Megyeri Judit - Jud Meyrin: Szökevény hableány

1. Partra vetett hableány

A lángok pokolian forróak voltak, leolvasztották a testéről a bőrt, belemartak a húsába, de ő semmit sem érzett, csak a sikolyokat hallotta, meg a kíntól eltorzult arcokat látta, és azt kívánta, bár elemésztené őt is a tűz…

Matteo levegőt kapkodva ült fel az ágyban. A teste fájdalmasan lüktetett, izzadságban úszott, és úgy érezte, mintha nem jutna a tüdejébe elegendő oxigén.

Percekig csak lihegett és hörgött. Gyűlölte a hangokat, amiket ilyenkor kiadott, és gyűlölte, hogy kontrolállhatatlanul remeg, pedig megszokhatta volna már. Megszámolni sem tudta, hányszor álmodta ugyanezt, hányszor ébredt az éjszaka közepén arra, hogy lebéklyózza a pánik. Az utóbbi másfél évben még gyakrabban, mint korábban.

Aki azt állította, hogy a bűntudat idővel alábbhagy, az rohadt nagyot tévedett, vagy csak simán hazudott.

Mateo ökölbe szoruló kézzel, görcsösen koncentrált a légzésére. Beszív és kifúj, aztán újra. A mellkasát összepréselő láthatatlan karok lassan, fokozatosan visszahúzódtak, ő pedig pár perc múlva újra képes volt normálisan levegőt venni.

Letörölte az izzadságot a homlokáról, és beleszántott a hajába, ami kezdett megint túl hosszú lenni. Hamarosan kezelhetetlenül göndörödni fog minden irányba, Matteo pont ezért nyíratta mindig rövidre. Szerette az irányítása alatt tartani a dolgokat, és ebbe beletartoztak az olyan apróságok is, mint a frizurája.

A mobiljáért nyúlt, hogy megnézze rajta az időt, de a képernyőn azonnal felvillant az előző esti olvasatlan üzenet Raffaele-től.

A barátja valószínűleg azt kérdezte, rendben megérkezett-e Marottába, de Matteo nem nézte meg, és nem is válaszolt rá. Addigra túlságosan sokat ivott, és amikor sokat ivott, jóval nehezebb volt megfelelően reagálnia az ilyen egyszerű kérdésekre is. Most, a rémálom után sem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy jókedvet tettessen, akár csak írásban is, így inkább újra figyelmen kívül hagyta az üzenetet. Helyette kikászálódott az ágyból, és kibotorkált a teraszra.

A nyaraló a tengerparti út mentén állt. Eredetileg Raffaele bérelte ki. A barátnőjével, Lilyvel töltöttek volna itt három hetet, de a tervezettnél néhány nappal később tudott csak elszabadulni a munkából, és nem nyugodott addig, amíg rá nem beszélte, hogy arra az első pár napra jöjjön el ő helyettük.

Matteo hamar belátta, hogy jobb, ha igent mond, akkor a barátja nem cseszegeti tovább azzal, hogy lazítania kéne, nem csak folyton dolgozni. Pedig ő nem akart lazítani. A munka volt az egyetlen, ami el tudta terelni a figyelmét az elbaltázott múltja démonairól, amik sosem hagyták túl hosszú időre egyedül.

Lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a tenger felől fújó szél kicsit lehűtse. Bár éjszaka volt, jól látszott a sötét víztömeg, és hallatszott a parthoz csapódó hullámok morajlása is. Aztán ahogy kinyitotta a szemét, akár egy ruhát, újra magára öltötte a laza, vidám srác maszkját, még most is, hogy egyedül volt. Olyan tökéletesre fejlesztette ezt a maszkot, hogy néha még ő maga is elhitte, hogy ez a valóság.

Visszament a szobába, kibújt az bokszeralsójából, és magára kapott egy úszónadrágot. Egy kis testedzéssel talán kimerítheti magát annyira, hogy kiüsse mind a testét, mind az agyát néhány órára.

Hajnali kettő múlt, amikor kilépett a házból. Senki más nem járkált rajta kívül az utcán, bár a nyári éjjeleken Marotta buzgott az élettől. Nyaralók és helyi lakosok múlatták az időt a tengerparti bárokban és éttermekben, vagy csak sétáltak a tengerparton, de hajnalra elcsendesült a környék. A szomszédos épületek ablakai sötéten tátongtak, minden mozdulatlannak, nyugodtnak tűnt, mintha egy szellemvárosban ő lenne az egyedüli élő ember.

Az úton átvágva a partra indult, ahová alig-alig hatolt el az utcai lámpák fénye. Éjkék homály borult az összehúzott napernyőkre és a napágyakra, a homok pedig nedves volt a partot nyaldosó hullámoktól.

Matteo ledobta a törölközőjét egy száraz részre, aztán percekig csak állt, és hagyta, hogy a tengervíz újra meg újra felcsapjon a bokájáig, majd miközben visszavonul, kimossa a lába alól a homokot. Megnyugtató volt a monoton ismétlődés és a levegő párás, sós illata.

Elindult befelé a vízbe. A talpa alatt besüppedt a hullám fodrozta homok, ő pedig egyre gyorsabban lépdelt, hogy minél előbb belemerülhessen a hűvös vízbe, aztán addig úszhasson, amíg az izmai már sikítanak a megerőltetéstől, ám a szeme sarkából észrevett valamit.

Megtorpant, és jobbra fordult. Tizenöt-húsz méterre tőle volt valami a parton… Más a helyében talán nem is foglalkozott volna vele, Matteo ösztöneit azonban kiélezték a nyomozóként eltöltött évek, és most azt súgták, hogy nézze meg, mi az. Akkor is, ha jó eséllyel csak egy kint felejtett törölköző. Így hát a vízben gázolva elindult jobbra.

Egészen feleútig meg volt győződve arról, hogy tényleg valami teljesen ártalmatlan dolgot fog találni, de aztán ahogy közelebb ért, jobban ki tudta venni a körvonalakat.

Lábakat látott, és karokat…

– Bassza meg! – csúszott ki automatikusan a száján, mert igazán semmi kedve nem volt tovább rontani ezt a pocsék éjszakát azzal, hogy még egy holttestet is talál.

Kigázolt a vízből, és rohanni kezdett, aztán letérdelt a teljesen mozdulatlan alak mellett. Olyan erővel, hogy a térdei mélyen a homokba fúródtak.

Sietve végignézett az alakon.

Egy nő volt. Az oldalán feküdt, sötét haja eltakarta az arcát, és befedte a felsőtestét, egészen a fenekéig. Matto még sosem látott ennyi hajat…

Félretűrte a nedves tincseket, hogy meg tudjon bizonyosodni róla, tényleg halott-e. A nyakára szorította az ujját, és a következő pillanatban két dolog is alaposan meglepte.

Az ujja alatt lüktető erős, egyenletes pulzus.

És a nő anyaszült meztelensége.

Matteót elcseszett módon a nő meztelenség kevésbé lepte meg, mint az, hogy életben van. Valószínűleg túl sok holttesttel volt dolga a pályafutása során, már hozzájuk szokott.

Még jobban eltűrte a nő megdöbbentően hosszú haját az útból, és igyekezett úgy megvizsgálni a testét, hogy ne sértse meg a szemérmét. Ez persze elég esélytelen vállalkozásnak bizonyult.

Miközben sérülések után kutatott, automatikusan regisztrálta az átlagosnál teltebb melleket, a sötét mellbimbókat, a csípő kerek ívét, a borotvált puncit, de próbálta a képeket az agya hátsó szegletébe zárni – inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel.

Bizonyára túl régen volt nővel, ha ráizgul egy eszméletlen lányra…

Figyelmen kívül hagyta a teste önkéntelen reakcióját, és fellélegzett, amikor nem talált a nőn semmilyen komoly sérülést. Csupán a combján meg a térdén volt lenyúzva a bőr. Nem volt súlyos, de a sebek a lábán a félhomály ellenére is jól láthatóan égővörös színben játszottak. Mintha kicsípte volna őket a sós víz.

Tehát a tengerben volt… De hogyan került ájultan és csupaszon a partra?

Matteo félretette egyre gyarapodó kérdéseit. Inkább felállt, a karjába nyalábolta a nőt, és igyekezett nem törődni azzal, ahogy csupasz, nedves bőre a mellkasához simul.

Elindult vele a ház felé, ám ahogy kiértek a napágyak közötti járdára, ahova sokkal jobban odaszűrődött a lámpák fénye, a nő kinyitotta a szemét.

Különleges, borostyánszínű volt, majdnem sárga. Olyan, amit az ember előbb képzel el egy macskánál, mint egy embernél.

A tekintetük egy pillanatra összeakadt, aztán a nő szeme elkerekedett. Matteo biztosra vette, hogy sikítani fog, ám a nő meglepte.

– Tegyél le! – parancsolt rá higgadtan, bár közben telt, alt hangja kicsit megremegett. Érződött, hogy fél, de igyekezett palástolni.

Matteo mindig is értékelte másokban a bátorságot. Nem a félelem hiányát, az nem volt igazi bátorság. Hanem amikor valaki felül tudott emelkedni a rettegésén. És ezen a nőn látszott, hogy ő ilyen. Matteóban azonnal tisztelet ébredt iránta.

Odalépett az egyik napágyhoz, fél kézzel felhajtotta a támláját, aztán óvatosan letette rá a nőt.

– Nem akartalak megijeszteni – igyekezett ellágyítani az előző esti piálástól még mindig reszelős hangját. – Úszni indultam, megláttalak a homokban ájultan, és nem volt nálam a mobilom. Itt szálltam meg a hétvégén – bökött a házra maguk mögött –, csak annyi időre akartalak bevinni, míg kihívom a mentőket.

– Nem kell mentő, jól vagyok.

– Azért nem ártana megnézetned magad. Meztelenül, ájultan feküdtél a tengerparton, úgy tűnik, mintha… – Nem tudta befejezni, mert a nő félbeszakította.

– Nem erőszakoltak meg!

– Ezt örömmel hallom, de attól még meg kéne nézetned magadat, és nem ártana felvenned valamit.

A nőben mintha csak most tudatosult volna, hogy nincs rajta ruha. Egy szempillantás alatt fülig vörösödött, aztán felhúzta a lábait a mellkasához, és szorosan átölelte a térdét.

– Hozhatok neked egy gatyát meg egy pólót bentről – javasolta Matteo –, és a telefonomat. Fel tudsz hívni valakit, aki idejön érted.

– Nem tudok felhívni senkit. – A nő a sötét tenger felé nézett, a homloka ráncokba szaladt.

Matteo az arcát fürkészte, és azon tűnődött, hol lehetnek a rokonai vagy épp a barátai. Hihetetlennek tűnt, hogy nincs senkije, aki érte jöhetne.

– Akkor hazaviszlek én – ajánlotta fel, de a nő azonnal megrázta a fejét.

– Nem kell. Tényleg! Jó itt.

– Itt nem maradhatsz. Szombat van, pár óra múlva tele lesz a strand. Ha meglátják az emberek, hogy itt ücsörögsz pucéran, kihívják a rendőrséget. Bár talán az lenne a legjobb…

A nő felé kapta a fejét, borostyánszínű szemében fellángolt a rémület.

– Nem akarok rendőröket sem!

Matteo jobbnak látta, ha egyelőre elhallgatja előle, hogy máris itt áll előtte egy, helyette újra a házra mutatott.

– Figyelj, ellehetsz nálam egy darabig, van másik szoba is. Zárható az ajtaja – tette még hozzá, amikor a nő tekintetében a rémületet bizalmatlanság váltotta fel. – Ígérem, nem próbálok visszaélni a helyzettel, csak segíteni akarok.

– De miért? – A nő ezt úgy kérdezte, mintha teljesen idegen lenne számára a gondolat, hogy valaki csak úgy segíteni akarjon rajta. Bár ha tényleg nincs senkije, akihez fordulhatna, talán ez nem is olyan meglepő. Matteo azonnal megsajnálta. Bár az ő élete egy katasztrófa, de legalább sosem volt egyedül.

– Azért akarok segíteni, mert ilyen segítőkész fickó vagyok – felelte, és még egy kicsit el is vigyorodott.

A nő továbbra is gyanakodva nézett rá, de végül bólintott.

– Oké – mormogta. Matteo odalépett hozzá, hogy újra a karjaiba vegye, de a nő azonnal felemelte a kezét, hogy megállítsa.

– Nem kell vinned. Semmi baja a lábamnak

– Ahogy gondolod, de akkor hadd hozzam ide a törölközőmet.

Matteo lesietett a partra, felkapta a törölközőjét, aztán visszament a nőhöz, és odanyújtotta neki. Illemtudóan elfordult, amíg a nő felállt, és bebugyolálta magát törölközőbe. Nem mintha bármit is számított volna. Beleégett a retinájába, hogyan fest meztelenül.

Ennek ellenére, amikor újra ránézett, ismét meglepte, milyen hosszú a haja. Egészen leért a fenekéig, és Matteo fejébe nyomban szöget ütött az a teljesen helytelen gondolat, hogy milyen lenne belemarkolni abba a rengeteg hajba, és a csuklója köré tekerni, miközben hátulról megdugja a nőt. Az ágyékába újabb adag vér tolult, aztán a következő másodpercben már undorodni is kezdett saját magától.

Azt hitte, eddig is mélyen volt. De az, hogy egy bajba jutott nőtől feláll a farka, kétségkívül egy újabb mélypont.

– Menjünk – indult el a ház felé, hogy elterelje a figyelmét. Aztán amikor a nő mellé szegődött, felé sandított. – Egyébként Matteo vagyok.

– Én meg Ana.

– A zavarba ejtő körülmények ellenére örülök, hogy megismerhetlek, Ana – váltott át Matteo könnyedén a laza srác modorára.

A nő felé pillantott, és összehúzta a szemöldökét.

– Én még igyekszem eldönteni, mennyire örülök – mondta, mire Matteo elnevette magát. Napok óta most először nem kényszerből, hanem mert valóban jó kedve támadt.

A partra vetett hableány ugyanis nemcsak szexi és rejtélyes volt, hanem még szórakoztató is. Talán mégis lesz valami, amivel elterelheti a figyelmét a nyaralás alatt.

A nyaraló konyháját hasonló, antiknak mondott, de igazából csak régi bútorokkal rendezték be, mint azt a házat, amiben Ana felnőtt. Még a színük is ugyanúgy vörösesbarna volt, mint az ő egykori berendezésüknek, amihez annyi szép emlék fűzte, talán a legszebbek, amik az apjához és a húgához kötötték.

Valószínűleg ezért érezte Ana azonnal otthonosan magát. Az biztos, hogy nem Matteo miatt…

Próbált kiigazodni a férfin, de egyszerűen nem bírt. Ijesztően hasonlított Dantéhez és az embereihez. Bár fiatalabb volt náluk, a húszas évei végén járhatott, de magabiztosság sütött belőle, könnyedén uralta a teret maga körül, és ugyanilyen könnyedén vette át az irányítást. Minden bizonnyal teljesen kontrollmániás… És isten óvja az ember lányát a kontrollmániás férfiaktól!

Ana észrevette a vastag, hosszú heget is, mielőtt a férfi magára húzta a pólóját. A jobb kulcscsontja alatt indult, és végigfutott a mellkasán. Azt a heget nem balesetben szerezte, hanem harcban, Ana ebben biztos volt. Olyannak tűnt, mintha valaki egy kést vágott volna bele elég mélyen ahhoz, hogy nehéz legyen túlélni.

De Matteo túlélte, és a nagy hegen kívül halványabb, kisebb sebhelyek is tarkították itt-ott a bőrét. Volt a férfiban valami, talán sötétség, talán elfojtott agresszió, ami könnyedén elhitette Anával, hogy veszélyes, és hogy képes a harcra. Egyáltalán nem kellett volna fesztelenül éreznie magát a társaságában, bármennyire is emlékeztette a konyha egykori otthonára.

Ám Matteo kedves volt vele. Ráadásul egy láncot viselt a nyakában, amin gyűrű függött. Egy női gyűrű… Ez olyan szentimentális gesztusnak tűnt, ami nem volt jellemző a hozzá hasonló kemény férfiakra. Vajon kié lehet az a gyűrű? És mivel foglalkozik Matteo?

Még az is megfordult a fejében, hogy Dante küldte utána. De ha ő küldte volna, akkor Matteo nem engedett volna neki fürdővizet, nem szabadkozott volna, hogy a házban csak kézmosó szappan van, és a saját tusfürdője – Ana végül az utóbbit választotta –, nem kerít krémet a lábán lévő sebekre, amiket menekülés közben szerzett, nem ad neki a saját ruháiból, és akkor nyilván nem készítene neki ételt sem épp most.

Hanem csak simán megölné. Esetleg visszahurcolná Dantéhoz.

Ana ezen töprengett, miközben Matteo letett elé egy tányért sajtokkal, sonkával, paradicsommal és egy nagy szelet kenyérrel. Nem volt igazán éhes, de azért bekapott pár falat mozzarellát, mert nem akart udvariatlan lenni. Matteo egy pohár narancslét is hozott neki, aztán leült vele szemben. Előtte nem volt se tányér, se pohár.

– Te nem eszel? – kérdezte Ana. Leginkább azért, mert zavarta, hogy a férfi folyamatosan őt nézi.

– Nem, későn vacsoráztam.

Ana kilesett az ablakon. Odakint sötétség borította a tájat, és az utca teljesen üres volt. Nehezére esett elhinnie, hogy még mindig nincs reggel, annyi minden történt vele pár óra leforgása alatt.

– Hogy hívják ezt a várost? – fordult vissza Matteo felé, és abban a pillanatban, hogy a férfi homloka ráncokba szaladt, rájött, hogy elszólta magát.

– Marottában vagyunk. – Matteo mélyen a szemébe nézett. – Hogy kerültél ide, ha még a város nevét sem tudod?

Ana erőt vett magán, és megvonta a vállát.

– Csak turistáskodom, és kiment a fejemből a történtek miatt.

– Ha megmondod, melyik hotelben szálltál meg, hozhatok neked pár ruhát. És nyilván muszáj megkérdeznem, hogy pontosan mik azok a történtek.

– Nem kell ruha, jó ez is – mormogta Ana, figyelmen kívül hagyva a második mondatot, de elvörösödött, ahogy a pólóra pillantott, aminek az elejét egy felirat, talán egy együttes neve díszítette. Akkora volt, hogy kétszer is belefért. A rövidnadrág derekára pedig, amit szintén a férfitól kapott kölcsön, csomót kellett kötnie, nehogy leessen róla.

Matteo összehúzta a szemöldökét. Nyilvánvalóan egyetlen szavát sem hitte el, és sejtette, hogy nincs semmiféle hotel, ahol megszállt. Hisz akkor tudná, hogy melyik városban van. Ana azonnal pánikolni kezdett, hogy kidobja a házból, pedig muszáj pihennie pár órát, mielőtt kitalálja, hogyan tovább. Hiába erőltette le azt a pár falat sajtot a torkán, még mindig szédült a kimerültségtől.

– Mindketten tudjuk – szólalt meg végül Matteo –, hogy nem mondasz igazat.

Anának fogalma sem volt, mit felelhetne erre, amivel nem rúgatja ki magát még gyorsabban a házból. Összeszorított szájjal, remegő gyomorral nézett a férfira. Matteo végül felsóhajtott.

– Jó, egyelőre hagylak pihenni. De reggel folytatjuk! – ígérte, Ana pedig tudta, bármennyire is vonzó, hogy pár napig elbújjon ebben az otthonosnak érződő nyaralóban, ezzel a kedvesnek tűnő, jóképű férfival, nem teheti meg. Még azelőtt el kell hagynia a házat, hogy Matteo folytathatná a faggatózást.

Bólintott azért, mintha beleegyezett volna, aztán hagyta, hogy Matteo az egyik hálaszobába kísérje.

– Szép álmokat, Ana – szólt vissza a férfi a küszöbről, olyan lágy hangon, amilyet Ana régóta nem hallott senkitől.

Automatikusan elmosolyodott, és azt kívánta, bár tényleg maradhatna, és elmondhatna Matteónak mindent, de egyszerűen nem vállalhatott ilyen kockázatot.

Amint becsukódott az ajtó a férfi mögött, lefeküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. Kimerülten hunyta le a szemét. Azt hitte, az aznap éjszaka képei fognak lepörögni előtte. Azt hitte, újra szembe kell néznie a rá fogott pisztollyal, újra összecsapnak a feje felett a tenger egyszerre félelmetes és oltalmat adó hullámai, ahogy a közelgő álom lerombolja az agyában a védvonalakat. Ám tévedett. A telefonhívást élte újra, amivel minden elkezdődött…

Rómában volt, a zajos, zsúfolt klubban, ahol az egyetem mellett esténként dolgozott. Nem szerette ezt a munkát, túl sok volt a részeg, túl gyakran próbálták letaperolni, a főnöke meg még talán náluk is rosszabb volt, folyton ráhajtott az összes pultoslányra, de Ana jó borravalót kapott, amire égető szüksége volt, hogy be tudjon szállni a kiadásaiba, és ne az apjára rójon még nagyobb terhet. Már csak egy éve volt hátra az egyetemen… Azzal biztatta magát, hogy az nem olyan sok, azt már fél lábon is átvészeli.

Aznap egész jól ment a műszakja. Legalábbis senki sem markolt a fenekébe, miközben felszolgálta az italokat, és Ana már ezt is pozitívumként könyvelte el. Aztán amikor végzett, és hátrament, hogy összeszedje a cuccát, meglátta a mobilján a nem fogadott hívást.

Nem az apjától jött, ami nem is volt meglepő, hiszen vele a műszakja előtt beszélt, ráadásul össze is vesztek. Ana egy elejtett mondatból kikövetkeztette, hogy a férfi megint találkozott vele. A nővel, akit nem volt hajlandó az anyjának nevezni. Ami őt illeti, nincsen anyja, a biológia pedig megcseszheti!

Az ilyen veszekedések után az apjának és neki is kellett pár nap, mire lenyugodtak. És valóban, egy ismeretlen szám látszott a telefon kijelzőjén. Ana visszahívta, aztán pár perc múlva úgy hasadt apró darabokra a szíve, ahogy egy kristálypohár, amit a földhöz vágnak.

Autóbaleset… Nem tudták megmenteni… Meghalt…

Ana emlékezett rá, hogy percekig csak állt ott, a telefonjával a kezében, és a korábbi vitájukra gondolt. Arra, hogy miket vágott az apja fejéhez a veszekedés hevében. Az arcán némán csorogtak a könnyek, és egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ez a valóság, hogy ez tényleg megtörténik. Hogy tényleg soha többé nem látja az apját, az egyetlen igazi szülőjét, és soha nem kérhet már tőle bocsánatot.

Akkor még fogalma sem volt arról, hogy később csak minden nehezebb lesz. És azt sem tudta, hogy majdnem két évet kell majd várnia arra, hogy valaki, ráadásul egy ismeretlen férfi, újra azon a kedves, gyengéd hangon szóljon hozzá, amin az apja szokott.

A nő borostyán szeme világított aranybarna arcában. Úgy nézett ki, mint az afgán lány a National Geographic címlapján a nyolcvanas évekből, csak más szemszínnel, és néhány évvel idősebb kiadásban.

Legalábbis Dante remélte, hogy valamivel idősebb.

Emlékezett rá, hogy az a lány az újságban csak tizenkét éves volt, amikor a fotó készült róla, hiába nézett ki jóval többnek a koránál, köszönhetően ennek a kibaszott országnak, ahol tálibok, hadurak meg olyan idegen katonák, mint ő, nyírták ki egymást, és közben a civil lakosságot is.

A feletteseik ugyan eltűrték, ha összefeküdtek a helyiekkel, hogy kieresszék a gőzt, de csak akkor, ha nem voltak kiskorúak. Ha valaki túl fiatal szeretőt fogott ki, komoly bajba is kerülhetett, ám Dante nem bírta rávenni magát, hogy emiatt aggódjon.

Sürgősen szüksége volt arra a megkönnyebbülésre, amit se a harc, se a piálás, se az itt oly könnyen hozzáférhető ópium nem tudott megadni. Csak a baszás.

És ebben a nőben volt valami. Talán a szeme színe. Vagy az, hogy nem látszott rajta félelem, amikor ránézett. Pedig Dante kopasz volt, gonosz tekintetű és nagydarab. Nemcsak a nők, hanem a férfiak többsége is félt tőle.

A gyerekkori háj, ami annyira megkeserítette az életét annak idején, az évek kemény munkájának köszönhetően átalakult izommá. Nagyon meg se kéne erőltetnie magát, hogy eltörje ennek az apró nőnek nyakát. Vagy igazából bárkiét.

A lány mégsem tűnt ijedtnek, és ez úgy hatott rá, mint egy kurva ajzószer. A fasza máris harcra készen állt a gatyájában.

Odanyújtott a lánynak pár bankjegyet, és a romos épület felé mutatott, ami előtt álltak. A bejáratot csak egy fakókék, szakadozott textil takarta, amit meg-meglebbentett a forró, száraz afgán szél.

A lány elvette a pénzt, és bólintott. Megfordult, elhúzta a függönyként használt anyagot, és bement a lepusztult kunyhóba. Dante követte, aztán odabent legelőbb körülnézett.

Bár ebből a faluból, ami a legközelebb volt a táborhoz, rég visszaszorították a tálibokat és a többi rohadékot, igazából nőkön, gyerekeken és öregembereken kívül nem nagyon maradt itt más, de azért mégiscsak jobb az elővigyázatosság.

A lerobbant helységben azonban nem volt senki rajtuk kívül. Berendezés is alig. Csak egy roskatag asztal pár székkel, meg néhány matrac a földön.

Dante hátulról megragadta a lány kendőjét, és lerántotta róla. Dús, hullámos, sötétbarna hajzuhatag tűnt elő. Egészen olyan, mint az olasz nők haja, és Dante mellkasát ettől keserédes honvágy szorította össze. Pedig amikor otthon volt, folyton idevágyott Afganisztánba, a harc felszabadító primitívségébe. Amikor meg itt volt, állandóan Olaszországról álmodott, Milánó elegáns épületeiről, a kék tengerről…

Az ember elméje egy kibaszott, megbízhatatlan szajha! És az, hogy ez az afgán lány a hazájára emlékeztette, felkorbácsolta a dühét. A düh pedig, mint általában, csak még jobban megkeményítette a farkát.

Vicsorogva tépte le a lány ruháját. Esze ágában sem volt lefeküdni egyik koszos matracra sem, inkább a legközelebbi málló falhoz nyomta a lány csupasz melleit, széjjelebb rúgta a lábait, aztán lehúzta a sliccét, előszedte az óvszert a zsebéből, és pár pillanat múlva már bele is merült a lány pinájába.

Szűk volt, meglepően szűk egy olyan nőhöz képest, aki valószínűleg már jó sok NATO-katonának kínálta a testét, előttük meg a tálib hadvezéreknek. Dante talán sajnálta volna, hogy ilyen sors jutott ennek a borostyánszemű lánynak, de túlságosan hozzászokott az élet kegyetlenségéhez, és nem fecsérelt időt a sajnálkozásra.

Felesleges is lenne, a lány szart sem érne azzal. A pénzével viszont legalább pár napig nem fog éhezni. Aztán meg talán visszajön egy újabb menetre.

Durván megmarkolta a lány vékony csípőjét, és egyre keményebben vágta bele szűk, forró lyukába a farkát. Az ereiben zsongott a vér, az agyára pedig köd szállt.

Az a köd, ami képes volt egy időre mindent eltakarni. A lepukkant kunyhót körülöttük, a lányt, akit épp dugott, de még őt magát is, az elcseszett múltjával és a még elbaszottabb jelenével együtt.

Aztán a hasizmai összerándultak, a golyói összehúzódtak, és elélvezett. Túlságosan gyorsan, de legalább a köd utána is kitartott, és ha nem is tüntetett már el teljesen mindent, azért ahhoz elég volt, hogy árnyékba vonja azt, amire nem akart gondolni.

Egészen jókedvűen lépett ki a kunyhóból, hogy aztán szembetalálja magát a csapata legidősebb tagjával, Arturo Gallóval.

Art idősebb volt nála jó tíz évvel, és már három turnust húztak le együtt. Sosem panaszkodott, amiért egy nála fiatalabb fickót ültettek a nyakába, és sosem nyalta a seggét, ezzel pedig azonnal kivívta Dante tiszteletét.

– Mi az, Art, jöttél te is dugni? – húzta fel gúnyosan a szemöldökét. Persze tudta, hogy Art sosem csalná meg a feleségét, pedig az a picsa megérdemelné.

Art rosszallóan megcsóválta a fejét, mintha meghallotta volna a gondolatait.

– Üzenetet kaptál Milánóból, parancsnok – közölte vele, és többet nem is kellett mondania, Dante már ennyiből tudta, miről van szó. Csak egyvalaki üzenhet neki Milánóból. A nagyapja ügyvédje.

A vénember végül csak feldobta a talpát, miután a rák már szinte mindenét felzabálta. Dantét egy pillanatra elfogta a csalódás, amiért nem ő végzett vele, de a rohadék úgysem érdemelte volna meg a gyors halált.

– Máris egy kicsivel jobb hely lett a világ – dörmögte, Art pedig komoran hümmögött. Bár nem tudott mindent, azért elég jó fogalma volt arról, milyen ember is volt az öreg.

– Mondanám, hogy erre este iszunk, de azt is üzenték, hogy haladéktalanul Milánóba kell utaznod a hagyatéki tárgyalásra.

– Minek? Úgysem hagyott rám semmit.

– Talán mégis – jegyezte meg Art, Dantét pedig a perzselő hőség ellenére kiverte a hideg veríték.

Az égvilágon semmit nem akart a vénembertől. Esetleg a sírjára hugyozni. De a pénze, ami örökre hozzá kötné, kurvára nem kellett.

ELŐRENDELHETŐ!

FairBooks Kiadó, Álomgyár, Book24, Líra, Libri, Bookline, Könyvtündér

A TARTALOMBÓL:

Matteo Gravano nyomozó, aki szeret az irányítása alatt tartani mindent, és a munkába menekülni a problémái elől. Mégis hagyja, hogy a barátai rábeszéljék egy rövid pihenésre. Ám a nyaralás az olasz kisvárosban másképp alakul, mint ahogy eltervezte.

Már a legelső este egy ájult nőt talál a tengerparton.

Ráadásul a nőn egyetlen ruhadarab sincsen.

A partra vetett hableányt Anának hívják, és nagyjából ennyi, amit hajlandó elárulni magáról. Matteo hamar rájön, hogy Ana titkai rendkívül veszélyesek, és ő maga sem olyan ártatlan, mint amilyennek látszik, mégsem bír ellenállni a merész, bosszantóan pimasz nőnek.

Forró olasz nyár

Egyre sokasodó hullák

És egy érzéki párviadal

Vajon lehet jó vége annak a halálos játszmának, amibe Matteo és Ana úgy sodródnak bele, hogy még a szabályait sem ismerik? Vagy egyenesen a szakadék széle felé robognak?

MEGJELENT!