Megyeri Judit - Jud Meyrin: Boldogságra kényszerítve

Minden este, amikor hazaért, a csend volt a legrosszabb. Úgy vette körül Ninit, mintha a második bőre lenne. Nem lehetett tőle megszabadulni. Hiába szűrődött át az egyik szomszédos lakásból minden emeltebb hangú beszélgetés, a másikból egy kisbaba sírása, egyik sem hatolt át ezen a csenden.

Mint minden este, Nini most is készített magának egy teát, és leült az ablakhoz húzott fotelbe, aztán csak bámult kifelé az utcára. Nézte a lámpák fénykörében felvillanó esőcseppeket, a járdán elhaladó emberek árnyalakját, a szomszédos ház ablakait, és órák reppentek el anélkül, hogy észrevette volna.

Bizonyára valami védekezési mechanizmus lehetett. Az agya így próbált ellenállni a fájdalmas magánynak. Teljesen kikapcsolt. Pedig Aaron jó pár éve elköltözött tőle. Akkor is egyedül töltötte az esték nagy részét, mégis teljesen más volt az, hogy bármikor felhívhatta, Aaron bármikor átjöhetett hozzá. Most azonban senki sem jött, és pár hét múlva kezdődnek az ünnepek, dolgoznia sem kell. Nem csak este, egész nap ebben a gyötrelmes csendben fog ülni. Az első karácsonya Aaron nélkül… Nini rettegett tőle.

A csendet kopogás szakította félbe. Először Nini azt hitte, képzelődik. Nem tudta, mennyi ideje ül az ablaknál. A teája rég kihűlt, a szemközti ház ablakai sötéten tátongtak. Lehet, hogy elaludt, és álmodta a kopogtatást? Ám ekkor újra hallotta a hangot…

Feltápászkodott a fotelből, és a bejárathoz ment. A tagjai merevek és zsibbadtak voltak. Tényleg órákat ülhetett a fotelben, pedig az egész nem tűnt többnek pár percnél.

Az ajtó előtt megtorpant. Nem volt rajta kémlelőnyílás, és egyik ablakból sem lehetett rálátni az öreg sorház bejáratára. Nem biztos, hogy jó ötlet kinyitni az ajtót az éjszaka közepén, bár egy betörő biztos nem kopogna. Ráadásul Nini fájdalmasan vágyott arra, hogy szólhasson valakihez pár szót. Akár csak annyit, hogy útba igazítsa, mert valaki biztos eltévesztette a házszámot, azért kopogtat nála.

Elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. Kusza érzések cikáztak át rajta, amikor megpillantotta Maxet a küszöbön.

– Ugye még nem aludt? – kérdezte olyan természeteséggel a férfi, mintha a felbukkanása csak azért lenne különös, mert az éjszaka közepén történt.

– Jól sejtettem! – csattant fel Nini. – Maga tényleg mindent tud rólam!

A gyomrában forró düh kezdett kavarogni, ám ez sem volt elég ahhoz, hogy felmelegítse a testét. Összefűzte a karját a mellkasa előtt, amikor a kinti hideg szél a pizsamája és a köntöse alá kúszott.

– Muszáj ilyen óvintézkedéseket tennem, és a lehető legtöbb információt kiderítenem a gyűlésre járókról, nehogy kellemetlen meglepetés érjen. Ezt, gondolom, maga is belátja – mondta Max, és amikor Nini nem szólt semmit, még hozzátette: – Sajnálom!

Nem tűnt úgy, mintha valóban sajnálná, és ugyan Nininek eszében sem volt bevallani, hogy a nyomozása szükséges lehet, ismerve a megbeszélésen elhangzottakat, azért a dühe kezdett elpárologni. Ellépett az ajtó elől, és a lakás belseje felé intett.

– Bejön?

– Igen, köszönöm.

Max levette a kabátját, és még a cipőjéből is kibújt, pedig Nini nem kérte. Ellenben óhatatlanul is a férfi lábára pillantott. Max ugyanolyan szürke zoknit viselt, mint amilyen színű a pulóvere volt. Nini azon gondolkozott, amíg bementek a nappaliba, hogy vajon szándékos-e ez a katonásan szigorú összhang, vagy csupán véletlen.

Ő az ablak melletti fotelbe ült le, ahonnan nem olyan régen felállt, Max a szemben lévőbe. Ninit egy pillanatra elfogta a nosztalgia. Hányszor ültek ugyanígy Aaronnel, miközben a világ dolgairól beszélgettek! Csupa olyasmiről, amiknek most már cseppnyi jelentőségük sem maradt.

– Miért jött? – kérdezte. A hangját barátságtalanra színezték a keserédes emlékek, Max azonban nem törődött vele.

– Múltkor a tornateremben végül nem válaszolt arra, hogy akar-e segíteni nekünk.

Nini valóban nem válaszolt. Végigülte ugyan a megbeszélést, aztán miközben Max váltott néhány szót Matthew-val és Alice-szel, Nini egyszerűen kisurrant a tornateremből. Paul is vele tartott, de szerencsére ő sem akart beszélgetni a gyűlésen történtekről. Azért persze valamennyit társalogtak, de leginkább semmiségekről, közben Nini azt azért érezte, hogy Paul ugyanúgy őrlődik, mint ő.

– Ez nem olyan egyszerű – magyarázta. – Én szabálykövető típus vagyok, mindig betartottam minden törvényt, bármennyire is nehezemre esett. Az egyetlen lázadásom az volt, hogy elmentem a maga házasságirendelet-ellenes összejöveteleire, de azokra is csak azért, mert jólesett olyan emberek között lenni, akik ugyanúgy nem értenek vele egyet, mint én. Bármit is mond, maga forradalmat akar – nézett a férfire. – Ugyan nem fegyverrel, hanem más eszközökkel. Én viszont nem vagyok az a fajta ember, akinek egy forradalomban túl nagy hasznát venné.

Max hosszú percekig nem szólt semmit. A szomszédban újra felsírt a baba, amiről Nininek azonnal eszébe jutott Aaron. Alig múlt egyéves, amikor hozzá került, neki pedig fogalma sem volt arról, mihez kezdjen egy babával. Hány éjszaka telt azzal, hogy próbálta megnyugtatni! Annyira tehetetlen volt! Úgy érezte, kútmély gödörbe került, amiből képtelenség kimászni. Pedig az csak egy kis pocsolya volt a későbbiekhez képest…

– Az unokaöccse kedvéért sem? – szakította félbe Max kérdése a gondolatait.

– Ne merészeljen Aaronnel manipulálni! – sziszegte Nini.

Felpattant a fotelből, az ablak felé fordult, mert hirtelen rá sem bírt nézni a férfire. Szinte remegett a dühtől. Max mindent tud róla, és elég könyörtelen ahhoz, hogy aduásznak használja Aaront. Hisz Nini bármit megtenne érte…

Fiatalon nagy tervei voltak, amikben nem szerepelt a családalapítás. Aztán a húga és a férje meghaltak, Nini pedig gondolkodás nélkül vette magához Aaront. Egyedülálló nő volt, felfelé ívelő karrierrel, de a fejébe vette, hogy menni fog mindkettő. Felneveli Aaront, és folytatja a munkát ugyanúgy. Szörnyen nehéz volt, de valahogy megoldotta. Hogy aztán mind Aaront, mind a karrierjét elveszítse.

– Nem akartam manipulálni – hallatszott a háta mögül Max hangja.

Amikor Nini megfordult, hogy a férfira nézzen, Max már ott állt alig egy lépésnyire tőle, pedig Nini nem is hallotta, mikor emelkedett fel a fotelből.

– Dehogynem, hiszen mindenkit manipulál! – vágta a képébe Nini. – A megbeszélés után ez teljesen nyilvánvaló. Könnyű volt rájönni, hogy Paul a Népességgyarapítási Intézetnél dolgozik. Látszik rajta, hogy emészti magát a munkája miatt, maga pedig ezt jól kihasználja. Tehetsége van hozzá, hogy megtalálja azokat az embereket, akiknek tud hatni a lelkiismeretére, és meg is teszi. Anélkül, hogy egyetlen pillanatig is számításba venné az emberek érzelmeit… Alice és Matthew hol dolgoznak?

Nem igazán hitte, hogy Max válaszolni fog, így meglepődött, amikor mégis megtette.

– Alice a rendőrségen – felelte a férfi rideg, kiismerhetetlen arckifejezéssel. – Elege lett belőle, hogy eltussoltatják velük a kormány számára kényelmetlen ügyeket. Matthew kormánytisztviselő, és pontosan tudja, mennyire kevés kormányközeli ember ismeri, mi is folyik valójában a színfalak mögött.

– Hát maga?

Max szája felfelé kunkorodott, de a tekintete hűvös maradt.

– Mit gondol?

Nini végigszaladt azon a kevésen, amit a férfiről tudott.

– Katona – mondta végül. – Vagy csak volt.

– Még mindig az vagyok. – Ezúttal a mosoly felért egészen Max szeméig. – Bár már csak az íróasztal mögött ülök.

– De régebben harcolt. – Nini nem is kérdésként fogalmazta meg, hanem megállapításként, annyira biztos volt benne.

– Igen – bólintott Max. – Főleg a Közel-Keleten és Ázsiában. Aztán az ország bezárkózott, a külföldi kiküldetéseken többé nem lehetett részt venni, és engem meg a hozzám hasonlókat eldugtak az irodákban.

– Vagyis nemcsak a húgáért csinálja ezt az egészet, hanem a saját karrierjéért is.

– A húgomért és az országomért csinálom. – Max hangja ismét hűvössé vált, a tekintete megkeményedett. – De maga csinálhatja a saját elveszett karrierjéért. Vagy az unokaöccséért…

Nini mellkasa összeszorult, ahogy belenézett a férfi szemébe.

– Ezt is tudja, igaz? Azt, hogy én beszéltem rá Aaront, hogy menjen külföldre a házassági rendelet elől, míg ki nem találják, hogy az országot se hagyhatják el.

– Ez egy nagyon jó tanács volt, főleg az unokaöccse helyzetében. – Max még egy kicsit közelebb lépett hozzá, és a karjára tette a kezét. – Nem láthatta előre, mi fog történni.

Nini szorosan lehunyta a szemét, nehogy kicsorduljanak a könnyei, ám így meg az emlékeket látta maga előtt. Hiába voltak szép emlékek, legalábbis a nagy részük, mégis úgy fájtak, mintha égő vasat szúrtak volna a testébe, és olyan élénken látta maga előtt őket, mintha csak tegnap történt volna minden.

Ahogy megölelte Aaront és a kedvesét, Petert búcsúzóul, ahogy várta a videóhívásaikat. Ahogy a fiúk megmutatták neki videón keresztül Marseille-t és a lakást, amit kibéreltek. Ahogy eltervezték, hogy a nyarat ő is ott tölti velük.

Mennyire várta azt a nyarat! Talán még sosem várta ennyire. Pedig szerette a munkáját, szerette Angliát, hiába változott meg annyi minden, ez az ország maradt a hazája. Mégis annyira vágyott arra a pár hétre Franciaországban! Annyira vágyott rá, hogy Aaron¬nel és Peterrel lehessen!

Aztán egy májusi estén megcsörrent a telefonja, egy ismeretlen francia számról keresték. És az a hívás romba döntötte az egész életét... A halászhajó, amin Aaron és Peter dolgozott, viharba került, elsüllyedt, ők pedig odavesztek a tengerben. Nini szíve apró szilánkokra tört, amiket azóta sem tudott összeforrasztani.

– Én vagyok az oka annak, hogy mindketten halottak – suttogta. – Ha itt maradnak, köthettek volna látszatházasságot, és mellette folytathatták volna a viszonyukat titokban. Sokan ezt csinálják…

– Lehet, hogy nekik ez nem lett volna elég.

Nini azon kapta magát, hogy megállíthatatlanul folynak a szeméből a könnyek. Max keze a karjáról a derekára csúszott, és magához húzta. Nini legelső reakciója az volt, hogy eltolja magától, de aztán mégsem tette. Mióta Aaron elutazott, senki sem ölelte meg, és most olyan jólesett Max nagy tenyere a hátán, hogy nem tudott ellenállni neki. Arcát a férfi pulóverébe temette, aztán csak zokogott.

Amikor úgy-ahogy megnyugodott, elhúzódott Maxtől. Zavarban kellett volna lennie, amiért hatalmas nedves foltot hagyott a férfi pulóverén, de zavart nem, csupán hirtelen jött eltökéltséget érzett.

Tényleg meg kell ezt tennie Aaronért. Meg az összes többi fiatalért, akik a házassági rendelet miatt nem lehetnek a szerelmükkel – akár a saját nemükhöz, akár a másikhoz vonzódnak.

Annak ellenére is meg kell tennie, hogy tudta, Max ugyanúgy manipulálta őt is, mint a többieket.

– Rendben – sóhajtott fel. – Segítek maguknak.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Ha szeretnéd egyben elolvasni az egész történetet:

FairBooks Kiadó - e-könyv:

Boldogságra kényszerítve e-könyv

Utolsó nyomtatott példányok:

Book24

MEGJELENT!