Megyeri Judit - Jud Meyrin: Boldogságra kényszerítve

A csütörtök délutáni művészettörténet óra kínszenvedés volt. Alinda csak azért ment be, mert nem akart hiányozni, de közben alig bírt egy helyben ülni, és egyáltalán nem tudott Landon professzor előadására figyelni. Pedig a tanárnő mindig érdekes órákat tartott, bizonyára most sem volt ez másképp, de Alinda gondolatai kizárólag a windsori motelben történtek és Kerry körül jártak. Nem tudta elhinni, hogy a barátnője elmenekült, amikor meglátta őket. Hát nem érti, hogy azért keresik, mert segíteni akarnak neki?! Alindát már nem csak az aggodalom kínozta. Az is fájt neki, hogy Kerry nem fordult hozzá a bajban. Hogy nem bízik meg benne.

Amikor véget ért az óra, Alinda egyetlen mondatot sem tudott volna elismételni az előadásból. Beleszórta a táskájába a cuccait, és már rohant a kijárat felé, de Landon professzor megállította.

– Beszélhetnénk, Alinda? – intette magához.

Alinda kénytelen-kelletlen odament a tanári asztalhoz, közben fohászkodott, hogy a tanárnő ne azért hívassa magához, mert észrevette, hogy teljesen máshol járt az órán. Stephanie Landon azonban nem szemrehányóan nézett rá, hanem mosolyogva.

– Jó hírem van! Az új adminisztrátor úgy döntött, hogy elhagy minket. Hála az égnek, de ezt ne árulja el senkinek – szélesedett ki a mosolya. – Van kedve visszajönni? Persze ez már nem változtat azon, ami megtörtént. – Az Alinda kezén lévő gyűrűre pillantott. – De tudom, hogy szerette a munkát a tanszéken, és úgy gondoltam, örülne neki, ha visszakaphatná.

Alinda torka elszorult a meghatottságtól, hogy a professzor azonnal őt kérdezte meg. Aztán ösztönösen a gyűrűsujjához kapott, ahogy letaglózta a felismerés. Ha még pár hétig kitart, akkor nem is kellett volna férjhez mennie. Maradhatott volna a bérelt lakásában, és sosem ismerte volna meg Gilbertet. Gyomrát elszorították a furcsa, egymásnak ellentmondó érzelmek.

– Szívesen visszamennék – nyögte ki, hisz szeretett a tanszéken dolgozni, még a másnak talán unalmas adminisztratív feladatokat is élvezte.

– Ez remek! – ragyogott fel Landon professzor arca, majd felkapta az asztalról a tabletjét. – Bíztam benne, hogy ezt fogja mondani, így már meg is írtam a szerződését.

Alinda meglepetten vette át a tabletet, amin meg volt nyitva a szerződés. Átfutotta a szöveget, aztán még jobban megdöbbent.

– De ez nem egy sima adminisztrátori munka… – nézett fel a professzor asszony mosolygós arcába.

– Igen, tudom – bólintott Landon. – Szereti a művészettörténetet, nem igaz? És az óráimon mindig nagyszerű előadásokat tart. Arra gondoltam, miután végez, esetleg szívesen maradna a tanszéken. Mint a tanársegédem. Ez egy biztos jövedelem lenne, mellette pedig szabadon foglalkozhatna a festéssel.

Alinda jó pár pillanatig azt hitte, rosszul hall. Landon tálcán kínálta neki az esélyt, hogy önerőből boldoguljon, mellette pedig kedvére festhetne. Azzal foglalkozhatna, amit szeret, és még pénzt is kapna érte. A tabletre bámult, és ezúttal jobban megnézte a szerződésben szereplő összeget. Alig tudta megállni, hogy ne kiáltson fel.

– Ez jóval több… több, mint amit korábban kaptam – dadogta.

– Persze, hogy több, mert szeretném, ha már ebben a félévben is besegítene nekem, persze az adminisztrátori feladatok mellett. Így több lesz a munkája, tulajdonképp két pozíciót fog vinni, de a dékán csak így ment bele a dologba. Remélem, nem gond!

– Dehogy! – Alinda legszívesebben megölelte volna a nőt, de tartott tőle, hogy azt nem venné jó néven. Így csak gyorsan aláírta a szerződést, aztán visszatette a tabletet tanári asztalra. – El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok önnek, Landon professzor!

– Ne butáskodjon, én vagyok hálás, hogy elvállalta! És készüljön, mert lesz dolga bőven. Az előző adminisztrátor után jó nagy káosz maradt.

– Bejöhetek hétvégén, és elkezdhetem – javasolta Alinda.

– Az jó lenne, köszönöm! – Landon professzor szeme alatt a ráncok elmélyültek, ahogy újra rámosolygott.

Alinda könnyed léptekkel ment ki a folyosóra. Évek óta most először érezte, hogy talán jóra fordulhat minden, talán van szakmai jövője. A szülei tartozásainak kifizetése talán mégsem dönti végleg romba az álmait, és azt csinálhatja, amit szeret. Rajzolhat és festhet. Egy hangocska a fejében azonban azt súgta, hogy Gilbert feleségeként is alkothatna kedvére, anélkül, hogy munkát vállalna. A férje elég jómódú ahhoz, hogy eltartsa. Alinda azonban szédült boldogságot érzett amiatt, hogy mégsem kell Gilbertre támaszkodnia az anyagiak terén. Csak most döbbent rá, mennyire zavarta, hogy a pénz miatt ment hozzá. Bárhogy is alakul a házasságuk, ez mindig is árnyékként kísértette volna. Ám most már elfelejtheti. És mindenféle kényszerítő körülmény nélkül fedezheti fel azt az egyre kevésbé titkolható vonzalmat, amit Gilbert iránt érez.

Elmosolyodott, a testét átjárta a jól eső feszültség. Az a fajta, ami akkor öntötte el, amikor nekiállt egy képnek. Sosem tudta, mi lesz belőle, de ott állt előtte számtalan lehetőség, és olyan izgalmas volt átélni, végül mivé alakul egy üres, fehér vászon. Ugyanezt érezte akkor is, ha Gilbertre gondolt. Talán nem csak a szakmai jövője az, ami jobbra fordul…

Kilépett az egyetem nagy, kovácsoltvas kapuján. Hunyorítania kellett, mert a késő délutáni napsütés beletűzött a szemébe. Orrába befurakodott a friss, kicsit füstös levegő, a szél beleborzolt a hajába. Az ég tiszta volt, még a nap is előbújt a felhők mögül, és ugyan meleget nem adott, de jó érzéssel töltötte el Alindát.

Kedve támadt felhívni Gilbertet, és rábeszélni, hogy sétáljanak egyet. Utána esetleg beülhetnének valahová, megünnepelhetnék az új munkáját. Aztán a boldog mosoly azonnal a szájára fagyott, amikor belehasított a felismerés, hogy az utóbbi negyedórában teljesen elfeledkezett Kerryről. Hogy is ünnepelhetne, amikor a barátnője bajban van?! Talán jóval nagyobban, mint hitték, ha még előlük is menekül.

Keserűség kúszott a torkába, a korábbi önfeledtsége nyomtalanul elszállt. Összefonta karját a mellkasa előtt, és megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb visszaérjen Gilbert lakására. Ott aztán újra felhívja Kerry szüleit, a bátyját, meg ha kell, minden barátját, és próbál rájönni, ezúttal hol húzhatta meg magát. Mert valahogy muszáj rájönnie, és muszáj megtalálnia. Még akkor is, ha úgy tűnik, Kerry egyáltalán nem akarja, hogy megtalálják.

A délutáni csúcsforgalomban egy órába is beletelt, mire hazaért. Türelmetlenül lépett ki a cipőjéből, és már azon gondolkozott, kit hívjon először, amikor Gilbert bukkant elő a dolgozószobájából.

– Ilyen korán hazaértél? – lepődött meg Alinda, aztán a további kérdezősködés nyomban a torkára is fagyott, amikor meglátta, milyen arcot vág a férfi. – Mi történt? – kérdezte, bár előre félt a választól.

– Grayson nyomozó hívott nemrég. – Gilbert közelebb lépett. Alinda ijedten figyelte a tekintetét, ami szokatlanul metsző volt.

– Mit akart? – lehelte összeszoruló gyomorral.

Gilbert beletúrt a hajába, közben mintha az ujjai megremegtek volna. Alinda ettől még inkább megrémült. Eddig a férfi mindig olyan nyugodt volt. Még akkor is, amikor megtalálták Brian holttestét.

– Mit akart? Mondd már el!

– A windsori motel recepciósáról van szó, Alinda – bökte ki a férfi. – Ma délután holtan találták.

– Istenem… – Alinda a szájához kapta a kezét, a gyomra felkavarodott.

– Látták a biztonsági kamerán, hogy Kerry is ott volt, meg mi is – folytatta Gilbert, közben még közelebb jött, és a tenyerébe zárta Alinda jéghideg ujjait. – Tudni akarják, mit kerestünk ott, és ez még nem minden… – Egy pillanatra elhallgatott, és Alinda minden izma megfeszült, ahogy a folytatásra várt. Attól tartott, az még az eddigieknél is rosszabb lesz.

– Mi van még? – suttogta.

– Az a helyzet – szorította meg Gilbert a kezét –, hogy őt is ugyanúgy szíven szúrták egy késsel, mint a barátnőd férjét.

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Ha szeretnéd egyben elolvasni az egész történetet:

FairBooks Kiadó - e-könyv:

Boldogságra kényszerítve e-könyv

Utolsó nyomtatott példányok:

Book24

"Ana egy örökkévalóságig tartó pillanatig álom és ébrenlét határán lebegett. Feküdt az ágyban zsibbadtan, pulzusa a fülében lüktetett, arca a párnához simult, amit egészen idáig kellemesen puhának érzett, most viszont süppedősnek és fojtogatónak.

Aztán lassanként eltűnt az agyáról a köd, és ki tudta nyitni a szemét. Óvatosan felemelte a fejét a párnáról, majd a szomszédos ágyra pillantott, de az üres volt. Hol lehet Matteo?

Ana rossz érzéssel küzdve ült fel, felkattintotta az éjjeli lámpát,

körbenézett a szobában, és amikor meglátta a férfi utazótáskáját a sarokban, egy kicsit megkönnyebbült.

Hallgatózott, de minden csendesnek tűnt. Odakintről is csak a hullámok morajlása hallatszott be, a zene és az emberek zsivaja már nem. Ana rossz érzése mégsem tűnt el teljesen.

Kiment a fürdőbe, és megmosta az arcát hűvös vízzel. Csak amikor visszaért a szobába, vette észre, hogy az erkélyajtó előtti függönyt lengeti a szél.

Ana a homlokát ráncolva húzta el a függönyt, kikukkantott a nyitott ajtón át az erkélyre, és azonnal meglátta Matteót.

A férfi az egyik öblös fotelben ült, a másikra meg feltette a lábát. A fejét a háttámlának döntötte. Aludt. Csak egy fekete boxeralsó volt rajta, meg a szokásos lánc a gyűrűvel a nyakában, mintha egyenesen az ágyból jött volna ki, és Ana bármit is mondott a közös szobáról korábban, most egy éles szúrást érzett valahol a gyomra tájékán, amiért a férfi inkább a huzatos terasz kényelmetlen foteljében pihen, mint vele egy légtérben. Égni kezdett az arca, és már majdnem visszafordult, amikor tudatosult benne, hogy valami nincsen rendben.

Mert ha az ember alszik, nem feszülnek ennyire pattanásig az izmai, mint Matteónak, és nem markolja olyan görcsösen a fotel karfáját. Ana közelebb lépett hozzá.

A férfi vonásai el voltak torzulva, lecsukott szemhéja mögött a szeme vadul mozgott ide-oda. Semmiféle hangot nem adott ki, még csak nem is mozdult, mintha álmában is vissza tudná fogni magát, Ana ennek ellenére biztos volt benne, hogy lidércnyomás gyötri.

– Matteo. – Óvatosan a karjára tette a kezét.

A férfi bőre nyirkosnak érződött, de továbbra is teljesen mozdulatlan volt, mintha nemcsak aludna, hanem eszméletlen lenne.

– Matteo! – szólalt meg Ana kicsit hangosabban, és jóval ijedtebben, mint egy pillanattal korábban, ám a férfi most sem ébredt fel.

Így hát Ana leguggolt a fotel mellé, és végigsimított Matteo vállán, aztán a mellkasára csúsztatta a kezét. Érezte, milyen vadul dübörög a férfi szíve a tenyere alatt, és ő ettől csak még jobban megrémült.

Fogalma sem volt, mit csináljon, hogyan tudná megnyugtatni, magához téríteni, kezdett egyre jobban elhatalmasodni rajta a pánik, de aztán a férfi izmai fokozatosan elernyedtek az ujjai alatt, majd megrebbent a szempillája.

– Ana? – dünnyögte rekedtes hangon.

– Én vagyok – sóhajtott fel Ana megkönnyebbülten. – Azt hiszem, rosszat álmodtál.

Bár a holdfény miatt nehéz volt megállapítani, de Ana meg mert volna esküdni rá, hogy Matteo elpirult.

– Kiabáltam? – pislogott rá. – Felébresztettelek?

– Már fent voltam, és nem, nem kiabáltál, csak… – Ezúttal Anán

volt a sor, hogy elvörösödjön. Gyorsan elkapta a kezét a férfi mellkasáról, és felegyenesedett. – Nyitva hagytad az erkélyajtót, és észrevettem, hogy valami nincs rendben. Görcsben álltak az izmaid, aztán pedig hiába szóltam, nem ébredtél fel. Megijedtem.

– Pedig pont azért jöttem ki, hogy ne ijesszelek meg. – Matteo elkapta róla a pillantását, levette a lábát a fotelről, aztán felállt és kinyújtózkodott.

Ana figyelte a mozdulatait, és próbált rájönni, mit akart ezzel mondani, de csak némi késéssel esett le neki a szavak mögött megbújó jelentés.

– Azért jöttél ki, nehogy felébressz, mert tudtad, hogy rémálmod lesz?

– Igen – ismertbe be a férfi, és Ana agya azonnal levonta a következtetést.

– Ezek szerint gyakran szoktak rémálmaid lenni.

– Hetente. Néha többször, ha túl nagy a stressz.

Hetente többször?! Ana nem tudta, mit mondjon. Neki is voltak lidércnyomásos álmai az apja halála után, és már azt a néhányat is szörnyen viselte. El sem tudta képzelni, milyen lehet ennyire gyakran szembesülni velük.

– Miről szoktál álmodni? – csúszott ki a száján a kérdés.

– Most te vadászol információra, Hableány? – húzta fel Matteo a szemöldökét, és Ana ugyanazt vágta rá, amit korábban a férfi is mondott neki.

– Dehogy, csak kíváncsi vagyok.

Matteo felnevetett.

– Touche. Gyere, menjünk be, mert hűvös van itt kint.

– És akkor nem fogsz válaszolni? Ez igazságtalan! Én válaszoltam –panaszkodott Ana.

Matteo elhúzta az erkélyajtó előtti függönyt, előreengedte, közben rávigyorgott.

– Mi lenne, ha inkább játszanánk egy játékot?

– Miféle játékot? – Ana a férfival a nyomában belépett a szobába, és közben túlságosan tudatában volt annak, hogy Matteón azon az egyetlen, meglehetősen szűk alsónadrágon kívül nincsen semmi.

– Egy olyan játékot – húzta el a szavakat Matteo, mintha olvasna a gondolataiban –, amihez be kell feküdni az ágyba, és lekapcsolni a villanyt.

Ana pipacspiros arccal meredt rá.

– Mi?!

– Nyugi, Hableány, mindenkinek a saját ágyába. Miért, mire gondoltál? – Matteo csúfondárosan rávigyorgott, aztán levetette magát az ágyára, kényelmesen elnyújtózott rajta, és a másikra mutatott.

– Na, mire vársz?

Ana nagyon igyekezett, hogy ne bámulja a férfit, de legszívesebben végighúzta volna az ujját a mellizmai ívén, aztán lefelé a hasán, egészen a… Nem, nem, nem! Ezt abba kell hagynia.

– Előbb inkább tudni akarom a játék többi részét – nyögte ki.

– Ahogy gondolod. Szóval befekszünk az ágyba, lekapcsoljuk a villanyt, és felváltva mind a ketten elárulunk három olyan dolgot, amikről nem szoktunk beszélni – mondta Matteo, miközben végignézett rajta. Anát szinte perzselte a pillantása, így mégis inkább bebújt az ágyba, és nyakig húzta magán a takarót.

– Honnan tudhatom, hogy a három között ott lesz a válasz a korábbi kérdésemre?

– Sehonnan – villantott fel Matteo egy újabb vigyort. – Ez benne az izgalmas.

– Inkább igazságtalan.

– Csak nem beparáztál?

– Természetesen nem!

– Jó, mert te kezdesz. – Matteo vetett rá még egy átható pillantást, aztán lekattintotta a lámpát."

(JUD MEYRIN: SZÖKEVÉNY HABLEÁNY)

MEGJELENT!