egyben elolvasni az egész történetet:
FairBooks Kiadó - e-könyv:
Utolsó nyomtatott példányok:
SPICY & PROVOKATÍV ROMANTIKUS KRIMI AZ OLASZ TENGERPARTON
ELŐRENDELHETŐ:
A TARTALOMBÓL:
Matteo Gravano nyomozó, aki szeret az irányítása alatt tartani mindent, és a munkába menekülni a problémái elől. Mégis hagyja, hogy a barátai rábeszéljék egy rövid pihenésre. Ám a nyaralás az olasz kisvárosban másképp alakul, mint ahogy eltervezte.
Már a legelső este egy ájult nőt talál a tengerparton.
Ráadásul a nőn egyetlen ruhadarab sincsen.
A partra vetett hableányt Anának hívják, és nagyjából ennyi, amit hajlandó elárulni magáról. Matteo hamar rájön, hogy Ana titkai rendkívül veszélyesek, és ő maga sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik, mégsem bír ellenállni a merész, bosszantóan pimasz nőnek.
Forró olasz nyár
Egyre sokasodó hullák
És egy érzéki párviadal
Vajon lehet jó vége annak a halálos játszmának, amibe Matteo és Ana úgy sodródnak bele, hogy még a szabályait sem ismerik? Vagy egyenesen a szakadék széle felé robognak?
MEGJELENT!
Olvass bele a regényeimbe, és menj biztosra:
Ha tetszett, itt tudod megvenni a könyveket nyomtatva és elektronikusan is:
FairBooks Kiadó (akár dedikálva is)
.JPG)
.JPG)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése