Megyeri Judit - Jud Meyrin: Boldogságra kényszerítve

Túl gyorsan odaértek a Temze-parti épületkomplexumhoz. Alinda a vizsgálatok alkalmával járt már itt, ám most nem azon a bejáraton mentek be, ahol a programba jelentkezőknek kellett, hanem az épület egyik hátsó szárnya előtt tette ki őket a taxi.

A hűvös levegő befurakodott Alinda kabátja alá, ahogy kiszállt. Apró hódara szemerkélt az égből, amit a szél azonnal az arcukba fújt, Alinda mégis arra vágyott, bárcsak egész este kint maradhatna az utcán. Persze nem tehette meg.

Engedelmesen elindult Gilbert mellett a nagy, kétszárnyú üvegajtó felé. Az üvegen túl karácsonyi égősorokkal kivilágított előcsarnok tűnt fel, és kicsit beljebb látszott az elegáns ruhába öltözött emberek forgataga is. Alinda a bejárat előtt automatikusan lecövekelt.

Gilbert egy pillanatra hatalmas tenyerébe fogta az ujjait. Ám mielőtt Alinda megnyugodhatott volna az érintésétől, a férfi már ki is nyitotta az ajtót, és beterelte az épületbe.

Lerakták a kabátjukat a ruhatárban, és beljebb mentek. A beszélgetés moraja azonnal alábbhagyott, mindenki rájuk nézett. Vagy csak Alinda képzelete szórakozott? Már maga sem tudta, de képtelen volt a teremben lévő emberekre pillantani, inkább a falakat díszítő absztrakt festményeket vette szemügyre. Vagy legalábbis úgy csinált, mintha szemügyre venné őket, mert életében először a képek sem kötötték le. A szíve vadul kopácsolt a mellkasában, a torka kiszáradt, és legszívesebben sarkon fordult volna, hogy minél messzebbre fusson.

– Minden rendben lesz – súgta a fülébe Gilbert. Újra megfogta a kezét, és ezúttal nem eresztette el. Kézen fogva mentek oda az egyik csoporthoz, akiknek a tagjai valóban őket bámulták, Alinda tehát nem képzelődött az előbb. Nagyot nyelt, hátha le tudja gyűrni a benne zizegő idegességet.

– Dr. Barlow! – Egy vörös hajú nő mosolygott rájuk olyan szélesen, hogy az összes fogát meg tudták volna számolni. – Remélem, ezúttal nem fog olyan korán eltűnni a partiról, mint tavaly.

– A feleségemen múlik – felelte gálánsan Gilbert, aztán könnyed természetességgel mindenkit bemutatott Alindának.

Alinda továbbra is olyan zavarban volt, hogy az összes név azonnal kihullott a fejéből. Csak a Paul nevű szemüveges fickóét jegyezte meg, azt is amiatt, mert mintha valahol már látta volna, de sehogy sem jutott eszébe, hol. Valószínűleg ennek is a zavara volt az oka. Csak annyira futotta tőle, hogy elmormoljon egy-egy köszönést, közben bőszen fohászkodott, nehogy Gilbert munkatársai kérdezgetni kezdjék.

Gilbert mintha megsejtette volna az óhaját, azonnal más irány¬ba terelte a beszélgetést. Egy férfira, aki jelentkezett a programba, meg is kapta a jelöltjeit, aztán hatalmas patáliát csapott, mert szerinte egyik nő sem volt elég szép. Ezen aztán a körülöttük állók nevetve eltársalogtak egy darabig, még Alinda szorongása is oldódott egy kicsit.

– Köszönöm – súgta oda Gilbertnek, amikor elindultak a bárhoz italért.

A férfi felhúzott szemöldökkel nézett le rá, miközben beálltak a sorba.

– Mit köszönsz?

– Hogy bedobtad az elégedetlenkedő pasas esetét a beszélgetésbe. Addig legalább volt időm összeszedni magamat.

Gilbert rendelt két pohár bort, aztán visszafordult felé. Mosolygott, és ettől nemcsak a szeme sarkában lévő szarkalábak mélyültek el, de halványzöld tekintetébe is melegség költözött. Alinda rájött, mennyire szereti ezt a mosolyt.

– Arra gondoltam – mondta Gilbert –, hogy nem örülnél neki, ha a kollégáim beleütnék az orrukat az életünkbe.

– Hát tényleg nem.

– Ne aggódj, a legtöbben nem merik. De Kathy Stevens igen. Ő a vörös hajú – tette hozzá, amikor észrevette, hogy Alindának nem mond semmit a név. – Neki van valami bizarr kényszere, hogy mindenkiről mindent kiderítsen. Biztos a munkája miatt. Ő az egyik pszichológus.

– Akkor örülök, hogy nem hozzá kerültem – jegyezte meg Alinda, és eszébe jutott a szemüveges pasas. – Paul is pszichológus?

– Nem, ő az egyik főorvosunk. Ő értékeli ki a jelentkezők orvosi aktáit.

– Olyan ismerősnek tűnt az előbb…

– Talán találkoztál vele, amikor jelentkeztél a programba. Úgy emlékszem, a mi eredményeinket is ő értékelte.

– Lehet – biccentett Alinda, aztán belekortyolt a vörösborba.

Nem kellett volna meglepődnie azon, mennyire finom. Nem az a savanykás lőre, amit Kerryvel szoktak inni. Ahogy a barátnőjére gondolt, elszorult a szíve.

Az elmúlt napokban folyamatosan hívta Kerryt, üzeneteket hagyott neki, de még e-mailt is írt, hátha valamelyikre reagál, ám semmi sem történt, Alindát pedig egyre jobban kikészítette a tehetetlenség. Ennek azonban nem adhatta jelét itt, ahol körülvették az intézet dolgozói meg még a kamerák is.

Az egyik operatőr felé sandított, aki az apró színpadon állt, és a termet pásztázta a kamerájával. Alinda talpa égni-szúrni kezdett, annyira el akart rejtőzni…

Gilbert hangja térített magához.

– Alinda, hadd mutassam be a titkáromat – intett az idősödő férfi felé, aki épp akkor lépett oda hozzájuk. A férfi köpcös termetén megfeszült az öltöny, legalább egy fejjel alacsonyabb volt Gilbertnél, és olyan kopasz, hogy a feje búbján minden mozdulatnál megcsillant a karácsonyi világítás. Szürkésősz bajusza viszont olyan tömött volt, mintha ezzel akarták volna az égiek kárpótolni a kopaszságért. Alindának első látásra szimpatikusnak tűnt, és most nem jött zavarba sem.

– Örülök, hogy megismerhetem – mosolygott rá az öregre, aki azonnal viszonozta a mosolyát.

– Én is, hölgyem.

– Ronalddal már annak idején Manchesterben is együtt dolgoztunk – mesélte Gilbert. Látszott rajta, hogy ezúttal nem tart se faggatózástól, se más indiszkréciótól. – Hálás vagyok, hogy hajlandó volt Londonba is követni.

– Badarság, Dr. Barlow! – legyintett Ronald. – Itt én vagyok az, akinek hálásnak kell lennie.

Gilbert már nyitotta a száját, minden bizonnyal azért, hogy megcáfolja a titkára szavait, ám ekkor megjelent mellettük egy vékony, ideges kinézetű, hórihorgas férfi kifogástalanul szabott öltönyben.

– Barlow, mehetünk megnyitni az ünnepséget? – mutatott a színpad felé, nem vesztegetve az idejét köszönésre. – Ő pedig biztos a felesége – villant a tekintete Alindára, majd lejjebb a ruhájára. – Helyes, jól fog mutatni a felvételen.

Alinda szemöldöke a magasba szaladt. Azonnal rájött, hogy a fickó valószínűleg a kormánybiztos. Eddig sem volt neki túl szimpatikus Hoggarth, de most, hogy élőben látta, még kevésbé. A férfiról üvöltött, hogy úgy néz rá, mintha egy divatos kiegészítő lenne, amin ott a házassági rendelet márkajelzése. Alinda sejtette, hogy Hoggarth szemében ő nagyjából ennyi, egy reklámeszköz. Gilbert¬re pillantott. A férje állán megrándult egy izom jelezve, hogy dühíti a kormánybiztos megjegyzése. Ám amikor megszólalt, a hangja higgadtan csendült.

– Alinda, hadd mutassam be Mr. Hoggarthot – mondta.

Alinda szíve felmelegedett. Bár Gilbert kétségkívül marketingcélból házasodott, nem nézi marketingeszköznek, mint a főnöke, és ezt a maga udvarias módján jelezte is.

– Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Hoggarth! – Alinda igyekezett a lehető legbájosabban mosolyogni, miközben hozzátette: – Már sok szépet hallottam magáról.

Mellette Gilbert köhögéssel leplezte a nevetését. Alinda nem mert ránézni, nehogy belőle is kipukkadjon a kacagás. Hoggarth a homlokát ráncolta.

– Menjünk, Barlow! – adta ki aztán az utasítást, majd elmasírozott a színpad irányába.

Gilbert Ronaldra nézett.

– Addig mi jól megleszünk – biztosította a titkár.

– Köszönöm. – Gilbert egy hosszúra nyúló másodpercig nem vette le a pillantását Alindáról, mintha még így sem akarná otthagyni, hiába bízta a titkára gondjaira, aztán észbe kapott, és ő is elindult a színpad felé.

Alinda hosszan nézett utána, aztán a titkár felé fordult.

– Nem kell ám istápolnia – mosolygott az öregre.

– Viccel? Enyém az öröm!

Összemosolyogtak, és Alinda ösztönösen érezte, hogy ebben az emberben megbízhat.

Közelebb sétáltak a színpadhoz, és meghallgatták Hoggarth beszédét, ami ugyanolyan volt, mint maga a férfi: száraz és ellentmondást nem tűrő. A teremben összegyűltek megtapsolták ugyan, de nem túl lelkesen, inkább csak illendőségből.

Hoggarth után Gilbert lépett a mikrofonhoz, és beszélni kezdett. A különbség annyira döbbenetes volt, hogy Alinda álla a padlót verdeste. Gilbert Hoggarthtal ellentétben remek szónoknak bizonyult. Határozottan beszélt, de közben a közönséget is figyelte, nem bonyolított túl semmit, mégis hatásos volt, és nem mellesleg szívdöglesztően mutatott sötét öltönyében. Ahányszor elmosolyodott, halványzöld tekintete szexin felvillant.

Szexin…?!

Alindának fogalma sem volt, honnan jött ez a gondolat, csak azt tudta, hogy képtelen levenni a szemét Gilbertről, és miközben bámulja a férfit, a bőre bizsereg, a gyomrába pedig kellemes melegség költözik.

Hogy a fenébe nem vette észre eddig, hogy a férje ennyire… sármos?

– Remekül beszél, ugye? – súgta oda neki Ronald, mire Alinda arcát elöntötte a forróság.

– Tényleg – mormolta.

– És jó ember is – folytatta Ronald. – Akkor ajánlotta fel nekem ezt a londoni munkát, amikor a feleségem meghalt. Eljött egészen Manchesterig, hogy beszéljen velem. Pedig tucatnyi fiatalabb jelentkező közül válogathatott volna itt a városban.

Alinda az öregre nézett. Meglepődött, pedig nem kellett volna. Gilbert érte is megtesz minden tőle telhetőt, mióta megismerkedtek, csak valahogy erről folyton elfeledkezett. Elszégyellte magát. Annyira a saját bajára koncentrált, hogy semmi másra nem maradt ideje. Például arra, hogy értékelje Gilbert kedvességét, meg azt, hogy a férfi egyáltalán nem olyan rideg és szigorú, mint amilyennek elsőre tűnt.

– Tényleg jó ember – mormogta Ronaldnak, mire a férfi barátságosan megpaskolta a karját.

– Szép közös életük lesz.

Alinda bólintott. Ő maga is ezt szerette volna, egyre jobban. De még mindig túl sok minden szólt a szép közös jövő ellen. Ám ettől a pillanattól kezdve mégis máshogy nézett Gilbertre, mintha Ronald felnyitotta volna a szemét.

Következő rész

Előző rész

Legyél az oldalam rendszeres olvasója, hogy soha ne maradj le az új bejegyzésekről:

Feliratkozás

Ha szeretnéd egyben elolvasni az egész történetet:

FairBooks Kiadó - e-könyv:

Boldogságra kényszerítve e-könyv

MOST 30% KEDVEZMÉNNYEL!

"Sajnálom, én csak… Annyira boldog ezen a képen! És soha nem lesz már ugyanilyen. – Szégyenszemre újabb könnyek buggyantak ki a szeméből.

A grófné ránézett.

– Nem, ugyanilyen már nem lesz, de nem csak egyféleképpen lehetünk boldogok. Ott van az a boldogság, amikor nem ismerünk tragédiát, és el sem tudjuk képzelni, hogy bármi rossz történhet velünk. Olyankor egyszerű boldognak lenni, mint Blake ezen a képen – mutatott a fotóra. – Aztán ott van az, amikor a tragédiák ellenére boldogok vagyunk. Meg kell dolgozni érte, akarni kell, és már nem olyan egyszerű, de az is boldogság, csak másféle. Annak már súlya van, nem vesszük magától értetődőnek, mert átéltük a rosszat is.

– Blake nem is akarja… – suttogta Francesca.

– Vagy csak még nem tudja, hogy akarja – mosolygott rá a grófné."

(A kastély réme)

A LOWDENI BOSZORKÁNYHAJSZA utolsó példányai most 40% kedvezménnyel!

Nagyon fogy, ahogy A KASTÉLY RÉME is... Ne maradj le!

MEGRENDELEM