Megyeri Judit - Jud Meyrin: Boldogságra kényszerítve

Gilbert nem tudta eldönteni, jó jel-e, hogy Grayson nem citálta be őket a rendőrségre, hanem felajánlotta, hogy idejön Notting Hillbe. Talán mégsem olyan rossz a helyzetük, mint azt a korábbi telefonbeszélgetésükből gondolta.

Aztán a nyomozó megérkezett, kurtán köszöntötte őket, és alaposan körülnézett, miközben bementek a nappaliba. Gilbert azonnal megértette, miért jött ide a férfi. Meg akart győződni róla, hogy nem itt rejtegetik Kerryt.

– Hozhatok egy kávét, Grayson nyomozó? Vagy esetleg valami mást? – kérdezte Alinda kicsit elfúló hangon.

Ugyanannyira aggódhatott, mint ő, de a félelmét a mosolya és a kedvessége mögé rejtette. Gilbert csodálta a lélekjelenlétéért. A barátnőjét gyilkossággal vádolják, immár kettővel is, miközben ő egy idegen férfi feleségeként próbál boldogulni, de egyetlen pillanatra sem adta fel. Bármennyire is fiatal volt, bármennyire is törékenynek tűnt, Alindát kemény fából faragták. Gilbert egy pillanatra a nő tengerkék szemébe nézett, aztán vissza Graysonre.

– Amíg Alinda kávét készít, én elmondhatom magának, mi történt Windsorban – ajánlotta, hátha így meg tudja kímélni a nőt legalább a beszélgetés egy részétől, de Grayson megrázta a fejét.

– Maradjanak mindketten – intett a kanapéra, mintha ő lenne otthon, aztán leereszkedett a szemközti fotelbe. Gilbert nyelt egyet, és leült, Alinda pedig követte a példáját. – Miért mentek Windsorba?

Csak egy egyszerű kérdés volt, három szó, de Grayson enyhén fenyegető hangsúlya miatt Gilbert torkába epe tolult. Tudta, hogy a nyomozó nem kedveli. Sem őt, sem azt, amit csinál. Azzal is tisztában volt, hogy már a legelső halálesetnél őt tartotta felelősnek, és talán így is van, talán tényleg ő a felelős azért, ami történt, de attól még pontosan látta, hogy Graysonnak ez mennyire kapóra jön.

– A feleségemnek eszébe jutott, hogy Kerry talán Windsorban van, mert gyakran mentek oda kirándulni, és mindig ugyanabban a motelben szálltak meg. Meg akartuk nézni, tényleg így van-e – közölte a nyomozóval.

– Nem kellett volna odamenniük – válaszolta Grayson jeges hangon. – Ugyanis a rendőrség dolga megkeresni Mrs. Sandersont. A maguk dolga pedig csupán annyi lett volna, hogy értesítik a rendőrséget a lehetséges búvóhelyéről azonnal, ahogy az eszükbe jutott.

– Attól tartottunk – szólt közbe Alinda –, hogy ha a rendőrség megjelenik, akkor elmenekül.

– Így is elmenekült.

– De ezt nem tudhattuk előre. Jó ötletnek tűnt, ha én megyek oda, és meggyőzöm, hogy jelentkezzen önként maguknál. Gilbert próbált lebeszélni, de én nem hagytam magam. Szóval bármivel is vádol minket, kizárólag én vagyok a hibás. – Alinda konokul felszegte az állát, úgy nézett Grayson apró egérszemébe, Gilbert mellkasában pedig úgy áradt szét a melegség, mintha megivott volna egy csésze rumos teát. A nő próbálja magára vállalni a felelősséget, próbálja megvédeni. De persze nem hagyhatta ezt.

– Közösen döntöttünk arról, hogy odamegyünk – fordult Graysonhoz, közben magán érezte Alinda helytelenítő pillantását. – Úgy terveztük, hogy ha megtaláljuk Kerryt, egyenesen a rendőrségre megyünk vele együtt.

– De miután nem találták ott Mrs. Sandersont, azt mégsem mondták el, hogy abban a motelben szállt meg korábban – emlékeztette őket Grayson.

– Mert próbáltuk kitalálni, hová mehetett onnan.

– És sikerült kitalálni?

– Nem.

– Mrs. Sandersont kétszeres gyilkossággal vádolják – nézett Grayson először Alindára, aztán rá. – Könnyedén magukra is rátámadhat, ezt pedig egyikünk sem akarja, nem igaz?

Gilbert hátán végigfutott a hideg. Vajon jól érezte, mit akar sugallni ezzel a nyomozó?

– Aznap reggel, amikor mi a motelben jártunk – nézett a férfi szemébe –, a recepciós még életben volt, Kerry viszont már elment. Kérdeztük Kerryről azt a férfit, de semmit sem tudott azon kívül, hogy melyik szobában szállt meg. Ami nyilvánvalóan egyáltalán nem hasznos információ, ha Kerry már nincs ott. Nem vagyok ugyan nyomozó, de azt még én is tudom, hogy Kerrynek nem volt semmi oka arra, hogy a lebukást kockáztatva visszamenjen, és megölje a recepcióst.

– Jól látja, maga valóban nem nyomozó – mordult fel Grayson, és ettől Gilbertet azonnal elöntötte az indulat.

– Azért remélem, azt a lehetőséget is számításba veszi, hogy nem Kerry a gyilkos. Mert tudtommal ez a munkájuk, minden lehetőséget figyelembe venni – csúsztak ki a száján a szavak, és azonnal tudta, hogy túlzásba esett.

Grayson arca egyetlen pillanat alatt téglavörös színt öltött fel.

– Vigyázzon, mint mondd, Dr. Barlow! – sziszegte, majd felpattant a fotelből. – Egyelőre végeztünk. De nehogy azt higgyék, hogy ennyivel megúszták! – vetett még rájuk egy fenyegető pillantást, aztán kimasírozott a nappaliból.

Néhány másodperccel később a bejárati ajtó nagy dörrenéssel csapódott be mögötte. Alinda összerezzent a zajra, aztán Gilbert felé fordult.

– Minek szegültél ellen neki nyíltan? – kérdezte olyan halkan, mintha attól tartana, hogy Grayson az ajtó túloldalán hallgatózik.

– Elvesztettem a fejem – mormogta Gilbert. Alinda közelebb csúszott hozzá.

– Azt észrevettem…

– Grayson burkoltan megfenyegetett minket azzal, hogy nekünk is bajunk eshet, azt is észrevetted? – villantotta Gilbert a tekintetét Alindára.

– Nem biztos, hogy úgy gondolta.

– Szerintem pedig igen. Grayson a kezdetektől utálja, amit csinálok. Eddig elkönyveltem annak, hogy ellenzi a házassági törvényt. Nem ő lenne az egyetlen. De most már kezdem azt hinni, hogy ennél személyesebbek az indokai.

– De ő túl idős, kívül esik a korhatáron.

– Akkor talán valamelyik családtagja miatt, vagy nem tudom, de az biztos, hogy nem egyszerű ellenérzésről van szó. Appletonék és Hillék esetében nem nagyon tudott tenni semmit. Azokat a haláleseteket a felettesei is balesetnek akarták elkönyvelni, hiába gondolta ő másképp. De a recepcióst és a barátnőd férjét meggyilkolták, ezt már a főnökei sem tudják a szőnyeg alá söpörni, Grayson meg nyilván örül, hogy végre nyomozhat, és majd igyekezni fog mindent úgy alakítani, hogy a saját teóriáit igazolja.

– Ez elég rosszul hangzik – mormolta Alinda. – Nem elég, hogy nem találjuk Kerryt, még a nyomozó is ránk szállt.

Gilbert kétségbeesetten el akarta űzni a nő hangjából az ijedtséget, kétségbeesetten meg akarta oldani minden problémáját. És azt akarta, hogy Alindának ne kelljen soha semmitől sem félnie. Annyira erősen akarta, hogy egészen letaglózta ez az érzés.

– Valahogy megoldjuk – ígérte, és tudta, hogy tényleg nem fog nyugodni addig, amíg el nem éri, hogy Alindának ne kelljen semmiért aggódnia. Se a barátnőjéért, se saját magáért.

Alinda tengerzöld szemében felvillant valami, talán hála, talán több annál, Gilbert nem tudta eldönteni, csak abban volt biztos, hogy a nő megértette azt is, amit nem mondott ki. Hogy akkor is kiszabadítja magukat ebből a kutyaszorítóból, ha azzal árt a karrierjének. Vajon hogyan jutott el ennyire rövid idő alatt idáig?

– Csak olyat találjunk ki – suttogta Alinda –, ami nem okoz bajt neked. Mert azt nem bírnám elviselni.

Gilbert szíve felemelegedett a szavaktól. Gondolkodás nélkül hajolt oda a nőhöz, rásimította a tenyerét az arcára, aztán megcsókolta, mert ha nem teszi meg, az olyan lett volna, mintha nem venne levegőt.

Ezúttal nem foglalkozott azzal, hogy Alinda talán nem is vágyik ugyanennyire rá, mint ahogy ő a nőre, sem azzal, hogy mennyire kockázatos minden, mennyire bizonytalan a jövőjük. Néhány pillanatra megengedte magának, hogy csak Alindával és magával törődjön, hogy elvesszen a csókjukban, és erre a rövid időre teljesen elfeledkezett a külvilágról, ami egyre fenyegetőbben vette körül őket.

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Ha szeretnéd egyben elolvasni az egész történetet:

FairBooks Kiadó - e-könyv:

Boldogságra kényszerítve e-könyv

"Megkerülte a kastélyt, és az erdős rész felé indult. Az ösvény, amire ráfordult, keskeny volt, és kanyargós, mindkét oldalát fák szegélyezték, közéjük pedig bokrokat és virágokat ültettek.

Ez a környék ugyanúgy gondozottnak tűnt, mint a park, ahol előző nap sétált, Francesca mégis valahogy elhagyatottabbnak érezte. Meg mert volna esküdni rá, hogy erre ritkán járnak emberek, bár maga sem igazán tudta, honnan veszi ezt. Ám ahogy egyre beljebb lépkedett az ösvényen, egyre jobban érezte a magányt, ami körbefont minden fát és növényt.

Egy utolsó kanyart követően véget ért az ösvény, Francesca pedig egy tisztáson találta magát.

A tisztás közepén egy ház állt. Fehér falaival, durva palatetőjével és keskeny ablakaival inkább tűnt erdei menedéknek, mint valaki állandó otthonának, ám ott parkolt előtte egy Jeep. Francesca szeme elkerekedett. Pontosan tudta, kié az az autó…

Nyelt egyet, és próbálta feldolgozni a helyzetet, ám a ház oldalában kicsapódott egy ajtó. Blake Lorimer lépett ki rajta szakadt, festékfoltos farmerben, és egy túl szűk pólóban, ami második bőrként tapadt hatalmas mellkasára.

Tehát Blake itt lakik, nem a kastélyban. Valahogy jobban is illett ide, a magányosan álló házba az eldugott tisztáson. Francesca szája kiszáradt, amikor a férfi rávetette kútmély tekintetét.

– Mit keres itt? – kérdezte. A hangja olyan reszelős volt, mint egy durva smirglipapír.

– Én csak… sétáltam – nyögte ki Francesca, mire a férfi szeme összeszűkült.

– Ez a rész nem tartozik a park látogatható területéhez – recsegte, és Francesca csak ekkor döbbent rá, hogy turistának hiszi.

– A kastély ma zárva van, én nem látogató vagyok, Laura hívott meg a nagyanyja születésnapjára, mert mindketten szeretik a könyveimet, de igaza van, nem kellett volna elkóborolnom, sajnálom, hogy idejöttem, és megzavartam, nem állt szándékomban gondot okozni – hadarta Francesca, és mire a végére ért a kilométer hosszúságú mondatnak, teljesen kifulladt, és azt kívánta, bár meg se szólalt volna.

Blake Lorimer arca viszont meg sem rezzent a tirádáját hallva.

– Író. – Nem kérdezte, hanem mondta, de azért Francesca úgy érezte, hogy válaszolnia kell.

– Igen.

A férfi erre nem felelt semmit, csak odajött hozzá, egészen közel, már csupán egy lépés választotta el őket egymástól. Francesca ebben a pillanatban döbbent rá igazán, mennyivel magasabb nála Blake. A szeme a férfi domború mellkasával volt egy vonalban, hátra kellett hajtania a fejét, hogy az arcába tudjon nézni. Blake Lorimer tekintete ezúttal nem volt kifejezéstelen, valami fellángolt benne, de mielőtt Francesca rájöhetett volna, hogy mi, a férfi megszólalt.

– Jobban tenné, ha ezután máshol sétálgatna – dörrent rá.

Francesca orrába bekúszott az illata. Kiérezte belőle a frissen vágott fát, a festék kesernyés szagát, és halványan valami tisztát és üdét, ami annyira nem illett ehhez durva a férfihoz, hogy Francesca egészen megdöbbent.

– Miért tenném jobban? – kérdezte, és maga sem értette, miért van még itt, miért nem megy el, hisz Blake nyilvánvalóan ezt akarja. A férfi összeráncolt homlokkal pillantott le rá.

– Nem tudja, ki vagyok, különben nem kérdezne ilyet.

– Tudom, ki maga – csúszott ki Francesca száján, mire Blake szemében zavar villant. Francesca pulzusa a fülében dübörgött, mégis mosolyt kényszerített az arcára, és folytatta. – És nem félek magától – jelentette ki.

Ugyan sosem állt tőle távol a mások megnyugtatására kitalált hazugság, rájött, hogy ezúttal az igazat mondta. Persze az ismeretlen helyzet, mint mindig, most is zavarba hozta, de a férfitől nem félt. Hiába voltak teljesen egyedül ezen az elhagyatott tisztáson, hiába volt a férfi kétszer akkora, mint ő, Francesca egyetlen pillanatra sem érezte, hogy veszélyben lenne.

Blake-et azonban nem hatotta meg a vallomása. Az arca megfeszült, talán még el is sápadt, vagy legalábbis a sebhelyei sokkal jobban kirajzolódtak a bőrén, mint egy perccel korábban. Amikor megszólalt, szinte sziszegve jöttek ki a száján a szavak.

– Jobb, ha most visszatér a kastélyba – mondta, aztán sarkon fordult, és bement a házba.

Francesca nézte, ahogy becsukódik mögötte az ajtó. Máskor azt gondolta volna, hogy hülyét csinált magából, ám most minden ilyen érzést kiszorított belőle a sajnálat. Mert Blake Lorimerről üvöltött, hogy kizárólag olyan emberekkel találkozik, akik tartanak tőle, talán még meg is vetik, akik bűnösnek tartják, és Francesca azon kapta magát, hogy utána akar rohanni, és egyszerűen csak megölelni, hogy megmutassa, ő tényleg nem fél. Persze nem tette meg.

Ám a késztetés, hogy valamilyen módon megnyugvást adjon a férfinak, vele maradt, miközben lassú léptekkel visszasétált a kastélyba."

(JUD MEYRIN: A KASTÉLY RÉME)